Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-10-05 / 40. szám
/ új ifjúság 6 Kiléptek Fél év telt el azóta, hogy hírt adtunk, a két nemzetiségi élegyüttesünkben, az Ifjú Szívekben és a Szőttesben beállt nagy személyi változásokról. A két együttes táncosai szinte teljes egészében kicserélődtek, és mindkettő élére új művészeti vezető került. Ezzel az eseménnyel, gyakorlatilag mindkét együttes „elveszítette“ táncos műsorát. Ezért kísértük figyelemmel és nagy várakozással a két csoport munkájának alakulását. A változás nyilván a Szőttest érintette jobban, hiszen az Ifjú Szívek jóval nagyobb létszámú gárdával dolgozik, belső tagoltsága szélesebb, és anyagi lehetőségei is kedvezőbbek. Ez meglátszott az új tánckar gyors felzárkózásán is. A Szőttes „talpra- állása“ kissé több időt vett igénybe. Igaz, már tavasz óta találkozhattunk velük különböző rendezvényeken, fesztiválokon, de csak rövid műsorral, húsz-harmincperces bemutatkozással. Ezért keltett érdeklődést az a hír, hogy a Szőttes ismét egész estét betöltő műsorral lép színpadra, elindult őszi turnéjára. A hír nem egészen bizonyult igaznak, mert ugyan láthattuk önálló, új műsorát a deáki (Diakovce) művelődési otthonban, de ez még nem volt egész estét betöltő előadás, inkább egy készülő műsor nagyobbik hányada. így nehéz egységes produkcióként értékelni, ezért csak néhány megjegyzés a látottak alapján. A bemutatott műsor hét táncból és három zenekari, illetve zene-ének számból állt. Szerkesztése szokványos esztrádszerű összeállítás, semmilyen átfogó gondolatot, dramaturgiai célzatosságot (legalábbis egyelőre) nem lehet felfedezni benne. A táncok összeválogatása nagyon egyoldalú, ami remélhetőleg csak a műsor be- fejezetlenségéböl adódik. A hét táncból ugyanis csak kettő visz színpalra hazai anyagot, öt a határokon túlról merít. Ami önmagában nem lenne baj, de azért oda kellene figyelni a részarányokra. A műsor pillanatnyi összetétele nemcsak dramaturgiai szempontból nevezhető hibásnak, hanem azért is, mert nincs Összhangban az együttes céljaival és hagyományaival sem Márpedig ezek tiszteletben tartása mindenki számára kötelezőnek kellene lennie. Egységes stílusról, arculatról még nehéz beszélni, az idő rövidsége miatt a kompozíciók kiforratlanok, éretlenek. Nem beszélve arról, hogy a tánckar egy része kezdőkből tevődik össze, ami nagyon erősen érezhető az előadásukból. Nem ártana, ha a táncok betanítása mellett az oktatók a színpadi előadás mikéntjével is megismertetnék a kezdő táncosokat, a tánctechnika gyakorlásáról sem feledkeznének meg. Így bizonyára nem lenne a nézőtérről olyan szembetűnő a különbség az újoncok és a rutinos táncosok között. A zenét a Szőttes sokévi kísérője, a Varsányi-zenekar szolgáltatta, mint mindig, magas színvonalon. De mert a zenekar három főre apadt, minden igyekezetük ellenére muzsikájuk üresen szólt. Reméljük, ez a létszámcsökkenés is csak átmeneti. A zenekar repertoárjának összeállításánál is jobban hazafelé kellene orientálódni, Nagy Mirtill szólóénekes kellemes színfoltja volt az estének, előadása élményt nyújtott a közönségnek. Az igazi „nagy" bemutatkozáshoz azonban még színpadi rutinra kell szert tennie (színpadi rutinra és nem rutinéneklésre!), és talán még néhány hang artikulációjának a gyakorlása sem ártana. E néhány