Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-08-31 / 35. szám
Csengey Dénes Szép szerelmes novella Októbert éjszaka volt, s kint vége- láthatatlanul esett. Vagy nem is esett, inkább csak lefelé gomolygott képlékeny szürke felhőkben valami esőféle szürke permet. A vadgesztenyefa é- szaknak ívelődő ágai egészen a kollégium faláig nyúltak a kerítésen túlról, elnehezülten, csatakosan, és mivel a gyér lombot átvilágította az ágak közé felnyomuló utcalámpa, Anna jól láthatta a nyitott ablakon át, hogy apró, nekibolondult ördög, egy felriasztott feketerigó cikázik és kaszabol a galy- lyak között nedvesen fénylő szárnyaival. A párkányra odaesett pár átázott barna levél, a lány felvette az egyiket, sokáig szemlélte figyelmesen, sőt szinte gyermeki áhítattal, aztán a homlokához érintette finoman, majd gyors, ideges mozdulattal nyitott ingnyakába csúsztatta. Megborzongott, de otthagyta a nyirkos gesztenyelevelet forró mellére tapadva, és rágombolta az ingét. Háta mögül, a szobából cigarettafüst áramlott ki az éjszakába, és egyre hallatszott a gyufaszálak csörgése, amint a fiú újra meg újra nekipöckölte a gyufaskatulyát a bontatlan borosüvegnek. Anna nem tudta elvenni tekintetét az átázott, vergődő rigóról, noha szorongó bizonyossággal érezte, hogy halogat csak, szégyenletes menekülésben van, hogy rég elkésett a szembeforduló mozdulattal, azzal a dél óta, a pozitív eredménnyel zárult orvosi vizsgálat óta készülődő egyetlen mondatával. A fiú Játszik és unatkozik, tudja már az ő esőbe tartott arcú hallgatásából, hogy mire kell számítania, a szorongva halogatott bejelentést kész válasz várja attól a pillanattól fogva, amikor a gyufásdoboz először ütődött a vörösboros palacknak. Utána vannak tehát mindennek, Anna így tudta ezt ebben a pillanatban. Közben érezte a hűvös nedvességet az inge alatt, és árra gondolt, ha valahogyan meg túd- ná oldani a málladozó gesztenyelevél folyamatos hűtését, reggelre megállna a szívverése. — Nem hagyod még abba? Micsoda hülye egy játék! — Valami ismeretlen, rikácsoló némber hangján hallotta magát kiabálni. A madár szempillantás alatt eltűnt a fakorona sötétebb tartományaiban, a gyufásdoboz koppant az astzalon, s úgy maradt. Anna becsukta az ablakot, és végre elfordult tőle. — Adj egy pohár bort legalább! Nyisd ki már azt a nyavalyás üveget! A fiú még kabátban ült, hosszú, nyitott kabátban, mint aki épp csak beugrott egy percre, s már indulni készül. Ahogy most felállt egy ránduló, hirtelen mozdulattal, azt lehetett hinni, ennek a lendülete az ajtóig viszi. A megfeszült nyak, akár egy felnesze- lő állaté, kényesen és öklelésre készen hordta a fejét, számítani lehetett a kissé teátrális pillanatra, amelyben a fiú a visszaforduló arcéi kiszámított célra fordulásával s egy rövid, fitymáló mondattal kivágja magát ebből a másfél ó- rája zajló néma szerencsétlenkedésből. De a fiú csak körülnézett a szűk tanulóban, elvett egy villát az íróasztalon felejtődött lapos tányérról, a szilvalekvárt a farmerébe törölte róla, és kipróbálta a hegyét a parafa dugón. A villa hegye kajlán kifelé görbült, gyengén elrúgott magáról néhány parafamorzsát, a fiú ledobta az alkalmatlan szerszámot, kispárnát hozott elő a hálószobából, a falnak szorította, és odaverte hozzá az üveg talpát, hogy valamilyen kétes fizikai törvény értelmében nyomja ki maga elől a dugót a felpezsdített folyadék. Negyedszerre mellé ütött a párnának, az üveg szétment, a falon lefolyt a vörösbor. Anna elnevette magát vontatottan, keservesen. — Te is ideges vagy? — A szorongás alatt kis megkönnyebbülés is megbújt a