Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1988-07-13 / 28. szám

a

— i “í ÍM9 71

derék tengerészek Gondviselője apádat az Atlanti-óceánból vette maga mellé. Meg nem tette volna, ha nem egyenesen a hullám karjaiból kellett volna kiszabadítania. Meglátta, hogy apád csuromvizes meg fáradt, és végső küzdelmét vívja a hullámmal a hideg Atlanti-óceáni éjszakában így szólt hozzá:

— Küzdjél a> végsőkig! Ha kitartó vagy, magam mellé veszlek.

A hullám, megijedve, hogy kicsúszik kezéből az ember, rámordult a Gondviselőre: öreg hullám volt már. Nemrégen Grönland és Izland között vezetett át az útja, ott beszorult a válla. Az egyik vállát Grönland kapta el, a másikat Izland, aztán meg lép-- ten-nyomon nekiütközött a Jéghegyeknek, Hirtelen gondolt egyet, felívelt, mint a hálnia, és ősz fejét dühödten felkapva, legalább tíz méterrel magasabb lett. Különben hítJuhan Smuul:

vány éjszakai hullám volt. ősz feje össze- borzolódott, zúgott, csapkodott, és a Jegestenger felé vette az Irányt. És ment, száguldott, miközben úgy morajlott, ahogy egy hullámnak morajlania kell.

Apád — Isten nyugosztalja — nem sokkal ezelőtt hagyta el a kormányfülkét. A nap végére ért, minden rendben volt, a halak lesőzva, csak ezek a pokoli oldalhullámok ne fárasztották volna el annyira ott a kormánykeráknél. A fedélzet .felett egy hajókötél feszült, ha erősen megkapaszkodik benne, eljuthatott volna a hajó orránál lévő kabinjába. De apád szörnyen fáradt volt. Anyádra gondolt és terád, fiú. Inkább anyád Járt az eszében, hiszen őt már akkor is szerette, mikor te még a világon sem voltál, de azért rólad sem feledkezett meg. Éppen arra gondolt:

„Ha a fiam nem tud eligazodni a csillagok állásán, nem lesz belőle se tengerész, se másféle tisztességes ember.“

A derék tengerészek Gondviselője, aki az Atlanti-óceán fölött ezer hektárt bérelt a mennyországból a tengerészek számára, még odakiáltott apádnak:

— Figyelj, Andrus, Jön a hullám!

De ő nem hallotta, nagyon fáradt volt már. A hullám oldalba kapta a hajót, megpörgette, és apád nem tudta megragadni a kötelet. A hullám már fönn is termett a fedélzeten, és átlődltotta apádat a korláton.

Tudod, fiam, meglehet, hogy egyszer te Is a korláton túlra kerülsz. Bizony, a férfiemberrel gyakran megtörténik ilyesmi, de mindig vissza kell térnie a hajóra. Jómagam is már háromszor belepottyantam a tengerbe — az Atlanti-óceánba, a Barents-ten- gerbe meg a Keletibe —, de valahogy mindig visszaevíckéltem.

Hiába. A hullám átlódította apádat a korláton. Ott maradt a taraján, az meg sodorta. A hullámnak hideg volt ám a lelke, hideg mint a jég, és ez a hidegség gyötörte apádat. A ruhái elnehezültek, ős az okos ember Ilyenkor leveszi a csizmát, és a tengernek adja. Azután levetette a viharkabátot, azt is a tengernek adja, majd az ingét is a mélybe küldte. Ekkorra már végképp elfáradt, és könyörgőtt a derék tengerészek Gondviselőjéhez:

— Gondviselőm, belefáradtam. Engedj

megfulladnom!

Ám a Gondviselő azt parancsolta apádnak:

— Küzdjél még! Kúzdd végigl

Apád, akinek már minden porcikáját átjárta a hullám hidege, nagyon fáradt volt, megkérdezte hát a Gondviselőt:

— A férfiember számára mikor Jön el á vég?

