Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-10-12 / 41. szám
Segítünk Ha azt mondod nyár, azt mondom építőtábor A diákok nyári aktivltásárál már megvonhatjuk a mérleget, hiszen a nyárnak, szintúgy a szünidőnek vége. s bár ritkaság az olyan középiskola, főiskola, ahol a tanévet ne a kora őszi betakarftással kezdenék, én mégis ahhoz a nyári hangulathoz térnék vissza, amelynek talán leginkább letagadhatatlan kísérője a szünidei szabadosság. * Anita és Andrea a felvételi vizsgán ismerkedtek meg és kötöttek szoros barátságot. Nem csoda: azon kívül, hogy ugyanazt a szakot választották, érdeklődési körük is hasonló. Mindketten a Komensk? Egyetem Bölcsészettudományi Karán magyar—angol szakon tanulnak szeptembertől. Nem első nekirugaszkodás eredménye ez. Vlahy Anita már harmadszor vágott neki a felvételi vizsgának, és ezáltal sikerrel. De beszél|en erről ő tnagal — A szüleim pedagógusok Naszvadon (Nesvady) a lakóhelyünkön, aminek azért tulajdonítok nagy jelentőséget, mert nemcsak anyagi, hanem szellemi támogatást is kaptam tőlük, érzelmi és erkölcsi értékrendformáló szerepükért hálás vagyok, s mindemellett példaképül is szolgáltak. Meglehet, kissé ódivatúan hangzik mindez, — már-már azt mondhatnám, hogy fennkölten, de én nagyon örülök ennek a háttérnek. Amikor befejeztem a gimnáziumot, orosz —angol szakra jelentkeztem, de nem vettek fel. Most már jó, hogy így történt. Időközben sok mindent átéltem, és úgy érzem, okultam belőle, de hát végső soron a tapasztalás enélkül fabatkát 9©m ér. A következő évben magyar—angol szakra jelentkeztem. A középiskolában nem nagyon szerettem a magyart. Irtóztam a konzervatív tanítási módszerektől, azt, hogy minden szót, ami elhangzott az órán, megköveteltek a felelőtől, Nem az volt a fontos, mi a véleményed a tananyagról, hogy te is részt veszel egy- egy óra „teremtésében“, hogy megtudod-e különböztetni a lényegeset a lényegtelentől, hanem az. hogy rendelkezel-e reprodukáló emlékezőképességgel. így nem akarok én tanítani! De még nem fejeztem be, hogy miért mentem mégis magyar szakra. Nem biztos, hogy minden tényezőt fel tudok sorolni, sőt fölöslegesnek is tartom. Azt hiszem, elég annyi, hogy az anyanyelvemen akarok tanítani, gondolataimat közölni, és az egyetemen elsajátított anyagot átadni. Hogy a gyerekekkel hogyan „jövök kl“, majd kiderül. Foglalkoztam velük eddig is, hiszen a hétvégeken, edzősködtem — de hát ez valami más. Igen, ez olyan, mint a játék, amelynek eredményeiért szenvedve bár. mégis harcolunk. A tanteremnek kicsit más a hangulata. Más, de mindenképpen barátságos: ellenségek nem tudnak együtt dolgozni. Nem is emlékszem, hogy valaha is mást szerettem volna csinálni, mint tanítani Bodon Andrea Kassáról (KoSlcej lőtt. A felvételi vizsga második nekifutásra volt eredményes, ö mondja: — Az érettségi után rögtön munkába léptem Nagyidán fVefká Idái. az alapiskola magyar nyelvű 5—8. osztályában tanítottam, összesen 24 diákot. Tanítottam magyart, történelmet, oroszt, zenét, testnevelést, növénytermesztést és műszaki rajzot. Tehát, már belekóstoltam ebbe az életbe. Nem mondhatnám, hogy nem szolgált ltt-ott meglepetéssel, amit talán annak tulajdoníthatok, hogy