Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-08-03 / 31. szám
r Eleinte nem tudta, ml bántja. Éjszakánként nem aludt, ingerlékeny volt, és könnyen elsírta magát. — Sose kellett volna északra jönnöm — panaszkodott a másik olasz parasztasszonynak. — Itt idegenek között élek. — Tudod, Maria, jobb volna, ha lenne gyermeked — magyarázta a másik asszony. — Attól csillapodik az éhség. — Az éhség? — A magas, formás lány zavarba jött. Sötét hajának páros fonatát csavargatta. — Az asszonyi éhség, Maria. A mi embereink itt nem olyanok, mint a déliek. Csak a vadászattal meg a háborúval törődnek, nem vágynak az asz- szony lágy, meleg testére. Mariának elállt a lélegzete. — Te nem tudtad, Maria? — Nem — válaszolta a lány szelíden. — Én azt... Én azt gondoltam, hogy nem talált elég szépnek, s én .vagyok a hibás. A középkorú parasztasszony nevetett, cserzett bőre ráncokba futott ösz- sze. — Csodaszép vagy, gyermekem. — Sose tudtam — csodálkozott Maria. — Azt mondtad, csodaszép? — Igen, gyermekem — folytatta az asszony. — A férjednek nem kellett volna idehoznia téged. Sokkal jobb lenne neked, ha olyanhoz mentél volna férjhez, akiben nem ezeknek a hegyeknek a fagyos vére folyik. — Én erről semmit sem tudtam — tört ki a lány szenvedélyesen. — Senki sem mondta nekem, jaj, nekem! Jaj, nekem! Azzal keserűen sírva fakadt. A parasztasszony átölelte. _ — Maria, gyermekem! Ne sírj olyan keservesen. Majd elmúlik, tgy történt velem is meg a többiekkel is, elmúlik majd a te bajod is meg a többieké is. — A többieké? ök Is úgy vannak', mint én? — A fiatalok, akiknek nincs gyerekük — felelte az asszony —, ők is mind boldogtalanok. — Miért tűrik? — Mert nem tehetnek mást. Akárcsak te. A két asszony felvette a batyuba kötött mosnivalőt, egymás mellett haladva leballagtak a tölgyfák közt a folyóra. Három nap telt el. A negyedik nap délutánján Maria épp a folyópartra tartott, egyedül, a fák között. Megkerülte egy magas tölgy megtámasztott törzsét, azután megállt. Ajkai szétDAL STIVENS* nyíltak, és fölsikoltott. Magasba emelte a karját. Egy idegen figyelte, merészen ragyogó, fehér fogai fölött az ajka piros, a nyaka ívelt, fekete szeme vil- lámlott, orrlika kitágult. Kaján, kíváncsi ujjai fekete göndör szakállábán tekeregtek. Hosszú, karcsú mellkasa meztelen volt, vastag combján táncoltak az izmok, amint a napfényben lovát visz- szafordította. — Ö! — sóhajtott Maria, és elfordult. Aztán futásnak eredt. — Ne szaladj el, kedvesem! — kiáltott utána az idegen. — Ne olyan sehallotta az idegen mély, becéző hangját: — Ne féljél, kedvesem! Olyan a tested, akár a fiatal fa, amely arra termett, hogy imádják. Kettesben hallgatjuk meg a csalogányt. Ilyenféleképp suttogott az idegen Mariának, míg vitte-vitte magával. A férfi hangja, ereje, erős férfiillata rabul ejtette Maria érzékeit. Érezte, hogy lassan ellágyul, és enged a teste. — Igen, igen — hallotta a saját hangját, mintha nagyon távolról szólna. Aztán újrakezdte az ellenkezést: — Nem, ne. Meghalok, tudom, mert — Nem mondanád meg nekem, hogy, kiféle-miféle vagy? — kérdezte a lány, — Azt a helyet, ahonnét én jöttem, Thesszáliának hívják az emberek. Mások meg Árkádiának — válaszolt a férfi, és tovaügetett. — Holnapig, kedvesem — kiáltott vissza. A lány sokáig várt még, hallgatta lópatáinak gyors, ritmikus dobogását. Nyolc napon át mindennap találkozott a thesszáliaival. A kilencedik nap délutánján, mikor a férfi letette a folyó mellett, Maria így szólt hozzá: — Holnap nem leszek itt, pedig vágyódom rá. Hanem elküldök magam helyett egyet azok közül, akikről beszéltem neked. — Ha te is úgy akarod, de... — Igen, akarom — szakította félbe Maria. — Mind el kell jöjjenek hozzád sorban, mert mindannyian asszonyok, és hallaniuk kell a csalogány, dalát. — Neked dalol a legszebben. A lány fölsóhajtott. — Meglehet, de ők meg a