— Hogy mikor Jön el, azt bízd csak rám. Egy férfinak azonban úgy kell küzdenie, mintha én a világon sem lennék. Így szól az én törvényem a tengerészeknek.

Mikor aztán a Gondviselő már látta, hogy apád nem bírja tovább, azt mondta a hullámnak:

— Add ide Andrustl Add nekem ezt az

embertl

De a hullám tajtékzott a Gondviselő ellen:

— Ide ne merészkedj! Leharapom a lábadt Majd végre móresre tanltalakl

A Gondviselő és a hullám ölre mentek. A hullám erős volt és mindenre elszánt. Lekapta a Gondviselőt a lábáról, és tarajával fejbe loccsantotta. A Gondviselő és a hullám úgy küzdött apádért az Északi-tenger határán, akár két héja. A Gondviselő mint apró, fürge héjácska, szemben a nagy, fekete hullámhéjával amelynek hosszú-hosz- szú szárnyain fehér habfodor futott végig. Mire a Gondviselőnek sikerült apádat kiragadnia a hullám karjaiból, 6 is csuromvizes lett és ugyanolyan fáradt.

így szólt apádhoz:

— Andrus, most pedig irány a mennyország. Kibéreltem az úristentől a tengerészek számára ezer hektárt az Atlanti-Óceán fölött, és most mi, megfáradt férfiak, oda megyünk.

Lent a hullám még mindig morajlott. Dühében megállt és toporzékolt, és az utána Jövő hullámok azóta Is az ö hátát csap- dossák.

Igen ám, de ml végből van az a tengerész-mennyország éppen az Atlanti-őceán fölött? Ezt kérdezte apád Is a Gondviseléstől.

— Miért éppen itt béreltél ki a mennyekből egy darabot? Közelebb nem találtál? Tán még olcsóbban is adták volnál

Mire a derék tengerészek Gondviselője Így felelt:

— Egy rubelt fizettem az úristennek hektáronként. Igazán potom ár. Az észt szigetek fölött amúgy sem lett volna alkalmas, A muhuiak összehordanak hetet-havat, a hiuiakről nem is beszélve, és mindez tisztán felhallatszana Ide. Miféle mennyország lenne az?

A derék tengerészek Gondviselője és apád fölértek az égbe. A Gondviselő mutogatja a mennyei birodalmat. Kezüket hátra téve, tiszta fehér zubbonyban mászkálnak ott a népek. Apád nézi-nézi őket, aztán megkérdi:

— Ezek kicsodák?

— Hát az angyalok — feleli a Gondviselő.

— És mit csinálnak? — firtatja apád.

— Az égvilágon semmit — mondja á Gondviselő. — De hát a mennyország nem is arra való, hogy dolgozzanak benne.

— Hát a tengerészek mit csinálnak? — érdeklődik apád. — Mármint az olyan tengerészek, akiket a hullám átlődított a korláton, és emiatt félbemaradt a munkájuk a föld és az ég között, az asszony meg várja őket egy akkora gyerekkel, aki még a csillagokat sem ismeri, csak meséket hallgatna naphosszat.

Erre elborult a derék tengerészek Gondviselőjének a tekintete, és csak úgy ömlött szájából a panasz:

— Tudod, Andrus, ezekkel a tengerészekkel örökös baj és küzdelem az élet. Nem akarom én befeketíteni őket, de ha egy fiatalabb ember munka nélkül marad, úgy el- fajzlk még a mennyekben Is, hogy egyeben sem Jár az esze, csak a csínytevésen. Tüzet gyújtanak a száraz helyeken. A hajón megtanultak árbocra mászni, most aztán ke- resztűl-kasul mászkálnak az égbolton, és csodálkoznak, amikor a fejükre csorog az eső. Némelyik meg ollóval szaladgál a szivárvány peremén, kl-kivagdos belőle egy darabot, aztán kártyát csinálnak belőle, és a sarokban verik a blattot. És ezzel még a felit se mondtam el, mennyi kőpéságra képesek.