néhány év korkülönbség volt csak közöttem és tanítványaim között, így hiányzott az autoritás, amelyet nekem kellett kiharcolnom más érdemek révén. Mindenképpen örülök ennek a bemelegftőnek, erre már tudok építeni a későbbiek során is. Hogy milyen tanulságot vontam le mindebből? Talán annyit, hogy kompromisszumokat mindkét oldalon kell kötni, mert igaza van Anitának, hogy csak megfelelő légkörben lehet együtt dolgozni. Csodálatos élmény volt számomra, hogy az egyetlen nyolcadikost, akit én készítettem fel a felvételi vizsgára, felvették középiskolába. Ez az, amit az ember össze- gvüjföget a tarisznyájába. Én jobb helyzetben voltam, mint Anita, mert az én magyar- tanárnőm csodálatos ember és pedagógus. Pásztó Ildikónak hívják. Nekem ő szolgál példaként, s szeretném a magyar nyelvet és irodalmat úgy megszerettetni a diákokkal, ahogy ö teszi, hogy ne legyen kétséges, vajon az ő gyerekeik majd az anyanyelvükön tanulnak-e. Andrea minden évben Kistárkányban fMaié Trakany) nyaral a nagyapjánál. Anita a szünidő felét munkaviszonyban töltötte. ^ Már várták ezt a találkozást, amióta levélben értesítették egymást, hogy sikerült a felvételi. A SLOVLIK Nővé Mesto nad Váhom-i munkásszállóján vagyunk, ahová az építőtábori jelentkezési ívet már a felvételikor kitöltötték. ANITA: — Nemcsak azért Jöttem Ide, mert kötelező, hanem azért is, mert szeretném megismerni azokat az embereket, akikkel együtt fogok tanulni, esetleg lakni. Szeretném, ha Andreával lakhatnék, de hát mindjárt az elején nem állíthatok be azzal, hogy nekem nem felel meg a szobatársam, nekem Andrea kell! ANDREA: — Már előre megbeszéltük, hogy itt is egy szobában fogunk lakni és egy műszakban dolgozni. Ennek a ragaszkodásunknak az eredménye, hogy a múlt héten éjjel dolgoztunk. Az éjszakázáshoz nem vagyunk hozzászokva, a nehéz fizikai munkához még úgy sem, ezért bizony előfordult, hogy éjfél körül nemegyszer lecsukódott a szemem. ANITA: — Még szerencse, hogy mindketten szeretünk énekelni, ezzel szórakoztattuk magunkat, mert a munka rettenetesen egyhangú. A „Hair“ összes számát ismeri Andrea, de repertoárjából nem hiányzanak a népdalok sem. Sőt, a munkaszünetekben kabaréjeleneteket rögtönzött, kész szórakoztató-estet rögtönzött. Megvallom, tetszik a rámenőssége, csapongó jókedve. Szinte irigykedve faggatom, hol tett rá szert. Azt mondja maga sem tudja. Aztán egy régi, gyerekkori álmáról beszél: színésznő szeretett volna lenni. Időnként még ma is felbukkan ez a nosztalgikus emlék, ilyenkor mosolyog magán. Amúgy is romantikus lélek, szinte felcsillan a szeme, amikor kedvenc írójáról, Jókairól beszél. De térjünk csak vissza a realitáshoz, az éjjeli műszakhoz. Az is kikívánkozik belőlem, hogy meglehet téves információim voltak a termelési viszonyokról és a valóságba csöppenve rettenetesen meglepődtem. Arról már beszéltünk, hogy mennyi volt a kapacitásunk egy műszak alatt, hogy mást se csináltunk, mint lehajoltunk — felálltunk, és raktuk a paradicsomlét. Nem is ez a baj, mert a munkától egyikünk se fél, sokkal inkább az van a bögyömben. ahogy az ott dolgozó csoportvezetők bánnak a beosztottakkal, illetve velünk, kisegítőkkel. Megvallom, korábban