kérdésben. — Ugyan mitől? — Amitől te is az vagy. — Tudod? — Látom rajtad. — Hát látszik? — Bele van írva a hátad görbületébe a félelem. — Na és ha bele van? — Tegnap még nem féltél semmitől. — Szóval akkor tudod. — Igen, tudom. — És mit mondasz rá? A fiú megemelintette a borosüveg kezében maradt nyakát, és ahogy letette az asztalra egy lekváros kenyér meg A tiszta ész kritikája közé, épp csak keresztülvillant az arcán egy ka- maszos mosoly. — Hogy öltözz fel, és menjünk, rendeljük meg valahol a borodat. — Ezzel csak halogatod a választ. Na, mondd meg egyenesen, igaz vagy nem? — Igen, pontosan. Ezzel csak halogatom. A ködös és hideg éjszaka, akárcsak a fal vastag meszelése a vörösbort, gyorsan beitta, elnyelte a derűnek ezt a pár cseppjét, mely az ügyetlenül szétvert palackból közéjük fröccsent. Az eső már elállt, de a kövér vízrügyek még hibátlan gyöngysorokban ültek a fák ágain, s üvegesen, hidegen fénylettek, akár a hamis ékszerek. És mintha valaki más számára volna feldíszítve az éjszaka, azt érezték mind a ketten, amint némán gallérba húzott nyakkal keresztülvágtak a Nagyerdőn a város felé. Anna tudta, hogy se presszó, se kocsma nincs már nyitva a környéken, fázott, fáradt volt és gyenge, mellében, arcizmaiban a sírás utáni merevség. Reménytelen és fölösleges körbejárásnak látta a kettejük tétova, hallgatag vonulását, csodálkozva észlelte, hogy fogy belőle a fájdalom, enyhülnek a rossz kis gyomorgörcsök, és lassanként eluralkodik rajta valami ernyedt, leve- retettség utáni tisztánlátás. Nincs hova menniük, ahogy tegnap se volt záróra után, és nem lesz holnap sem. Ez a ködös ország nem az ő számukra van feldíszítve. „TI vagytok, kedveseim, az évfolyam legjobbjai — mondta tegnapelőtt a professzoruk, akit felköszöntöttek a neve napján. — Na, ne Ijedezzetek, nem keli udvarlást fogadnotok, hohó, koKrascsenits Géza felvétele rántsem, barátocskáim! Másról van szó merőben. Arról, hogy én ezzel nehéz sorsot jósolok, és majdnem olyan nehezet kívánok nektek. A világos elmét és a szilárd jellemet semmi sem erősíti biztosabban és véglegesebben, mint az alacsony kísértések sorozata. Ezért titeket el fognak kerülni a nagy pénzek és a teljes tudás felének elhallgatását jutalmazó rangok. De annyi baj legyen! — Itt már egészen elérzéke- nyült. szinte gyermetegen mosolygott a szép öregember. — Reménységei és albérlői lesztek ti az édes hazának.“ A fiú akkor kedves íróját idézte pohárral a kézben: „A felderítő induljon poggyász nélkül, és tartsa edzésben magát!“ Anna abban a pillanatban mélyen, anyásán büszke volt a fiúra ezért a mondatért, de most, amint némán Járták az üres és sötét utcákat talán egy órája már, megérezte a benne lappangó kíméletlenséget. Mennyi idő még így! Tíz év? Húsz? És azalatt hányszor fekszik ő fel még arra a kegyetlenül és megalázóan célszerű vizsgálóasztalra, hányszor matatnak benne idegen, türelmetlen férfiú]jak, és amit a ma déli vinzsgálat óta kétség- beesetten próbál elképzelni, combjai tövében hányszor a saját vére melegét hányszor kell borzongva megéreznie? Hányszor vágják ki belőle steril szikével a poggyászt, amiről az úton lévő felderítőnek ajánlatos lemondania? — Még egy szót sem szóltam, és már túlvagyunk rajta — mondta halkan, épp csak mozduló ajakkal. — Ha ez ilyen olcsó, akkor forduljunk vissza, és menjünk lefeküdni. Azért az egy mondatért, amit órák óta tartogatsz nekem, én nem gyalogolok el a város másik végébe. Ki vele itt, és aztán eredj egyedül, ha dolgod van! — Ne beszélj így! — Hát hogy beszéljek? Mit mászkálunk itt fel-alá? Mire várunk? Mit akarsz? — Téged