Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-09-07 / 36. szám
Daniel Moyano: AZ OSZLOP Á kisfiú fölmászott a tornác oszlopára, és megint elfogta az az érzés. Rájött, hogy míg mászik fölfelé, úgy nyitva és csukva kezét-lábát, mint valami óriási markot, az élmény erősödik Néhány nappal azelőtt fedezte fel. ÚJ dolog volt, heves és ismeretlen. Nem mert feljebb kapaszkodni az oszlopot derékban kettéosztó fémgyűrűnél, mert az ütemes mászómozgástól oly hevessé vált az érzés, hogy a kisfiú arra gondolt, ha tovább kapaszkodik, nem bírja elviselni. Meghatározott helyen keletkezett, a lába közt, de valójában egész testére átterjedt, mint valami belső remegés. Most egy kicsit azért mászott föl az oszlopra, hogy kiváltsa azt az érzést, egy kicsit meg azért, hogy a kerítés felett lásson valamit az utcából, ahová nem volt szabad kimennie a veszélyes forgalom miatt. Az oszlop derekáról belátta az utca egy darabját, látta a különböző színű autókat, és a sarkon egy tornyot, villámhárító volt a tetején. Az udvarról viszont a villámhárítót láthatta remekül, a tornyot már nem. Gyanította, hogy ha felmászna a tornác tetejéig, még az emlékművet is megpillanthatná a szomszédos téren, a lovat meg a lovasát, amint a hegyek felé repülnek. , De azért is rugaszkodott neki az oszlopnak, hogy elfelejtse Isidro arcát meg az anyja folyvást félrerebbenő tekintetét. Amikor először öntötte el az az érzés, szívesen megkérte volna az anyját, magyarázza meg, mi volt az, miért érezte, csakhogy egy ideje, lsidro fölbukkanása óta, az anyja, valahányszor kérdezett tőle valamit, félrekapta a tekintetét. Talán a szíjgyártó, a mellettük levő szoba lakója, fel tudná fedni neki a titkot, de a- mikor csak szóba elegyedett vele, a férfi örökösen valami mosolyféle mögé rejtette mindazt, amit pedig bizonyára tudott. Isidro felnőtt volt, minden dolgok tudósa, de tőle sohasem kérdezett volna semmit. Az anyja szeme, amikor folyton elkapta róla, lsidro szemére emlékeztette. Isidro nem a nagybátyja volt vagy efféle rokon, csak előbukkant valahonnan, és be-bejárt az anyja 'szobájába. Egyszer láthatta, amikor bement: lsidro. amint behúzta az ajtót, ránézett — ő éppen a tornácon volt —, s a tekintete ugyanolyan volt, mint az anyjáé. A kisfiú a galéria oszlopához támaszkodott. Délidő volt, nagy csönd honolt a házban. A szíjgyártó is megjelent, rápillantott; akkor nem mosolygott, s az arca ugyanúgy fehérlett, mint a keze. A kisfiú tudta, hogy a szíjgyártó is észrevette, amikor Isidro bement. Leste egy darabig az ajtót, míg az valóban kinyílt és az anyja dugta ki rajta a fejét. Ránézett a kisfiúra, de a tekintetét közben mintha a szemközti falra függesztette volna, és úgy mondta, hogy ha kedve van, sétálhat kint a járdán, csak az úttestre ne lépjen le. A szobából ventilátor zümmögése hallatszott. Az anyja ismét becsukta az ajtót, és elfordította a kulcsot a zárban. Amióta lsidro bejárt az anyjához, engedélyezték neki, hogy kimenjen az utcára, és a járdáról nézze az autókat, ö azonban sohasem ment ki, mert attól félt, hogy az autók eltapossák, ahogy a szíjgyártó kutyáját. Csak a fej s rajta az az eltátott száj emlékeztette a kisfiút a megboldogult jószágra. A kutya többi része borzalmasan megváltozott, feltárta előtte, mi van a belsejében: vér, csont, zsigerek. „Az a gyomra“, világosította fel a szíjgyártó, a- mtkor érdeklődött, mi lehet az a fura zacskó ami olyan volt, mintha felfújták volna A szemetes csak hétfőn jár, és a gyomor fölpuffadt a szemétládában Az azonosítható fej a láda fenekén hevert, levelekkel és papírokkal takarták le, a mancsok földi maradványai kilógtak a láda peremén. Nem is annyira magát féltette, inkább a kutyát. Ha kimegy az utcára, az állat gyomra megint kikerül a szabad levegőre, s védtelen marad fényes nappal, míg el nem viszi a szemetes. Amikor az anyja becsukta az ajtót, és elhallgatott a ventilátor zümmögése, lődörögni kezdett a galérián. Nem megy ki az utcára, az udvar kihalt, a ház csöndes. Sokat járkált, számlálgatta