csodálkoztam azon, hogy azokat az embereket, akik a gyárakban nehéz fizikai munkát végeznek, ritkábban látni színházban, mozikban, kiállításokon. Eddig úgy gondoltam, hogy ezek nem érdeklik őket, felesleges ldőpocsékolásnak tartják. A dolog azonban nem ilyen egyszerű, most magunk tapasztaljuk, hogyan zajlik itt az élet munka után: zuhanyozás, alvás, pihenés. Vagyis ki vagyunk facsarva. Ogy érzem, ezeknek az embereknek nincs mikor kipihenniük magukat Arról már ne is beszéljünk, hogy hogyan fest, amikor a munkából hazatérnek a többcsaládos anyák, feleségek. Egyet már most tudok: azt, hogy én ezt képtelen lennék huzamosabb ideig csinálni. Ez nekem egyrészt rettenetesen sok, másrészt pedig nagyon keveset nyújt. Azok az emberek, akik így dolgoznak, vállalják ezt az életformát, sokkal nagyobb tiszteletet érdemelnének, például a csoport- vezetőjüktől. Amikor látok egv terhes nőt, akinek a csoportvezetője olyan munkát oszt ki, hogy ötvenliteres tartályokat kell emelgetnie, nos, nekem bizony felfpt a pumpám. Mondok még egy esetet. Szombat reggel van, éjszakai műszak után vagyunk, illetve lennénk, ha a csoportvezető elengedne minket. Hiába kértük őt, hogy az egyik lánynak sietnie kell, mert hétkor megy a vonata. Az volt a válasz, hogy őt nem érdekli. kinek és mikor kell elutaznia, mert... Hogy befejezzem az esetet, az a lány rohanva elérte a vonatot, igaz, hogy nem zuhanyozott, és lógó nyelvvel ért ki az állomásra. Én mindenképpen azon a véleményen vagyok, hogy a beosztottakkal, több emberséggel kellene bánni, így kell „kivívni“ a tiszteletet és a megbecsülést, mert Itt is érvényes az, amit az együttműködésről mondtam: undorral nem lehet együtt dolgozni. Ezt már többen is elmondták, de úgy érzem, érdemes megismételni, ismételgetni és megszívlelni. Bizonyára sok összegezés készült a nyári építőtáborokról, a fiatalok nyári munka- vállalásairól. Rengeteg számmal lehet valószínűleg igazolni ezek hasznosságát, esetleg — itt-ott -r haszontalanságát. Talán olyan értékelések is születnek, amelyek a szervezetlenségre, a rossz Időbeosztásra, vagy másokra hívják fel a figyelmet. Gondol-e azonban valaki arra. hogy az építőtáborok olykor az első találkozást jelentik a termeléssel, a kenyérkeresés valóságaival, vagy — ha úgy tetszik és fennkölten — az élettel? Törődik-e valaki a fiatalok érzékenyen reagáló, az első benyomást erősen feldolgozó lelkületűvel? Ha igen, akkor jó. Akkor csak Anita és Andrea nem vette észre. MORÖCZ MÁRIA KÉPZELŐERŐ KELL HOZZA A bútoripar évek óta nem tartozik népgazdaságunk menő ágazatai közé, mégis amikor alkalmam nyílik egy-egy bútoripari szakember (asztalos) munkáját közelről megtekinteni, mindig megcsodálom kézügyességüket, amely számomra az emberi alkotókészség legősibb művészetét jelenti, A minap egy lényegében kezdő asztalos munkagépénél időztem a losonci (Luőenec) Béke Bútorgyárban Aztán kiderült, hogy a tetszetős munkát végző fiatal szakemberről, Felbaba Jánosról szólva nem is túlzás ez a megállapítás, mert 6 az, aki a topoTCanyi központi vállalat hat üzemének fiatal szakemberei közül a legjobb volt a nemrég lezajlott ZENIT-versenv vállalati fordulójában. A munkafegyelmet szigorúan