barátnőim. — Legyen hát — mondta a thesszá- liai —, de siessünk, mert hamarosan vissza kell térnem a hazámba. Ügy történt, ahogy Maria kívánta. Heteken belül a gyermektelen fiatal- asszonyok dalra fakadtak, miközben a sziklákon sulykolták a ruhát, a csalogány dalát visszhangozták. Aztán eljött az Idő, amikor a thesszáliainak el kellett hagynia a falut. Utoljára vitte magával Mariát, és közben így kesergett: — Sosem voltak kedvesebb szeretőim, sem akik így megrészegültek volna ajándékomtól. Irigykedni fognak a társaim. De nálad senki sem különb. A szomorkodó lány fölé hajolt, aki hirtelen felült, és így kiáltott: — Hát persze! Hozd el a társaidat, hogy magukkal ragadjanak, messzire vigyenek bennünket! A férfi lángra gyűlt a lány szavaitól. Sebtiben meg is állapodtak. — Mához tíz napra reggel vezesd a rideg férjektől sorvadozó barátnőidet a folyópartra — mondta a férfi —, ott elraboljuk őket, én pedig tégedet!; — Azzal megfordult és elügetett. Maria hallotta meg elsőként a thesz- száliaiakat a megbeszélt napon. Lelkesülten futott végig a szabin nők között, és ezt kiáltozta: — Halljátok a patáik dobogását!? Jönnek a kentaurok! Jönnek a kentaurok! Kalmár Éva fordítása • ausztráliai író Tóth Lehel felvétele besen, gyönyörűm! Várj egy kicsit. Hadd tnutassam meg neked a csalogányt. Dalol majd nekünk, kettőnknek. — Nem — kiáltotta Maria futtában. — Nem! — Akkor odaviszem hozzád a csalogányt, gyönyörűm! Maria hallotta a sebes lódobogást, a bokrok susogását, amint a férfi feléje vágtatott. Azután két erős kar fogta át, felkapta, röpítette. Maria fel- slkoltott. Két telt, piros ajak tapadt a szájára, oly szorosan, hogy a lélegzete is elállt. Orrába csapott a férfiverejték és a lóistálló szaga. Maria félájultan megkínzod lágy asszonyi testemet. Nem nekem való vagy! — Ne félj — nyugtatta a férfi. — Olyan gyöngéd leszek, gyönyörűm, mint bárki férfi, ha lánnyal van dolga. Lelassult, és amint egy tisztást talált, letette Mariát egy puha, mohos sziklára. Azután szelíden, lassan fölébe állt, Maria pedig sírva fakadt ijedtében, amikor meglátta a félelmetes combjait. Aztán az eksztázis, amelyben hamarosan része volt, végleg elűzte a félelmét. Később a férfi visszavitte a folyóhoz, és letette. 1. Mi az élet ? — Tudom én azt. Minden asszony azt szeretné, ha egv gyolcsfehér vászonból volna az élete. Vagyis, egyetlenegy göngyölegből. Ami persze, szép és jó, de hát kinek van ekkora szerencséje? A legtöbb asszonynak nincs — s ezért ki-ki úgy foltozgatja az életét, dlrlb-darab rongyocskából, ahogy éppen tudja. Az én életem is: folt hátán folt. Egy darab ebből, egy darab abból. Csupa maradék. Ez nem az az igazi, de azért mégiscsak valamilyen élet. Mert ahogy szállnak az évek, minden asz. szony teremt magának egy ilyen-olyan életet. Akad abban minden, még egészen csinos darab is. Senki sem tehet róla. Kl-kl álmodozni kezd valamiről, az élet meg kifog rajta. Mi ragaszkodnánk egy férjhez, egy emberhez, ő viszont elmegy, meghal, faképnél hagy bennünket. És akkor elpattan valami, lezárul egy életszakasz. Mi pedig jobb híján, hozzálátunk foltozgatni az életünket. Teszünk egy kis foltot ide, teszünk egv kis foltot oda... A varratok széle azonban minduntalan elárulja, hogy egyetlenegy egész helyett, telistele van az életünk szakadásokkal, lyukakkal, foltokkal... Isteneml Alig akad olyan élet. amelyik ne foltokból, varratoktól hemzsegne. Az ilyesmi szinte elképzelhetetlen. Lehetetlen. Mert átkozott egy teremtés az ember. Sokáig szeretne élni, s a tetejében még szépen, boldogan is. Igen ám, csakhogy ez egy kissé nehezen megy. lobban mondva, sehogy. Aki meg sokáig él, az gyűjtögetheti a maga foltjait. Figyeljétek csak meg, nincs olyan ászDUSÁN RADOVIC szony, akinek ne volna valamilyen foltja és varrata az életén. Kinek az arcán, kinek a szemén, kinek a hangján látszik meg, hogy valahol