a kőlapokat, aztán fölmászott a ciszterna tetejére, hogy onnan kukucskáljon ki az utcára. Innét láthatta az emlékmű lovasának kinyújtott ujját, de úgy gondolta, ha felmászik az oszlopra, onnan talán többet láthat. Akkor, mászás közben fedezte fel azt az érzést. Most az anyja megint becsukta az ajtót, és ő megint kimehetett volna az utcára, de a félelem visszatartotta Igaz, most nem a kutya volt félelmének tárgya, hanem lsidro. Még szerencse, hogy a pasas képe elhomályosodott, mikor mászott fel az oszlopon, hogy érezze azt a valamit, ami fölfelé fokozódott. Úgy gondolta, hogy lsidro ott bent bizonyára a homlokával szól az anyjához. Nem tetszett neki lsidro szeme, nem azért, mert éppúgy elkapta róla, mint az anyja, hanem a homloka miatt nem tetszett. Széles homloka volt, amely homályosan fénylett a haja tövénél: Mély ráncok barázdálták, mintha ajkak volnának, középen és a halántéktájon. Ritkán hallotta Isidrót beszélni, de amikor fölidézte a szavait, az jutott eszébe, hogy a hang a homlokából jön. a ráncok közül, és közben a szája csukva van. A szeme magasan ült, bajosan lehetett belenézni, mert úgy tetszett, váratlan és ismeretlen szikrákat szór, talán oly váratlan és ismeretlen volt a szeme, mint az a fölerősödő érzés, ami az oszlop tetején várta. A fémgyűrűig az érzés inkább kellemes, de ahogy növekszik, kibírhatalanná válik. lsidro szeme* szintén növekedett. Bámulta a zárt ajtót, amelyik mögött, nem vitás, lsidro homloka rejtőzött. Annak az érzésnek az emléke újból visszatért: mindkét kezével megragadta az oszlopot, és mintha habozott volna. Hogy elhessegesse magától azt a bizonyosságot, hogy csupán annak az érzésnek a kedvéért mászik, úgy döntött, hogy noha az anyja kiengedte az utcára autót nézni, mégis Jobb lesz kitekinteni az oszlop derekáról, ahogy máskor is, hogy megmentse a kutyát a szemétládától, és hagyja megelevenedni újra a gyomrát, hadd bújjon be az életmentő bőr takarója alá. Fölemelte a lábát, és elkezdett kúszni fölfelé, csússzon csak a fogva tartott oszlop a Iába közti Az érzés úgy lepte meg a szokott helyen, mint valami meleg fuvallat. Félt ettől az érzéstől, azzal a lassan emésztő, kívánt, űzött félelemmel. Az érzés az oszlop derekáig egyre hevesebb lett. Itt a fiú megtorpant, nehogy tovább erősödjön. Abban a pillanatban megjelent a szíjgyártó a bőrkötényében, a keze úgy csüngött, mint valami haszontalan tárgy, a színe akár a kötényé. A kisfiú változatlanul ölelte az oszlopot, titkos gyönyöre okozóját, de pirult a gondolattól, hogy a férfi esetleg odanéz, és fölfedezi, mit érez. „Nézek ki az utcára“, közölte, mire a férfi elmosolyodott, és a mosolya elárulta, hogy fogalma sincs, mit érez a fiú, mert ha lett volna, biztosan megszidja érte a felnőttek megrögzött szokásához híven, hogy érthetetlen okokból megtiltanak minden örömöt. E- gyetlen csusszanással a földön termett, végigmérte a szíjgyártót, és kijelentette, hogy a homloka nem olyan, mint Isidróé. A férfi elvigyorodott, rákacsintott, és azt mondta, hogy szeretnie kell Isidrót Erre ő ^zt válaszolta, hogy sohasem fogja szeretni, de a férfi kötötte az ebet a karóhoz, hogy pedig mindenképpen szeretnie kell, mert mostantól kezdve lsidro lesz az apja. A kisfiú megmosolyogta a szíjgyártó együgyűségét. Azt hiszi szegény, hogy akárki, aki csak úgy fölbukkan a sokadalomból, az ő apja lehet. Egyszer a fülébe jutott, hogy az apja kutyagumit sem ér, és hogy hála Istennek, nagyon messze van. meg hogy a legokosabb, amit tehetnek vele, ha hazajön, hogy bedobják a szemétbe. A szíjgyártó nem várta meg, amíg a kisfiú arcáról lehervad a mosoly, hanem rávágta, jól tudja persze, hogy lsidro nem az igazi apja, de mindenesetre olyan, mintha az apja volna. Amikor valóban lehervadt a kisfiú arcáról a mosoly, a szíjgyártó már eltűnt az utcai kapun át. Megint ránézett az anyja szó-- bájának ajtajára, és ki tudja, mi jutott először eszébe: az érzés, amit a szíjgyártó félbeszakított, vagy a lovas távoli havasokra mutató ujja. Megint