megtartó fiú csak az ebédszünetben állította le gépét, akkor árult csak el »további részleteket a rátermettségi versenyről. — Számomra ez a verseny azt is jelentette, mit kell majd a gyakorlati részben elkészíteni. Igaz, pár hónapja dolgozom csak az üzemben, de versenytapasztalataim már vannak bőven. Szakmunkásképzős koromban két ZENIT-versenyen Indultam, és a középiskolások szakmai versenyében többször szerepeltem munkáimmal, iskolai, járási, kerületi, sőt országos versenyekről vannak már tapasztalataim. ■ Mit kellett hát elkészíteni, mire figyelt és hogyan értékelt a zsűri a legutóbbi, to- poföanyi versenyen? — Egy kis ülőalkalmatosságot, zsámolyt, vagy ha ügy tetszik, sámlit kellett elkészítenünk. természetesen kizárólag kézi beavatkozással. A látszólag egyszerű székecs- ke elkészítésére hat óra állt rendelkezésünkre. A bizottság a legapróbb részletekig mindenre figyelt, nemcsak a méretekre, a csapolások külalakjára és szilárdságára, hanem a felületi megmunkálásra, a munkahely tisztaságára, a biztonsági előírásokra Is; Az én munkám és a kész munkadarab tetszett nekik a leginkább, így a versenyt megnyertem, és továbbjutottam a Pravenec- ban megrendezendő országos versenyre. Erre jobban fel szeretnék készülni, hogy ne járjak úgy, mint legutóbb Berounban, amikor is nem készült el a munkadarabom. Meg kell tanulnom jobban gazdálkodni az Idővel, és egy picit gyorsabban dolgozni. Ezt csak gyakorlattal lehet elérni, de most, hogy már rendszeresen dolgozom. Jóval nagyobb a gyakorlatom. Röviden: optimista vagyok. ■ És mit csinál egy magadfajta ZENIT- győztes a szabadidejében? — Családi házban élek a szüleimmel, így a barkácsolásra, a fával való foglalatoskodásra lehetőségem van. Dédelgetett álmom, hogy bútort készítek legényszobámba, mégpedig többcélú bútort, olyat, hogy például egy darab ágyként Is szolgáljon, de lehessen belőle asztalt is rögtönözni. Szabadidőmben sokat sportolok. Jelenleg karatéval és a testépítéssel foglalkozom, mindezt odahaza, könyvekből. Az iskolában kedvenc sportom az asztalitenisz volt, amelyet most sem vetek meg, de talán ennál is Jobban szeretem a tözoltóversenyeket. Ötödikes alapiskolás voltam, amikor járni kezdtem tűzoltóversenyekre. Jelenleg az üzemi csapatot erősítem. Tavasszal bevonulok katonának. és tudom, ennek-annak vége szakad, de az vigasztal, hogy ez csak amolyan átmeneti időszak. Ugyankkor sokat hallottam arról is, hogy a hadseregben Is vannak különböző alkotó versenyek, lehet, hogy valamit hasznosíthatok civil tapasztalataimból. ■ De, ugye, a jó asztalost a gyengébbtől nem az különbözteti meg, hogy karatézik e vagy sem? Van-e ennek a szakmának szerinted titka? — Ez hosszú felsorolás lennó, de azt hiszem, nem szükséges részletekbe bocsátkozni. Ahogy fiatal fővel én látom: jó adag képzelőerő kell hozzá. Az, hogy mindig tudja az asztalos rajzok nélkül is, milyennek is kell lennie a végterméknek. A szakma- szeretet és a képzelőerő mellett a kézügyesség is elengedhetetlenül fontos. A műhelyben újra felzúgnak a gépek. Egy ügyes mozdulattal János is indít, s már csúsztatja is a következő munkadarabot a csiszológép érdes szalagjához. Kép és szöveg: POLGÁRI LÁSZLÓ ■ *
