Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-08-31 / 35. szám
A szmhäz vagy az értékek válsága? MEGALAKULT A SZÍNHÁZ VAGY SEM? Nyilván senki sem kételkedik abban, hogy az összes művészetek közül a színház az, amely a legérzékenyebb a társadalmi „éghajlatra“. Hiszen élő kapcsolatban van az alkotókkal (szerző — rendező — színész) és a befogadóval (a néző). Szemben a filmmel, tévével és rádióval, mindig egy konkrét időben és konkrét helyen valósul meg a találkozás. A színházi előadásból éppen úgy lehet szikrázó találkozó, kölcsönös megértés, mint szürke unalom, passzív fogyasztói közöny. Már évszázadok óta ez a tény hozza meg a színház dicsőségét és nyomorát, ez a titka, igazsága, egyedisége. A kapcsolat eszmónyiségét azonban zavar érheti. Egyrészt az alkotók reális művészeti lehetőségei, másrészt a nézők reális befogadóképességei okozzák. Ebbe a folyamatba a legkülönbözőbb módon lép be a már említett társadalmi összefüggés, amely egy sor témát tabuizálhat, tekintettel a színház specifikumára, leginkább a legidőszerűbbeket Ily módon viselkedhet az alkotókkal szemben is, de na feledjük, hogy érinti a nézőket is. A nézők deformációja egyrészt (a jobbik esetben) a mértéktelenül emelkedett érzékenységben mutatkozhat meg, másrészt az érzékenység szintjének olyan süllyedésével, amelynél megszokott a kommer- cionalizmus, a banalitás és az a tehetetlenség (nemakarás), hogy elvi kérdéseket állítson, s (közömbösségből vagy fásultságból) válaszokat keressen a kérdésekre. Mi haszna van az alkotóknak a fennkölt célokból, ha a néző képtelen orientálódni bennük, és csak „szórakozni“ szeretne? Igen, ezek mind rég ismert igazságok, amelyek érvényesek a színház dicsőséges korszakában éppúgy, mint a válságosban. Ezért a színházat főleg aszerint kellene nézni, hogy az értékek melyik oldalára süllyed le a mérleg serpenyője. Sajnos, valószínűleg ez sém olyan egyszerű, mert ez egyszersmind a kritériumok problémája is, és mint ismeretes, ezekhez is közelíthetünk felelősséggel vagy utilitáris célokért (esetleg követelményekért) tudatosan felcserélhetjük, hamisíthatjuk őket (ismét nagyon széles spektrumban: a szófogadó butaságtól és önál- lótlanságtól a reális pragmatizmuson keresztül egészen a szemmellátható cinizmusig). Ha ma egyáltalán szót akarunk érteni abban, hogy mi is az alkotó érték vagy éppen a színház válsága, meg kell előbb mondani, milyen látószögből szemléljük a jelenséget. Az a tény, hogy a mércék erősen változhatnak, attól függően, hogy pillanatnyilag melyik irányból szemléljük őket, mutatja, hova jutott a második évezred végi ember értéktudata. A cseh színház válsága, amelyről már vitáztunk is, történelmünk utóbbi évtizedeivel függ össze, valamint az értékek egy általánosabb válságával, amely nemcsak a színházat és általában a kultúrát érinti, hanem a társadalmi tudat szélesebb összefüggéseiből ered, sőt túlnő a cseh vonatkozásokon is. Ami az első kérdéskört illeti, szerencsére már nálunk is a figyelem középpontjába került (az átépítéssel összefüggésben). Igaz, egyelőre nagyon óvatosan merül csak fel, és inkább csak általánosságban. Mint ahogy azt egy adoma is mondja: „Kényszerítsétek rá a halakat, hogy engedjék ki saját tavukat...