meg akarlak tartani. Megálltak a sötét mellékutcában, szembefordultak. Anna hangját resze- lőssé tette valami szorongó, esett gyűlölet. — Pontosan fogalmazol, mint mindig. És büszke pillantással nézel elébe a felmerült nehézségeknek. Ki fogod küszöbölni, Te ugyan ki... — Visz- szanyelt nyüszítéssel a hangjában, szinte levegő után kapkodva beszélt már Anna. — Hát nem érzed a nyomorúságát, a piszok nyomorúságát ennek a büszkeségnek? Állán érezte a fiú ujjait, hagyta, hogy a vékony, erős kéz felemelje az arcát, pillantása fogoly volt a fiú egyenes tekintetében. —* De érzem — mondta a fiú halkan. — Semmit nem éreztem még ilyen határozottan, mint éppen ezt. És látod, ha jól megnézem magamat, még sincs egyebem, mint ez a büszkeség. Ez a nyomorúságos büszkeség. Neked sincsen, Anna, vehetted észre. És erre pedig... erre éppen elegen vagyunk ketten is. Gyere, menjünk! Végig az erdő sétányain, egyik sötét alagútból a másikba fordulva Anna ráhagyta már magát a másik akaratra. Az első emelettől már ölben vitte a fiú a kollégium lépcsőjén, beteg menyasszonyt a kölcsön nászágyra, de a tanulóban Anna kiszabadította magát, és kitárta az ablakot. Zuhogott az eső, verte az erdőt, a másnak feldíszített ködös országot, a- hogy meg-megsuhant a hideg, október végi szél, olyannak mutatkozott az éjszaka, mint egy köddel torkig tölteke- zett és aztán fölkeveredett feneketlen gyomor belülről. Anna érezte maga körül a levegőben a hányingeres vajúdás görcseit. Nyitott szemmel csókolta vissza a fiút, nyitott, kimeredt szemmel látta, hogy a feketerigó ismét ott vergődik az ágszövevényben, mint egy ravaszul megszerkesztett ketrecben, és közben érezte, a hosszú csókoknál édesebben és világosabban érezte, hogy mellén a simogató tenyér alatt szétmorzsolódik a csörgőre száradt gesztenyelevél, töre- kes ízei leperegnek lassan a hasára, forró, lapos hasára, és szúrnak, szúrnak kegyetlenül. Fiatal szlovák költők versei Karol Chmel Vlado levele j megannyi államból megannyi kanadából képeslapok érkeznek Winnipegből szívósan vesztetlek az íróasztal mögött a kertben s a parkban az ágyban s kezelésen vagy a temetőben és éppen ilyenek érkeznek képeslapok Winnipegből megannyi kanadából megannyi egyesült és egyesíthetetlen államokból a bika tán elvitte európát amerlkába írja vlado de ki lehet bírni és szoríts nekem alighanem bevizelek de ki lehet bírni szoríts nekem vlado jegyzi én szorítok neki éppen most házasodik egy vietnami lánnyal Eduard Smelko Mennyi mindent Örökkévalóság a keskeny, fehér szobában és pontosan éppen ezzel rövidül a hópelyhek hullása a maszatos ablaküveg mentén, gyors autók átrobogása, s vastagon öltözött embereké, s a városi galambok röpte ... De mennyi mindent már félúton elfeledek, midőn a kórház hosszú falai még túlzottan közel lesznek s az otthon szerfölött távol? Zuzana Kuglerová A legköznapibb nők A legköznapibb nők úgy jutnak reggelente a nappalba, mint autóbuszba, mely szünös-szüntelen a legtávolabbi éjszaka felé robog. A legköznapibb nőik a szürkeség önkéntes rabszolgái, fazekaké s szennyes alsóneműké, már végérvényesen elkötelezett anyái a nyugalomnak, akik naponta átadják a boltok kilincsét, akik rég levetkezték vágyaikat, hogy elmeneküljenek nyűtt ruháiktól. A legköznapibb nők asszonyok, akiket nem látunk meg. Mellettünk haladnak, jogot veszítve a burda sugallta lányos karcsúságra, féllg-meddig szétmázolt make-uppal, kialvó vágytünetekkel az arcukon. Mellettünk haladnak melyek elől nem bújhatunk el, és nem hagynak nekünk töredéknyi éterikus, sugárzó árnyaikkal, területet sem. Fordította: Vajkai Miklós