meglátást azért tartottam fontosnak közzé tenni, mert a műsor még alakulóban van, és lehet, más, látószögből nézve, talán segítségére lehetek az együttes vezetőinek. Mint megtudtam, november 22-én készül az együttes a már teljes műsor bemutatására Bratislavában. Minden jel arra vall, hogy a szervezési problémákat már legyűrték az együttes vezetői, és függetlenül a jelzett észrevételeimtől, kiléptek — és jól léptek ki. Horváth Rezső ■Mindenekelőtt néhány információ. Japán népe sokáig időzött az ősközösségi társadalmi rendszerben. Egészen a XII. századig, amikor Európában már érős középkori államok voltak. Japán szigeteit koreaiak fedezték fel, és ők szorgalmazták az ősi kereskedelmet is. A japán ókor a XVII. század első felében ért véget. A középkor pedig 1868-ban szűnt meg Meidzsi császár uralma alatt. A császár maga hirdette meg Japán modernizálását: az Ész, a Tudomány és a Felvilágosodás eszméi Európából „importálódtak“ a konzervatív és nehézkes (bürokratikus) társadalmi be- rendezettségű országba, A Meidzsi-korszak 1912-ben véget ért, de ekkorra már jelentkeztek a tudományok és a művészetek első eredményei. Az irodalomnál maradva hadd soroljak fel néhány olyan szerzőt, akiket éppen a Meidzsi-korszak- ban fordítottak le japánra: Arisztotelész, Calderón, Rousseau, Racine, Corneille, Lessing, Puskin, Lermontov, Karamzin, Turgenyev, Wedekind, Ibsen, Rilke alkotásai kerültek az olvasók elé, tágítva a kulturális látóhatárt. A japán tudósok és művészek ez idő tájt hagyják'el először hosszabb időre a „szigeteket“, és amikor évek múlva hazatérnek, a japán civilizációba új „esszenciák“ kerülnek. A századforduló két nagy japán prózaírója, Nacume Szószék! és Móri Ögai írásaiban a japán hagyományok a nyugat-európai irodalmi újításokkal vegyülnek már S ettől számítva már ez dominál a mai napig. Gondoljunk olyan sarkallatos irodalmi alkotásokra, mint Inoue Jaszusi Tengerreszállás című csodálatosan szép, hátborzongatóan JAPÁN-ELBESZÉLÉSÉRE, vagy a nála két esztendővel később született — nemzedéktársának — Dadzai Oszamunak (magyarul is) megjelent Hanyatló nap című regényére, Fukadzava Hícsiró Zarándokének és Abe Kóbő Homok asszonya című világsikert hozó műveire, de az igazán nagyok közül nem felejthető ki Tanidzaki Dzsunicsiró neve sem. Arra a kérdésre, hogy vajon az említett szerzők alkotásaiban van-e közös sajátosság, igennel kell válaszolnunk. Mivel Japán népe sokáig az ősközösségi társadalmi rendben élt, a japán mikroközösségek (általában) a mai napig nem sokra tartják az individuumot. Társaságokban, családokban, kisközösségekben gondolkodnak. A hagyományokat és a történelmet lépten-nyomon szem előtt tartják, a hagyomány pedig nemcsak összekovácsolója egy kisközösségnek, hanem kerékkötője is. Inoue Jaszusi Tengerreszállás című írásának főhőse Konkóbó főpap, aki fel akar lázadni a Fudaraku- templom ama hagyományai ellen, hogy 64. esztendejében fel kell magát áldoznia a Tengernek. Konkóbó megpróbálkozik megszakítani az ostoba hagyományokat, de sikertelenül. Az egyénieskedésnek nincs táptalaja Fukadzava Hicsiró Hömpölygő Fuefukl című kisregényében sem, a Zarándokénekben úgyszintén. Hősei ízig-véríg „japánul“ gondolkodó és „japánul“ létező emberek. Akik szinte csak álmodják életüket, hiszen az e világi lét felér egy látomással. Ma