Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-10-05 / 40. szám
Vári Attila: ÁLOM LEP KE Apám a folyó partján sétál. Tavaly! gyékény, száraz nád zörög. A szél feléje tereli a duzzasztógáton átbukó víz moraját. Hajnal van. Sápadt virradat, s arca is olyan, mint a holdfényben kíváncsiskodó platántörzsek hámlatag foltjai. Hajnal xvan. Mint lázmérőben a higany, melyet vásott kamasz feldörzsöl iskolakerülés miatt, oly gyorsan s éppen olyan láthatóan emelkedik a Nap a vékony köd vizezett tején. Anyám gesztenyebarna haján megtorpan a szél, kontyát kerülgeti, hogy a nyak apró pihéi között veszítse el rohamozó kedvét, s csupán csiklandozó játék maradjon a parti nyírfás oldalt zúgattató bátorságából. Anyám most tizenhat éves, s velem álmodott. Álmában olyan mélybarna, mandulavágású szemem volt, mint neki. Mesz- sze világokba révedező tekintettel barangoltam egy titokzatos erdőben, a- mely csupa embervastag törzsekből állt, olyan magas szálfákból, hogy a lombok egybefolytak az éggel, nem is kék volt az az ég, hanem türkiz, olyan, mint az alpesi tavak tükre. Anyám őzikeszemében rémület, nem túl nevemen nevezni, érez, de olyan távoli vagyok számára, mint az ősnépek Istenei, melyeknek nevei is tiltott szavak. Most megszűnők, mert éjszakai álmára gondol, az átizzadt álomra, melyben kamaszpattanásos apám arcon csókolta ügyetlenül, s zihálását doromboló mély hangokra váltva dörmögte-ismé- telgette: ... cilamilám, cilamilám... Anyám a bukógát kő mellvédjének áll, kezében gólyahír. A gát fölött fel- porzó víz szivárványait néi, s nagyon szeretné kimondani a nevem. Valami olyasmit érez, amiről még soha sem hallott, de amiről pontosan tudja, hogy így kell éreznie. Ügy, hogy abban benne van már egy eljövendő másik. Behunyom szemem, erőiködök, hogy szemhéjam alatt paránnyá zsugorodjék a külső világ. Lebegve zsugorodok, de a teljes súlytalanság elérése előtt anyámat látom, tizenhat évesen. Anyám áll, kobaltkék ruháján vékony aranyláncot emelget a lélegzete, ije- dező hullámokban ring kamaszlányos melle. Mintha üldöznék, kapkodja, szinte harapva nyeli a levegőt. Még nem tud rendszerezni, és elemezni sem tudja a létezést, az érzéseit. Csak éli a testformává szervezett sejthalmaz mindennapjait, s az, hogy most, tizenhat évesen meg akar szólítani engem, a nem is létezőt, aki majd csak nővérem után évekkel később fogok születni — bűntudatot ébreszt benne. Mi ketten már akkor is tudjuk, hogy én vagyok, Ö sejt engem — bennem visszásé]* Ük ő. A gátőr, gyanakvó öregember, leguggol, eloldja a lapos fenekű csónakot, de egyetlen pillanatra sem veszi le szemét a lányról, anyámról, aki mindebből semmit sem lát. — Hél — kiáltja a gátőr. A folyó holtága fölött vadkacsák repülnek, a gáton átbukó víz bömbölését túlharsogja egy bölömbika. Rétisas köröz. Anyám a fodrozódó vízben egyszerre egész rajnyl rétisast lát. Fölnéz az égre. Havas fehér a lenyugvó telihold, s már fönn van a nap Is. A sast nézi, aztán széttárt karokkal, mintha repülni akarna egyre nagyobb köröket írva le a parti homokban, a sas dőlt szárnyú keringését utánozva, egyre gyorsabban szalad. — Hé, te holdkóros- — ijedezik a gátőr, ahogy a látómezejébe visszavisszatérő lányt látja, aki egyre közeledik a gát fölötti mély víz felé. Oda- lentről a csónakból csak a part szegélyen feltűnő, majd a bokrok takarásába menekülő lányt, a lány különös hajnali ámokfutását látja. — Ez beleugrik — ijedezik a gátőr. Néhány csáklyalökéssel a kikötött tutajokig kormányozza a csónakot. — Hé! Vigyázz! — kiált