“ Ebből ered nyilván az ingerült nemtetszés az egyik oldalon, és az érthető türelmetlenség a másikon. Törvényszerű következménye ez azoknak a problémáknak, amelyeket évtizedeken át nemcsak hogy nem oldottak meg, hanem be sem vallották őket. Ezért van az, hogy a „türelmes“ halak azt az illúziót akarják kelteni, hogy a halastó tulajdonképpen már tiszta, és ezért elég, ha az általános és semmit meg nem oldó kijelentéseknél maradunk. A másik oldalon a „türelmetlenek“ lázasan („diplomácia“ nélkül és rövidzárlatok árán is) szorgalmazzák a változást, illetve az alkotáshoz kellő feltételek megváltoztatását. Ezt a belső szükségletet nem szabadna semmibe venni olyan érveléssel, hogy túlzott ez az állítás a válságról, hogy a színház válságáról tulajdonképpen mindig is beszélünk, sokszor olyan korszakban is, amelyet később pozitívan értékelnek. Különbséget kell tenni olyan időszak között, amikor a színház színvonalára objektiven kihat az alkotó személyiségek hiánya, és az o- lyan légkör között, amikor az alkotóknak objektiven hiányzik a tér alkotói terveik megvalósításához (az adminisztratív közbelépések problémája, a szakszerűtlen gyámkodás stb.). E jelenségekkel nem lehet összefüggésbe hozni olyan polémiát, amikor igazi e- gyéniségek nézeteikről, a színház különböző irányzatairól vitatkoznak, főleg ha olyanokról van szó, akiknek a számláján már ki nem törölhető művészi értékek vannak. Ez két különböző dolog. Milyen a természetes reakció a tér felszabadítására? Az alkotók, akik saját bőrükön érzik a megoldatlan problémák súlyát, megkísérlik nyíltan visz- szatükrözni őket (természetesen nem lehet kizárni a konjunkturális részvételt sem, amikor igyekeznek kihasználni a magasra csapódó hullámotJ. A helyzetet a szovjet publicisztikai játékokkal lehet jól illusztrálni, amelyek tükrözik a változásokat. Nálunk ezeknek érvényesülését nem nagyon várhatjuk, már csak azért sem, mert a helyzet abban is különbözik, hogy tulajdonképpen nincs is mit nyilvánosságra hozni, mert mindenki mindent tud már. A felgyülemlett (félrerakott, elkendőzött) problémákat inkább felszínre hozni és megoldani kell. Csak így lehet feloldani az ellentétet a szavak és tettek értéke között. Más gyógyszer a jelenkor betegségére (válságára) nincs, és semmivel nem is lehet helyettesíteni. Annak a ténynek, hogy nem kell felfedeznünk Amerikát, és nem kell világgá kiabálni, hogy mezítelen a király, vannak előnyei és hátrányai is. Az igazságot nem kell nehezen felfedezni, „elég“, ha megtisztítjuk a hamisítás lepedőkétől, ha újra felkeltjük a bizalmat (sikerülhet-e még?), hogy az igazsággal nem lehet kedvünkre, a pillanatnyi haszon törvénye szerint manipulálni. Attól függetlenül, hogy az elmúlt húsz évben a cseh színház színpadra vitt olyan darabokat is, amelyek meghaladták a mindennapi átlagot, a semmitmondó szürkeséget, amely elmosta az egyes színházak arculatát, nem lehet megkerülni válságának kérdését. Nem vitás, hogy ez a válság társadal- mi-értékrendl kérdésekkel függ össze. Azok a direktív követelmények, amelyeket adminisztratív módon és egyhangúlag állítottak össze a művészet küldetése elé, végül Is tragikomikus módon értéktelenítették el a pozitív életfelfogásokat megnevezni akaró igyekezetét. Valószínűleg egy törvényszerű paradoxonról van szó, amely abból e- redt, hogy nem az igazsághoz közelítő álláspont volt a kötelező, elég volt egy olyan klisé, amely megközelítette az