Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1988-08-03 / 31. szám

új ifjúsági 1920 végén dekrétumot adtak ki a Krímnek a dolgozók gyógyí­tására való hasznosításáról. A Livadia palotát, amely korábban a cári család tulajdona volt, át­adták a parasztembereknek. Ha­marosan megérkezett az első két­száz tagű üdülőcsoport. Ma már minden szövetséges köztársaságban, az ország legjobb üdülőkörzeteiben, a legfestőibb vidékeken megtalálhatjuk a pa­rasztoknak épített szanatóriumo­kat, üdülőket, a gyerekeik szá­mára létesített úttörő- és ifjúsági táborokat. Ezek a kolhozok és szovhozok, mint résztulajdonosok közös pénzén épülnek. Az ilyen üdülőlétesítmények litván egyesü­lése jelenleg több mint ezer rész- tulajdonost számlál: ezek 33 mil­lió rubelt fizettek be az egyesü­lés számlájára. Ehhez járul még 23 millió rubel a kolhozparasztok országos társadalombiztosítási a- lapjától. Litvánia parasztüdülői­ben évente közel negyvenezer me­zőgazdasági dolgozó pihenheti ki fáradalmait. A szanatóriumi be­utaló átlagos ára 180—190, az üdülőié 60-70 rubel. A beutalót a kolhozparasztok és a szovhoz- munkások többsége ingyenesen kapja, a többiek is csak az ár legfeljebb 30 százalékát fizetik. A Linas szanatórium Palangá- ban, a Balti-tenger partvidékének népszerű üdülőhelyén található. Kora reggel. Az üdülőfalu most ébredezik. Szeles idő ígérkezik, az emberek vállukra vetett dzse­kikkel sietnek a tengerpartra. — Elnézést — állítom meg e- gyiküket. — Nem mondaná meg, hogy jutok el a Linashoz? — A férfi elmosolyodik: a kolhozsza­natóriumban fog üdülni? Szeren­csés ember! — Aztán útbaigazít: két buszmegálló a part mentén, itt nincsenek távolságok. Való­ban tíz perc sem telt bele, máris megpillantottuk a magas épület­tömböket, amelyeket fenyves vá­laszt el a strand hófehér fövenyé­től. A hallban nagy nyüzsgés fo­gadott a recepció körül: éppen turnusváltás volt. Az imént érke­zett Vezis és Kiba traktoros. Mi- kalauskas gépkezelő, Mazelka te­lepvezető. Az üdülővezető átadta a szobakulcsokat, ismertette a napirendet az újonnan érkezette­ket, majd azt ajánlotta, hogy csak nézelődjenek, sétáljanak, de holnap tíztől várják őket az or­vosi rendelőben. Gintautas Plausinis vezérigaz­gató egy csésze kávéra invitált a szanatórium bárjába. — Ezen a vidéken emberemlé­kezet óta a len az egyik fő me­zőgazdasági termék — mondta Plausinis. — így aztán a szana­Linas, a parasztfürdő tóriumot (amely később üdülő­hálózattá fejlődött) Linasnak ne­veztük, amit litvánul lent jelent. A hétszáz férőhelyes bázisszana­tóriumon kívül — az egyesülés­hez jelenleg több üdülő tartozik a közelben 350 férőhellyel, vala mint egy úttörőtábor, ahol nya­ranta 200 gyermek üdülhet. Mind­ezt a résztulajdonosok pénzesz­közeiből építettük fel. 130 kolhoz, 81 szovhoz és 30 más vállalat, in­tézmény nyújtotta be igényét ál­landó üdülői férőhelyre. Ezeket természetesen az anyagi hozzájá­rulással arányosan osztják el kö­zöttük. Az egyik kolhoz például 45 ezer rubellel járult a költségek­hez: ennek fejében havonta 3 beutalót biztosítanak számára. A szanatóriumban három osztály van, szív- és érrendszeri, ideg- rendszeri és mozgásszervi meg­betegedések gyógykezelésére. Az orvosi rendelőket korszerű gyó­gyászati és diagnosztikai beren­dezésekkel szerelték fel. Már több éve bevezették, hogy a kezelés­re jelentkező szülőkkel a gyer­mekeiket is beutalják. A csalá­dos beutalók különösen népsze­rűek. A szanatórium gyermek­gyógyászt és nevelőket is alkal­maz. Egy alacsony, őszes asszony kukkantott be a bárba. „Jó napot, Janina, örülök, hogy újra látha­tom“ — sietett elé az igazgató, és bemutatta: Janina Szkoraja, az Avizieniai kolhoz fejőnője, már másodszor fordul meg a szana­tóriumban. Most az unokáját hoz­ta el egy kis gyógykezelésre. Az asszony masszázsra sietett, de megbeszéltük, hogy később még találkozunk. — Sok mindenről szólhatnék még — mondta búcsúzóul az i- gazgató —, de hát ismeri a mon­dást: jobb egyszer megnézni... Az ápolt zöld pázsiton túl, a kis mesterséges tónál, ahol a gye­rekek éppen kacsákat