anyámra, aki táncoló szaladással bukkan föl ismét a parton. — Hé! Anyám megáll. Most veszi észre a csónakot, a hadonászó öreget. Elfelejt engem. Ismét csak annyi, amennyi: tizenhat éves, szerelmes kislány. — Mit csinálsz? — kiáltja az öreg, hogy a gát zúgásán át is hallani lehessen a hangját. — Semmit — mutatja anyám, s mosolyog, mert tudja, hogy akármit mondhatna, mert nincs olyan szó, amellyel kimondhatná azt a benne tomboló érzést, amely majd egyszer, tíz év múlva majd én leszek. — A János lánya vagy, ugye? — kérdezi a gátőr, s ahogy fürkésző szeme a gyermeki tiszta tekintettel találkozik, szégyenkezve érzi, hogy itt nem vízbeugrásról, valami másról van szó. A csónakból szinte csak a hosszú lábakat látja, s az öreg a darvak násztáncára, dürgő fajdkakasokra gondol, a befejezetlen körözés miatt, ahogy anyám még mindig széttárt karokkal, táncra kész áll. — Mit csinálsz itt ilyen hajnalban, te lány? ’Sze még minden iskolás alu- szlk — mondja az öreg, hogy mondjon valamit. — Hát mondom, hogy semmit — nevet anyám. Leengedi karját. — Nem visz csónakázni? Az öreg töpreng, tenyerével elfedi a napot, úgy kémleli a folyót, aztán int. — Gyere a lépcsőkhöz. Elviszlek. El egészen a jégvermekig •— mondja, s a tutajkikötő lejáratához vezeti a csónakot. (Ahányszor idáig érek a felidézésben, érzem a csónak riogatását. Születni szeretnék. Hiába éltem negyven évet, én azon a hajnalon vagyok igazán ÉN, s anyám temetése után azért sétáltam ki a gáthoz, hogy lássam a fagyos földbe kapaszkodó hatalmas nyírfákat, melyek csemeték lehettek akkor, amikor anyám egy hajnalon erre csónakázhatott. Ahogy vénülök, egyre fiatalabb bennem anyám. Ugrókötéllel féllábast játszik. Hangját is hallom, amikor a két bal- és jobblábas ugrást énekelve kíséri: „Tisza-Duna-Dráva-Szá- va, törjön ki a lábad szára.“) Nagyapám udvarán fiatal diófák, s a kerekeskút körül élénkzöld moha. A moha most is zöld, csak a fák vénültek barna könnyeket hullató odvaik- kal. Most anyám barátnője hajtja, forgatja a kötelet, melynek másik végét egy fához kötötték. Anyám páros lábbal ugrik, kezében similabda. Meztelen talpa úgy csattan a földön, mint a levegőben tenyeréhez a fűrészporral töltött, alma formájú labda, melyet vissza-vissza ránt a gumi- pertli. — Piri-Feri-Juci-Sári — lihegi a neveket, minden földet éréskor egy másik nevet, s kezdi újra. — Piri-Feri- Juci-Sári... Az én nevemet még nem tudja. Pedig beállnék játszani vele. Fognám az ugrókötél másik végét, a kezét is fognám, s kettesben ugrándoznánk, teljesen önfeledten. Nagyapám vágott dohányt szór a szitára. Anyámat nézi. Nevet, Öralánca úgy röpköd a nevetéstől, mint egy ugrókötél. Nagyapám akkor fiatalabb, mint én most. Doberdo, Isonzó gránátszilánkjai is nevetnek benne azon, hogy ő most anyámat nézheti. A fa árnyékában a döngölt-tapasztott padlóhoz hasonló földön le-föl ugrál egy ötéves kislány: anyám. Hol volt, hol nem volt... telnek- múlnak az évek. Egyre távolodok a kezdetektől, s egyre közeledek ahhoz a ponthoz, ahol már mindenki kortalan. A világmindenséghez képest egyidős vagyok anyámmal Én még tovább élem az emlékeit. Az enyéimet már nem lesz, aki tovább élje. Ö valaha megsejtett engem. Azt álmodta, hogy égig érő fák között megyek egy erdőben, és azt álmodta, hogy az irdatlan sűrűből meglátom a napsütötte tisztást. A tisztás közepén forrás, körötte virágok, igazi színes pázsit. Az ég türkiz, nincsenek, nem is lesznek soha felhők, melyek eltakarhatnák. (Látom anyámat. Most ébred. Rosszat