még itt vagyunk, de holnap már nem bizonyos, hogy Itt leszünk. Ezért is oly olcsó az emberi élet a Zarándok- énekben és a Hömpölygő Feufuki- ban éppúgy, mint a hajdani Japán társadalmának legalsóbb fokain. Abe Kóbó Homok asszonya című regényében a falu apraja-nagyja együgyűn küzd megmaradásáért: minden este begyűjtik, és elszállítják az állandóan szitáló homokot. S a homok Abe Kóbó regényében éppúgy valóságos, mint jelképes. Jelképes és valóságos Inoue Jaszusi Konkóbójának tragédiája is, akárcsak szörnyű jelkép és valóság Móri Ögai Az utolsó mondat című novellájának története, amelyben kiskorú gyermekek halálával lehet kiváltani egy felnőtt halálraítéltet, a történet, mondanunk sem kell, 1738ban játszódik a középkori Japánban. jelkép és valóság a mai napig szerves része a japán prózának. A hagyományok, a múlt jóval erősebben kitetszik ezekben az alkotásokban, mint a kortárs európai regényekben. A múlttudat állandóan ott munkálkodik a japán jelenben. Az emberek, akár a Fudzsijama, amely látszatra hűvös tartomány, hiszen hó borítja, de a hegy lávája időnként ki-kitör. Ilyenek a japán emberek is: állítják magukról. Titkaik vannak, és éppen Dadzai Oszamu most megjelent könyvének hőse mondja: csakis ez az egy különbözteti meg az embereket az állatoktól; az, hogy nekünk, embereknek titkaink vannak, titkaink, a- melyekkel élünk, s amelyek élni vagy meghalni segítenek nekünk. Japán történelme meghatározza a japán emberek tudatát. Talán jóval erősebben, mint az európai népeknél. A „szigeteken“ a múltban mindig történt valami. Az államalapítás utáni legközelebbi vérengzések val- lástipró és -őrző háborúskodások voltak. Száz- és százezrek pusztultak el, és jóval több volt az éhhalálban elhunytak száma. A tartományi háborúk, az uradalmi támadások minduntalan kiújultak. Az emberi élet a japán múltban nem sokat ért. Ezért a japánoknál nagyon erős a haláltudat. Nemcsak császárok és tábornokok, jeles tudósok, főurak és művészek, de a köznép soraiból is nagyon sokan öngyilkosságot követtek el. Így aztán a japán prózát általában átlengi a halál, az elmúlás ilyen vagy amolyan színezetű fuvallata. Dadzai Oszamu Hanyatló nap című regényének cselekménye is a lassú elmúlás, az elmúlásra való felkészülés jegyében történik. A Hanyatló nap ősei — szinte — mindannyian negatív figurák. Egy arisztokrata család lassú széthullásának tanúi vagyunk. Nem lírai fogantatású mű, de mégis, mintha hosszú-hosszú költeményt kapna kézhez az olvasó. Egy (talán) romantikus színezetű verset. Dadzai Oszamu kisregényének színei nagyon is érzékenyek és áttetszők: emberek kicsi tetteiről és jóval nagyobb bukásairól olvashatunk, betekintve egy mikroközösség tétován szüremlő napjaiba. (A könyv az Európa Kiadónál jelent meg 1987-ben, a hazai könyvesboltjainkba csak mostanában került.) Vajkai Miklós A SZÍNHÁZ HUMANISTA KÜLDETÉSE Az életben vannak még csodák. Ilyen csoda az Is, ha valaki hetven-, nyolcvan-, netán kllencvenévesen Is dolgozik. Fest például — azaz boldogan él, látomásait, álmait, környezetét újra és újra vászonra viszi. Mi már annak is örülünk, hogy ez a kedves, szeretetreméltó ember itt él közöttünk, akinek napjait alkotó munka tölti ki. Egy ilyen művész tárlatának megnyitására és megtekintésére voltam a minap hivatalos Marcelházára (Marcelová). A