valami elvásott, nem sikerült... Nem csoda, ha mindannyian dirib-darati rongyocskáktól, foltocskáktól tarkállunk. Mert ml Jobban szeretjük az életet, mint az élet minket. Ez az Igazság. S ha már annyira szeretjük az életet, akkor tűrni és hallgatni is meg kell tanulnunk. Anélkül, hogy keseregnénk és átkozódnánk, milyen is ez a rongyos élet. 2. Az eset — Ha bármit is megtudok, megfojtalak’. Ogy, ahogy az újságokban olvasom — mondta a férj. Az asszony meg, aki élni akar, csak hallgatott. Különben Is valamilyen gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Ezért csalta a férjét. Ö viszont mit sem tudott róla. Mindaddig, amíg az asszony be nem vallotta. De a férj még akkor sem akart hinni a fülének. — Fojts meg! — rimánkodott az asszony. — De képtelen vagyok parancsolni a véremnek. A férje azonban határtalanul szerette. Valósággal Imádta. — Te csak ne cukkolj azzal a megfojtással. Maid ellön annak is a ideje. Igen ám, csakhogy — hogy, hogynem — gyógyírt találtak az asszony halálos beteg-* ségére. S 6, egyszeriben meggyógyult. Bámulta a fénylő csillagokat, élvezte a ragyogó napsütést, gyönyörködött a virágokban. Egyszóval pompásan érezte magát. — Többé nem hfitlenkedem. Most már egészséges vagyok, élni akarok, és szeretlek. Eszedbe ne Jusson, hogy megfojts. — Csaltál? Hűtlenkedtél? — Igen. De csak azért, mert elment az életkedvem, nem akartam élni — És most már nem állítasz falhoz, nem csúfolsz meg? — Nem. Most már élni akarok, most már szeretlek. Tapogass csak meg, hogy milyen meleg és tüzes vagyok. A férj megtapintotta feleségét, és érezte, hogy valóban meleg, tüzes. — Akkor hát itt az ideje, hogy megfolt- salakl Mert azelőtt nem hittem el semmit. — Te őrült, meg ne teddl Most egészséges vagyok, a tied vagyok, csak a tied. és élni akarokl... — Bocsáss meg, de nem élhetsz tovább, ha annyiszor megcsaltál. — Akkor beteg voltara, untam az életet, miért nem öltél meg akkor?! — Azért, mert most akarlak megölni, megfojtani. Most, amikor bebizonyosodtam, hogy kibabráltál velem. Az viszont már az én dolgom, hogy mikor fojtalak megl... És Így meg úgy, igen, nem, végül is az, asszony fojtotta meg a férlét. Mert bolondul szerette az életet. Az életet. 3. A pénz — A férjekkel mindenben gyakorlatiasan kell bánni. A feleségnek le kell csapnia a férje pénzére! El kell tőle kacsmarnia mindent. Az utolsó garasig. Ez a legjobb. Ki így, ki úgy — siránkozással, szép szóval, könyörgéssel vagy hazugsággal —, de meg kell hogy Kaparintsa a pénzt. Mert az egy pillanatig sem maradhat a férjnél. Hiszen a pénz borzasztóan veszélyes. A férj és a Pénz együtt — az kész galiba, sok gonoszságot szülhet. Ha viszont az asszony magához veszi a pénzt, akkor a féri csonka, tehetetlen, hozzá sem foghat semmihez. Se kocsma, se szerencsejáték, se nő — mert nincs rá pénz. Helyette viszont ott van az otthon, az asszony, a gyerek. Erre rá kell szoktatni a férfiakat. Szigorú dresszúrával! A csóró fér], ha megéhezik, hazagondol. Ha megszomjazik, ismét az otthon lut az eszébe. Otthon meg ott a pénz, a terített asztal, minden. így kell ennek lenniel Ha megvigyázod a pénzed — megőrződ a férjedetl Ha elherdálod a pénzt — elveszted a férjedet is! A pénz, a pénz, az megrontja a férfiakat. Mert manapság mindent áruba bocsájtana«. Éppenséggel mindentl S így mindent meg is lehet venni. Az a fér] pedig, aki megszokta, hogy mindent megvehet, nem sokat te- ketóriázik. Még a nőket is megveszi, mivel ők is pénzért kínálják magukat. Ezért sose adj a férjednek pénzt! Még véletlenül sem! Inkább támadj rá. forgasd ki a zsebeit, tépd meg a haját, kelj vele bírókra — de pénzt, azt ne adj a kezébe! Ne adj neki pénzt, mert fölgyújt ja a házad! Kuporgasd hét a pénzt, verd a fogadhoz, őrizd a házadat és meglásd a férjedet is megvigyázodl Ítéletnapig. Szűcs Imre fordítása ’* Jugoszláv író ' ASSZONYI ÉHSÉG