administzratív kívánságok tézisét. Az értékek rendszere, amelynek válsága nemcsak a cseh összefüggéseket érinti, hanem bizonyos értelemben az egész civilizációt elárasztja, megújításra vár. Ezt a válságot, érthetően, nem oldhatja meg egyedül színház, a megújulásnak az ember szellemi megváltoztatásából kell erednie. A parancsoló hangnem, az emlékezés témájának a hangsúlyozása, amely jelenleg terjedni kezd a cseh színházban, figyelmeztet ennek szükségességére. A Scéna nyomán —hr— Oj színház alakul, szabadtéri színház, színészek határokon Innen meg határokon túlról mutatkoznak be, profi meg amatőr egy porondon, lesz Zorán meg Presser, lesz vásár meg szabad produkció a színpadon, lesz minden meg akármi. Egyszóval lesz! A ml szélességi fokunk szokásaihoz mérve meglepően nagyméretű „beharangozás“ előzte meg az Orl muri szabadtéri előadásait Zselízen (Zellezovce). Olvashattuk újságban, hallgathattuk a rádióban, láthattuk a képernyőn. Voltak közöttük tárgyilagos ismertetések, felnagyolt prognózisok (állítólag Salzburgban és más színházi központokban aggodalmat váltott ki), lehetőséget adott a „szóra szomjas“ honfitársak fölötti büslakodásra. Ml magunk Is hoztunk egy előzetest, a- melyben (utólag töredelmesen bevallva) sem el nem marasztaltunk, de nem Is lelkendeztünk, ami érthető, hiszen nem tudtuk, mi történik majd. Akkor ugyanis csak egy volt biztos: a menedzselés kiváló kezekben van. Nos, közben lezajlott az esemény (sőt olyan hírek Járják, hogy megismétlik), nem gyulladt meg a színpadon a házikó, nem szöktették meg a primadonnát, nem szökött meg a principális a bevétellel, sőt ml több, volt bőven közönség Is. Most már tehát állást Is foglalhatunk. Azt viszont komolyan kell tenni! Ha ezt a produkciót akarjuk értékelni, két különböző oldalról közelíthetjük meg. Az egyik niaga a produkció, az Orl muri három előadása mint színpadi bemutató, a másik az előadás keletkezésének célja Egy jó könyvben, írja Ottlfk Géza, minden a helyén van: a bekezdések, a dialógusok, a hangsúlyok, a szakaszolások stb. Ilyen a lengyel származású publicista két „tényregónye“ is, amelyet nem is oly régen olvashattunk az Európa Könyvkiadó jóvoltából. Az egyik kisregény: Hátié Szelasszié, a másik pedig Reza Pahlavi bukásáról szólt. „A császár“ és a „Sahinsah“ című tény- regények bizonyára KapuSciftski legszebb, legmaradandóbb alkotásai. Do- kutmentunxregények két diktatúra pusztulásáról. És ezek kiadását követte most a válogatott újságcikkek, és „ténynovellák“ megjelentetése. Az új kiadvány megerősíti olvasói hitemet. A szerző nem mindennapi tehetsége vitathatatlan. A színvonalas újságírói munkához kitartás, szívósság, bátorság és fegyelem szükségeltetik! De ezt mindenki tudja. Talán azt Is tudjuk mindannyian, hogy a jó újságíró csalhatatlan ösztöne és tudása segíti abban, hogy oda siessen, ahonnan mások éppen elmenekülnek. KapuSclft- ski is sűrűn kerül életveszélybe. Tanúja Ghána nemzeti ünnepének, a Honduras és Salvador közt kirobbant — futballmérkőzések utáni — százórás háborúnak, amelyben ezrek és ezrek haltak meg. És még ha olykor egyes-egye- dül tudósított is a világ nagy dolgairól, mit sem jelentene: egy lenne a sok névtelen tollnok közt, ha Kapuscirtski csakis „Imamalmos“, rutinimádó, tucat- riporter lenne! Kapuscirtski nagysága írói vénájában rejlik! Amikor