helyi művelődési otthon kisgalériájában kiállították Si- monyi Lajosnak, a Nyitrai (Nitra) Pedagógiai Kar egykori rajztanárának képeit. „A tanárképző főiskola egykori rajztanára“ — ismétlem magamban, hogy távlatot, teret adjak ennek a ténynek. Simonyi Lajos majd negyedszázada, 1965-ben vonult nyugdíjba, s már tanítványai is maholnap nyugdíjasok lesznek. íme hát a csoda! Az egykori rajztanár, aki nyitrai működése előtt Taroskedden (Tvrdoäovce), Naszva- don (Nesvady), Ipolynyéken (Vinica) és Kürtön (Strekov) tanított még mindig rajzol, fest. A képei mutatják, hogy tudta, mit akar a tanítványaitól. Nem elsősorban művészetre, hanem tisztességes mesterségbeli tudásra próbálta őket megtanítani. Képein, még a tegnapiakon, tegnapelőttieken is látszik, hogy nagyon régen, alig belátható régi időben fogta először a kezébe a ceruzát, ecsetet. Körülbelül akkor, amikor a mi tájainkra eljutottak a múlt század végi, majd a század eleji izmusokról szóló hírek, első tudósítások. A po- intillisták hatottak például rá, akik a hangulatok, a levegő vibrálásának az ábrázolását tekintették feladatuknak. Simonyi Lajos is ezt teszi. A Franciaországban, Finnországban, a Szovjetunióban és még hosszan sorolhatnánk, hol mindenhol. De hogyan játsszák az ön darabjait odahaza, Olaszországban? — Olaszországban főleg klasszikusokat játszanak A háború után ennek megvolt a maga logikája, de most már, nézetem szerint, ez nem jó. Moliére és Shakespeare elfoglalták a színpadokat Ezzel én egyet is értettem, de azért az olasz drámaíróknak is helyet kellene szorítani. Most optimista vagyok, mert én is dolgozni kezdtem egy csoporttal, amely érdeklődik munkáim iránt. — Látta darabjának előadását Prágában? — Öröm olyan színészeknek írni, mint akiket itt láttam és hallottam. Igaz, a nyelvet nem értettem, de elég volt figyelni a gesztusokat, a mimikát, a mozgást. Ogy vélem, kiválók itt a színészek. — Szerintünk pedig egy kiváló olasz drámaíró darabját játsszák, aki ért az emberek nyelvén — Most fejeztem be újabb darabomat. Egy kilencvenéves anyáról és hatvanéves lányáról szól. A lány egész életén át nem tud szabadulni anyja befolyása alól. Életükben és kapcsolatukban tükröződik minden, ami napjainkban történik. További téma motoszkál a fejemben, de nem tudom befejezni. A mai férfiról szól. Komédiának tervezem, amelyet nevezhetnék: Hamlet a konyhában. Lenni, vagy nem lenni? — Hogyan viszonyul a filmhez és a televízióhoz? — Ez más dolog. Nem tudnék színházat „csinálni“, ugyanakkor filmezni vagy televíziózni is. Ez olyan, mintha maratoni versenyen futnék, közben pedig súlyt löknék. — Az ITT szimpózium jelszava a humanista színház volt. Mit szól ehhez? — A színház az egész világ tulajdona. A színházi emberek képesek legyőzni bármilyen nyelvi akadályokat. Ha a Teremtő a bábeli torony építését a színháziakra bízta volna, nem támad nyelvzavar, a színháziak bizonyára szót értettek volna. Ebben az értelemben kívánok továbbra is munkálkodni a színház további humanizálásáért. —hr— tá], a látvány pontos ábrázolása mellett ezekkel a finom eszközökkel él. Van a képein valamiféle finom fátyol, belső rafinéria, a vizeket tájakat belengi a köd, a pára, érezni a fák ágaiban, törzsében levő nedvek ízét. Látom például Stúrovo, a Duna partjainak a hangulatát, az évszakok egymásra