etettek, ös­vény vezet a gyógyfürdőhöz. Ez a szanatórium balneológiái bázi­sa. A Balti-tengernél rövid a für­dési idény, Június közepétől au­gusztus végéig tart. Ez azonban egybeesik a mezőgazdasági mun­kák dandárjával. Ezért a kolhoz- szanatóriumban tengervízzel fel- töltött medencéket építettek, és így nyújtották meg a fürdőidényt. A gyógyfürdő felépítése több mint négymillió rubelbe került, de a költségek busásan megtérül­nek. Évente sok ezer falusi dol­gozót szabadít meg testi nyava­lyáitól, erősíti az egészségüket. Két fedett és két nyitott, tenger­vízzel féltöltött úszómedence, gyógytornatermek, vízi és száraz masszázstermek, nyújtófürdők, kü­lönböző inhalálóhelyiségek, gyógy- zuhany, szolárium, szauna áll a beutaltak rendelkezésére. Húsz­percenként a medencékben be­kapcsolják a hullámkeltő beren­dezést. A gyógyfürdőben óránként 330 kezelés végezhető. A Linas gyógyfürdő azonban nemcsak az egyesülés tagjait lát­ja el. A „külsőknek“ azonban fi­zetniük kell. Az egyesülés az őszi-téli hónapokra szerződést köt a közeli városok vállalataival. Munkaidő után autóbuszok szál­lítják Palangába, a gyógyfürdőbe a dolgozókat. A költségek orosz­lánrészét a szakszervezetek fede­zik, ők biztosítják a szállítóesz­közöket is. A Linas e szolgálta­tásból befolyó pénzt a fenntartás­ra, renoválásra, új berendezések beszerzésére, a szanatórium al­kalmazottainak anyagi ösztönzé­sére fordítja. Az ebédidő közeledtével újra találkoztunk Janina Szkorajával. A télikertre emlékeztető tágas hallban, kényelmes fotelekben ül­dögéltek a beutaltak, olvastak, kötögettek, beszélgettek. Közben szemmel tarthatták a szomszédos termet is, ahol a gyerekek a já­tékautomatákat nyaggatták.-l- Szülők klubját is szervez­tünk — tréfálkozott Janina. A gye­rekek mindenkit összeismertet­tek. Mit mondjak — tette hozzá komolyra fordítva a szót —, en­gem a Linas mentett meg. Ami­kor előző alkalommal itt jártam, csont és bőr voltam, csak sír­tam, az ízületeim sajogtak. Előtte már öt hónapig feküdtem kórház­ban, literszám ittam az orvossá­gokat, semmi se segített rajtam. Itt vízi tornát rendeltek a szá­momra, meg masszázst, jódos-bró- mos fürdőt. Eltelt néhány nap, még rosszabbul éreztem magam. Az orvosok, a nővérek nyugtat­tak, mint egy kisgyereket, legyek türelemmel, meglátom, meggyó­gyulok. És valóban, egy idő után a fájdalmakat mintha elfújták volna. Amikor hazaengedtek, akár hiszi, akár nem, úgy tor­násztam, mint egy tizenöt éves lány. Közben felszedtem kilenc kilót. Az asszony kidolgozott, inas- csomós keze a térdén nyugodott. Hallgatott egy sort, aztán így folytatta: — Belorussziából jöttem, csak nemrég élek Litvániában. Az idő­sebb lányom jött ide férjhez. A vöm asztalos egy közeli faluban, derék, jólelkű fiú, egy főiskola levelező tagozatán tanul. Ők be­széltek rá, hogy költözzem át hozzájuk a kisebbik lányommal. A férjem rettentően ivott, nem jól éltüiiik. De hát az én korom­ban már nem olyan könnyű új életet kezdeni. Azért nem bán­tam meg, nagy örömmel fogadtak, lakást is adtak. Negyven tehenet bíztak rám. Egyelőre győzöm. Ha­vonta megkeresek úgy négyszáz rubelt. Közben házépítésbe vág­tunk bele. Tavaly a vezetőség rá­beszélt, hogy a kórház után men­jek szanatóriumba. Most újra el­küldték egy kis utókezelésre, d^ már családos beutalóval. A kis- unokám gyakran megfázik, Re­mélem, a torna, az úszás, az in­halálás, a tengeri levegő segít rajta. A beszélgetésbe bekapcsolódik Marijonas Jurkuviénius is. Falusi építőmunkás a Svencionys járás­ból, ő is az unokájával jött. Azt mondja, holnap kirándulás lesz a klaipedai tengerészeti múzeum­ba, ma pedig lehet, hogy elsétál­nak a botanikus kertbe, és meg­nézik a borostyánmúzeumot is. Megérkezik a kis Ruszlan: „Nagymama, ebédelünk. És kép­zeld, én nyertem a tengeri csa­tában.