az iráni forradalmat nem a politikusok, nem a hőzöngő napilap- tudósítók szemével láttatja, hanem fellebbenti előttünk a fátylat, és részeseivé lehetünk általa az igazi történésnek, az igazi szenvedésnek és tanácstalanságnak, amely determinálja egy és társadalmi összefüggései. Az első szinte lehetetlen, hiszen a kritika csak akkor lehet tárgyilagos, ha figyelembe veszi a mű keletkezésének körülményeit, a lehetőségek és gátak létét vagy nemlétét. Amikor heterogén a színészgárda, rangos színészek, operaénekesek, népdalnokok, amatőr színjátszók, színésszé változott koreográfusok állnak össze egy csoportba, amikor az időhiány arra készteti őket, hogy vágtában próbáljanak, akkor nehéz megalapozott koncepciókat, átgondolt színészvezetést, egységes stílust megkövetelni. Nos, a zselízi előadás magán viselte e körülmények hatásainak jegyeit. Persze, ezután helyénvaló a kérdés: kellett egyáltalán Ilyen körülmények között ez az előadás? A válasz egyértelmű: kellett! És már eljutottunk az értékelés másik szempontjához. Az elképezlések szerint ez a bemutató arra volt hivatott, hogy nemzetiségi kulturális életünket új és érdekes színfolttal gazdagítsa. Legalábbis Így deklarálták a szervezők. Az Indok helyes és megalapozott, lett-légyen bármilyen a további eredmény. Ennek a tükrében pedig az előadás Igénytelenebb értékei Is képvi- selhetők, ha ezzel valami új, szükséges a- lapozódott meg. Persze, a fordítottja is igaz. Nőjön ki ebből a kezdeményezésből bármilyen nagyszerű mű (állandó jellegű szabadtéri színház), ez a tény nem lehet egy permanens „esztétikai amnesztia“ Indoka. Ha tehát lesz folytatás, annak már más mércével kell mérni a színvonalát. hatalmas ország népét. A nép különböző ostzályait vagy rétegeit. Az Iráni forradalom, mint ahogyan később kiderült, haladó szellemiségűek tízezreit küldte teljes vagy pedig részleges megsemmisülésbe, éspedig az iszlám zászlaja alatt! Kapuscirtski nagysága: önmagában, az egyéniségében rejlik. Az etióp uralkodó, aki korábban a szeszélye által a kinevezések óráján bárkit porba sújthatott, vagy az égig emelhetett, esetleg kedvét lelve a leszámolásban: kivégeztethetett, ez az etióp élőisten a forradalom után a karosszékében üldögélő, megfáradt és szánalmas öregember. Ilyennek látjuk őt Kapuscirtski tényregényében. És A futballháború nyomorúságos kisemberhősei. Az örökké lábbeli nélkül járó salvadori szegények. Az egyikük a hondurasi katonák tetemeiről egy zsáknyi lábbelit gyűjt be. Odahaza hét gyermeke van. A felnőttek bakancsaiért három pár gyermekcipőt kap majd, magyarázza most már felejthetetlenül az újságíró KapuSciflskinek. A kudarcba fulladó bolíviai diákforradalom ábrándozó ifjú hősei: akik harcolni indultak! És idejekorán meghaltak! Mert — sajna — az élet kemény sarcot kíván felkészületlenségükért és oktalanságunkért! Szólnom kell a szerző írásainak tömörségéről is. A támadás című rövid írása Hemingway Szmirna rakpartján című novellájára emlékeztet. Mondanom sem kell, hogy miért. Hiszen Hemingway is tudósító volt. És a tudósítók tudják: mit jelent a szavak birodalmában rendet vágni. KapuSciftski századunk legjelesebb publicistái közé soroltatott. A történelmet pedig gyakran a haditudósítók munkái alapján jegyezték le a történészek. (horváth) Ryszard Kapuscinski: A futballháború Vajkai Miklós