megragadta az oszlopot, s felmászott a derekáig. Az érzés kellemes volt és heves. Úgy érezte, ha teljes nagyságban megpillantja majd a lovasszobrot a magasból, bizonyára nem éli túl azt az élményt. Átmászott az oszlopot kettéosztó fémgyűrűn, és kissé feljebb kapaszkodott. Az érzés még hevesebb lett, úgy érezte, menten belepusztul. Ha megpillantja a lovast, biztosan meghal. Újra nekirugaszkodott, és máris ott volt az oszlop tetején, látta a feje fölött a közeli famennyezetet, a fa erezetének különös rajzolatait, aztán egy iramodó pókot. Erősen kapaszkodott az oszlopba, egész testével nekifeszült, hogy siettesse, ki tudja 'meddig, azt az ijesztő, de elkerülhetetlen érzést. A- helyett azonban, hogy a lovasszobor felé nézett volna — már látszott a ló és részben a lovas is —, az anyja szobájának nyitott szellőzőablaka felé lesett A ventilátor tébolyán keringett Az anyja meztelen volt, hanyatt feküdt, a szemét becsukta, izzadt homloka úgy fénylett, mint Isidróé szokott. lsidro nyitott szemmel hevert mellette, szintén meztelenül, és mintha a szellőzőablak felé sandított volna. A látvány egy pillanatig tartott csupán. A keze meg a lába hirtelen meglazult az oszlopon, csúszott a föld felé, a kőlapok egyre növekedtek alatta. A lovas és a 16 végleg eltűntek, a kutya gyomra viszont visszatért az emlékezetébe, és mintha egyre nagyobbra puffá dt volna, bent, a fejében. Halász Tünde fordítása új ifjúság 7 Soóky László: BBC KIRÁLY ORSZÁGLÁSA Tsúnsó Áron emlékének Részletek Én vagyok, te vagy, ő elrepült. Mi vagyunk, ti visszanéztek, ők köröznek és figyelnek Hogyan lophatnék így orgonát? A holdfényben áttetsző kezek, blmbósak, virágosak, ló lenne félni, de már félni sem merek, magamba ütközők a kihalt utcán. Lehetnék szobor is valamelyik ledöntött helyén, vagy csak úgy egy vadonatúj talapzaton Kicsi lennék, székre állnék onnan egy nagyot kiáltnék: ó, dicső hatalom, mutasd meg igazi orcádat! Vagy ezt: ne etessék az éjjeli fecskéket; közösülnl kéne, de kivel? Bizony, bizony, Obü király, ezentúl rád rossz világ jár! Bronz-Vencel leszállt bronzlováról, bronzkardot csörgetve verbuvál. Te is jól vigyázz, nagypapa, puskaporos a levegő, a versenyfingások Ideje lejárt; ha szűk a koporsód, húzd össze magad, bulldózerrel megcélozták régi házadat. A fogaid kiverték, harapni úgy se tudsz, ha meg azt mondod, tudsz: hazudsz. Folyvást nő ez az éjszaka, napról napra nagyobb, se vége, se hossza: massza, benne hulló csillagok, nagymama, most mondhatnál egy nagyot. Ha tele a szád görönggyel, legalább kacsints, ha a szemedbe hant gurult, ints Ha a kezed részeidre hullt, vicsoríts; jobbat nem tudok. Undok helyre értem, valami kráter tátong lefelé magasulva, kibontott hajú asszonyok repkednek körbe-körbe, röptűkben kisinget kötnek halott csecsemőkre, énekelnek Énekelve égbe kelnek, Krisztus lábához leborulnak. Míg könnyük pereg, a faruk mozog, filmszakadás, hófehér négyzetek: slap-slap-slap-slap-slap, latrok nincsenek, csak némberek. Apám jön, hallom, köhög a fejfák között, a lépte nesztelen, mióta kiköltözött, súlytalan már, mint az idő, mely összeroppantotta, naponta hallom: teleköhögi a temetőt, anyámat kutatja, nem tart-e szeretőt. Erőlködik a Hold, puha ködöket lehel micsoda éj, micsoda határ, szép délceg őrtornyok a táj tükrén vert csipkés lepel. Ebugattát: mennyi varjú! Fele vén már, fele sarjú, pállott szájú, fazékhangú. Micsoda táj, micsoda éj, micsoda hangzavar! Kuss: ez a nóta apolitikus; valamit felfed, valamit eltakar, Übü király, itt a pulpitus, szólj népedhez, hiszen tiéd a szó. II. Az ég fölött, hol a madár se jár, vidáman horkol jó Übü király. Übü mama s a muszka cár, bokor tövében micsodái, Neszez, neszez Vencel király: Szocsekaj, szocsekaj, műszak cár, ti tolko nedolgo micsodái! Kardját kivonva a harcra készül, ámde ekkor a messzeségből a Gazda szól mennydörögve, khm, khm, khm: míkrofonpróba, oroszok balra, lengyelek jobbra, te maradj középen, Übü anyó, csukd be a szemed, te lész a hunyó. Szkukálek Lajos tusrajza