torlódását, akárcsak Gerst- ner István képein. Azért is mentem el megnézni ezt a kiállítást, hogy meggyőződjem, igazán olyan-e ez a táj, mint ahogy Gerstner István ábrázolja temperamentumos képein. Siínonyi Lajos képei alapján azt mondhatom, hogy igen, hiteles a fiatalabb pályatárs munkája. Az idősebb, vasfegyelmű pályatárs keze is ugyanúgy, ugyanazokkal az eszközökkel próbálja megragadni, megörökíteni a látványt. Itt is a hely szelleme, hangulata, csak erre a vidékre, erre a világra Jellemző látvánnyal ajándékozza meg az embert, s aki itt ecsetet fog a kezébe — lett légyen szó Simonyi Lajosról, Gerstner Istvánról vagy Barta Gyuláról, Stúrovo másik és nevesebb mesteréről, nem térhet ki az elől, amit a bölcsőjébe, környezetébe kapott. Az, hogy Bárta Gyula festőművész, az ipari tájak megörökítője, ha lemegy a Duna partjára vagy a város környéki falvak kertjeibe, földjeire, és ugyanolyan eszközökkel, ugyanazokat a hangulatokat próbálja megragadni, mint a nyugalmazott rajztanár, csak azt Jelentheti, hogy nemcsak mi, hanem a táj, a környezetünk is velünk van, és „alkot“, fogja a kezünket, amikor dolgozunk. Ez természetesen nagyszerű, hiszen végül is ez lesz a hagyomány, az otthon, a szülőföld megtartó ereje, erőt és reményt adó sugallata. Németh István í » * HAGYOMÁNY, OTTHON, SZÜLŐFÖLD... A kora őszi Prága színházi élete nem tér el az előző évekétől. A nyári szünet után ismét kinyitotta kapuit a főváros valamennyi színháza, a hirdetőoszlopokra ismét felkerültek a színházak plakátjai, propagálva az előző évedból műsoron maradt legjobb színművek előadásait. Közben a kulisszák mögött lázas készülődés kezdődött az idei első bemutatókra. S még valami: a nem érdekeltek által szinte nem is regisztrálva, nemzetközi szimpózium zajlott fővárosunkban, amelyen színészek, dráma írók, színművészeti elméleti dolgozók és szakértők gyűltek össze. Prágában tartották az ITI jubileumi ülésszakát De vajon mi is az az ITI? Negyven évvel ezelőtt, 1948-ban jöttek össze először a világ színházainak szakemberei azzal a céllal, hogy nemzetközi szervezetet alapítsanak, amely alapot teremt az együttműködéshez, a színház információs, dokumentációs és propagációs munkájához. Idén már 35 tagállam küldte el képviselőjét, hogy számot adjanak e fontos szervezet munkájáról, eredményeiről az elmúlt négy évtized alatt. A találkozó a „Színház humanista küldetése“ jelszó jegyében folyt le. A többnapos értekezleten sok értékes beszámoló hangzott el, még felsorolni is sok volna. A vendégek között volt Aldo Nicolai, a világszerte ismert olasz drámaíró, akivel a beszélgetés azért is volt érdekes, mert Ketten a pádon című darabja jelenleg Prágában is fut. Az első kérdés bemelegítésként hangzott el csupán, de kiderült, nagyon testreszabott volt. — Mit szól Prágához? — Ezt most Jól kérdezte. Ugyanis itt, ebben a városban lélegeztem először, mint ember. Ez közvetlen a háború befejezése után volt, amikor hazafelé tartottam Lengyelországból egy koncentrációs táborból. A béke első napjait Jelenti számomra ez a város. Évek után mint fesztivál! zsűritag tértem ide vissza, és most mint független ember, akinek ideje van körülnézni, és érzékelni azt a gyönyörűséget, amit ez a város nyújt. — Színműveit műsorra tűzték Japánban, az NSZK-ban, az NDK-ban, __i_________________.