álmodott. Tizenhat éves. Féltik, Tiltják. Szeretik. Halálfejes lepkét álmodott. Az a lepke, melyet álmában kergetett: én vagyok. Irdatlan sűrű erdőben libegek. Most kiérek a fák közül. Előttem fölperzselt tarló, távolabb kiszáradt patakmeder. Ot vége, nyár vége. Nincs tovább.) „Az német hadban, midőn semmi dóiga nem vólt, az erdők és fák ellen vitte ki az <5 hadi népét: sereget rendelt és az fáknak ütött, azokat vágta, lőtte, mint ha mind ellenség vólt vólna. Hadakozott az tenger ellen is, és az hadi néppel csigabigákat szedetett az tengerparton. Az volt az ő praeda nyeresége, ragadománya, az mellyet az ellenségtől elvont (Szenei Molnár Albert Caligula császárról) Ilii ifjúság7] Hodossy Gyula: Fehéren elhallgatok Apácaként szégyellem magam, miközben a fehér széklábak szerelmi táncot járnak a levegőben. Vasak ütköznek és olvadnak, a vérük sem piros, és ekkor: minden törpét felvásárolnak, közli az MTI, de minek. amikor szekrényben van a hulla. Kabátokat akasztanak rá — mint a centrifuga forob a beleibe — és neki jő, ha azt írom, ich liebe dich. Nekem meg alezánc. A gondolatok hidrogénbombaként játszanak. Kedves tőlük, de miért az én fejemben. Szét vagyok robbanva. Csak azt tudnám, hogy hol mindenütt vagyok én, vagy hol a francban vagyok, esetleg homok, fehér, mint a Moby Dick, vagy a liebe dich. Nem szeretlek, mondod, s egy légy, épp mellúszik a sörömben. Érthetetlen, még ő is tele a vággyal, amikor a bal szemem kiugrik megnézni a jobbat. Remélhetőleg nem alszik. Fehéren sugárzik a melled. vagyis a fityulád. A világ — mindezek után — azt kérdi tőlem: Ki vagy? Én meg vissza sem kérdezek. Hizsnyai Zoltán: Irószerszámaim Annyi a szép toliam, annyi mutatós írószer esi ptette magát rám a hozzájuk tartozó kezek kitapintható emlékével együtt, mégis jómagam csak tompa ceruzámat forgatom veszettül a papír agyában, és kopott radírokat lopok, mintha az utókor kétdimenziós emlékezetétől tartanék, és didergek a ropant tölgyfa íróasztaloktól, a csont papírnehezékektől, a faragott kalamárisoktól — a konyhaasztal sarkán, guggolva írom a verset, és a sorokat, mint véres bárdok élét, egyenként mind a radírokba törlőm, s ilyenkor a föld eső után kiszakadt első lélegzetét érzem s megkönnyebbülést, ha még az újabb zivatar előtt — mint csikk-guberáló — törlésre alkalmas radírokra, szempontokra teszek szert. Annyi a szép toliam, annyi mutatós írószer csíptette magát rám, választani sem tudok, használni sem merem már őket — ezeréves izgalmam kevésnek mutatkozik... „Semmi bizonyos nincsen az dicsőségben” porlepte régi könyvekben olvastam az igazságról és azóta is keresem az alma testét a harapás fogait szájízmait és keresem a hódban úszó fákat melyek az igazság küklopsz-szemét fedik de csak illatokat érzek estelente és hajnali tarkaságot déli sugárzást látok a föld súlyát nem érzem lábikrámon csak a port combtövemben sehol semmi ami ledöfne csak a fázmin orrsövényemben testemet a fúidogáló szellő raizolja a többi árny közé s csak leheletem adja meg a testet amit holnap szeretnék elveszíteni leheletével kilóival együtt s a karikákkal véres szeme alatt a gyémánt szerkezetét akarom belakni és pöffeszkedni a lassú esőben nem olvasni — megemelni kívánom a könyveket és egyenként lemérni minden lapot betűt és ólomból önteni ki a szerelmet légüres térben az ő fogaitól anyajegyeitől súlyaitól távol ahol a könnyű épp olyan nehéz mint választani vagy kiválasztani és ott markolni meg a port markolni meg a könyvet hajonfogva tépni ki belőle igazságait