“ Sz. Sztarceva A rákok szigete Az Indiai-óceánban van egy kis szi­get. Christmas- (Karácsony-) szigetnek hívják és Ausztráliához tartozik. Ott minden évben csodálatos jelenség szem­tanúja lehet a látogató: októbertől de­cemberig tart a rákok vándorlása. Csaknem 120 millió ollós indul el az erdőkből a tenger felé, hogy ott tegye le petéit. Az egyébként vegetáriánus, falevelekkel táplálkozó rákok útközben bizony a „kannibalizmus“ jeleit mutat­ják: felfalják a hosszú úton elpusz­tult társaik „földi maradványait“. A selyem útja A kínai régészek feltárják az ókori Kína fővárosát, Chan-gant Elő-Ázsiával összekötő, Európáig is elvezető híres selyemút újabb szakaszát. Ezen az úton érkezett Kubilaj császár udvará­ba a hires XIII. századi velencei uta­zó, Marco Polo. A vastag homokréteg alatt kiválóan konzerválódott a köve­zett út. A most feltárt szakasz a ne­vezetes dunhuangi barlangrajzok helyé­től száz kilométerre fekszik. Számos pihenőhelyet azonosítottak, s ott égett fadarabokat, a lovak kikötésére szol­gáló kőoszlopokat, kerámiatárgyakat, a Han-dinasztia (1. e. 206 — 1. sz. 220) korából való rézpénzeket találtai^. Épü­letromok is napvilágra kerültek, ame­lyekről feltételezik, hogy fogadók le­hettek, ugyanis valamennyi egymástól ugyanolyan távolságra fekszik. Kenguruk Noha igencsak elszaporodtak a ken­guruk Ausztráliában — számuk a la­kosság számát is meghaladja —, noha szárazság idején elözönlik a legelőket és hatalmas károkat okoznak a szar­vasmarha-tenyésztőknek, a legtöbb ausztráliai veszélyeztetett állatoknak tartja őket. Gordon Grlgg, a Sydney-i egyetem professzora 15 évi kutatómun­kája nyomán arra a következtetésre jutott, hogy a juhok és a kecskék sok­kal ártalmasabbak a szárazság sújtot­ta vidékek növényzetére, mint a ken­guruk, é$ éppen ezért javasolja, hogy azokban az övezetekben fokozatosan térjenek rá a kengurutenyésztésre. Vé­leménye szerint ez nagyban hozzájá­rulna a talaj regenerálódásához és a földrész jelképévé vált erszényes álla­tok megvédelmezéséhez is. Mint isme­retes, sokfelé kedvelik a kenguruhúst — csak Ausztráliában nem ... 5000 éves kultúra Szíria északkeleti részében terül el Hacsanka tartomány, ahol nemrég egy csaknem 5000 évvel ezelőtti kultúra relikviáira bukkantak a régészek. A tárgyak —■ nagy részük temetkezési szertartások kelléke — egy fiatal nő sírjában feküdtek. A felállított leltár többek között gyűrűket, karkötőket, nyakékeket említ, valamennyi kiváló mesterek keze munkája, s ez egyben az akkori idők fejlett kézműiparát is bizonyítja. Optikai vezetékek Bulgária Tudományakadémiája veze­tőkkel és félvezetőkkel foglalkozó ku­tatóintézetének szakemberei egy Szev- lieve helységbeli gyárban olyan opti­kai vezetékeket állítanak elő, amelyek fényjelek segítségével közvetítik az in­formációkat. Mivel a vezérszál nem rézből vagy alumíniumból készül, ha­nem kvarckristályból, 100-szor több te­lefonbeszélgetés közvetíthető így, mint a hagyományos fémvezetékeken keresz­tül. A kábel súlya 20-szor kisebb: 500 méter optikai vezetők 25 kilogrammot nyom míg az ugyanolyan hosszú ko­axiális vezeték fél tonna súlyú. Az előállításhoz szükséges nyersanyag a homok. Ilyen optikai vezetékeket hasz­nálhatnak majd a számítástechnikában, a mikroprocesszorokhoz, a tévékészü­lékek gyártásához, valamint a távköz­lésben. Lengyel orvosi gépek A lengyelországi Zabrzében működik a Temed orvosi gépeket gyártó válla­lat. Termékeinek hetven százaléka a külföldi partnerekhez kerül. A Temed gépei számos lengyel és külföldi kór­ház, mentőállomás és más egészség- ügyi intézmény kellékei — jelenti az Interpress hírügynökség. A Temed ez­után a szívműködés-ellenőrzését, az in­tenzív terápiát, az elektromos szívsti- mulálást szolgáló gépek, valamint a sebészeti beavatkozás nélküli szívdiag­nózisok megállapítására használható felszerelések gyártására szakosodik. Pingvinek pusztulása Argentínában igencsak aggódnak a dél-atlanti partokon élő pingvinekért, amelyeket lassan tömeges pusztulás fe­nyegeti. Abban az övezetben vezetnek ugyanis az olajszállító hajók fő útvo­nalai. Megállapították, hogy sok hajós- kapitány hanyagsága és az ellenőrzés hiánya miatt a tartályhajókból a ten­gerbe kerül a süllyesztésként használt víz, amiben rengeteg kőolaj keveredik és ez okozza a pingvinek pusztulását.

Next

/
Thumbnails
Contents