Erre azt mondja apád a derék tengerészek Gondviselőjének.

— Hallod-e, nem Jó ez így senkinek. Egyszer változtatni kéne a dolgon. Hiszen a derék ember is hitvánnyá válik gond és munka nélkül. A végln még egy büfét is idetelepitenek majdl

A derék tengerészek Gondviselőjének tf lelke mélyéről szállt föl a sóhaj:

— Ki tudná ezeket ráncba szedni! Talán már büfé is van.

Apád, aki tisztességes ember volt a földön és a tengeren egyaránt, gondolataiba mélyedt. Egyszer csak megszólalt:

— Valamikor mindenképpen változtatni kell. így a végén az egész pokollá változik.

A derék tengerészek Gondviselője szomorúén Ingatta a fejét:

— Talán már most is az. De hogyan változtatod meg a megváltoztathatatlant? Így volt az mindig, ezután sem lesz másként.

Apád látta, hogy a derék tengerészek Gondviselője vénségesen vén, deres hajú, megfáradt teremtmény, ezért nem akarta zaklatni tovább, de még megkérdezte:

— Van itt az égben tó?

— Van bizony. Valaha Észtországban megáradt az Emu-tő én meg vlzestül-halas- túl ide vezettettem — válaszolta a Gondviselő.

Felélénkült erre az apád:

— Aztán, tudod-e, milyen halak vannak benne?

A Gondviselő már sorolta Is:

— Van ott mindenféle. Csuka, sügér. Ä veres szárnyú koncérok csak úgy száguldoznak, a hatalmas őnos Jászok meg arany- színben villognak. Az öreg harcsa a bajszát mozgatja, és a szélhajtő küszök feketén csillognak. Mondom, van ott mindenféle, de mi bajuk Is lehetne, senki sem háborgatja őket!

Mire így szólt apád, Andrus:

— Hallod-e, én halászni akarok. Szerezz nekem egy csőnakotl

A Gondviselő rámeredt:

— Ki adna rá engedélyt, hogy munkába állj a mennyországban! Pedig jól Jönne a hal, hisz örökösen csak a mannát esszük.

De ha nem lehet, Andrus, akkor nem lehet.

Apád az asztalra tette ökölbe szorított

kezét, és így szólt:

— Egyszer változtatni kell. Engedd meg, hogy egy csónakot csinállak!

— Hol csinálhatnád, ha engedném is? — kérdezte a Gondviselő.

Mire apád:

— Lelslben dolgozik egy csőnaküzem. Van ott egy jó mester, Vakram nevezetű. Rendelj tőlel

A derék tengerészek Gondviselője megsimogatta a szakállát, és azt kérdezte.

— Milyen csónakra lenne hát szükséged, Andrus?

Apád megmagyarázta:

— Evezősre. Huszonegy keresztbordával. És ügyel) rá, hogy mozgéiony legyen, de a hullámverést is jől állja.

— De honnan szerezzek megbízólevelet á leisi üzem és Vakram számára? — firtatta a Gondviselő. — Papírt muszáj szerezni, a- nélkül semmi sem megy.

Mire az apád azt tanácsolta:

— Kérjél Tallinnből. Adnak azok, mondd, hogy nekem kell.

Na, a derék tengerészek Gondviselője el Is ment Tallinnba. Már minden hivatait és templomot megjárt, de a leisi üzemnek szőlő megbízólevelet sehol sem kapott. Végül elment a pártba, egyenesen a titkárhoz. Az felemelkedik az íróasztala mögül, udvariasan elébe jön, és ujja hegyét feléje nyújtva, megkérdezi:

— Miben lehetek segítségére, elvtársam?,

A derék tengerészek Gondviselője elmondja:

— Tudod, elvtárskám, van nekem az At- lanti-őceán fölött egy ezerhektáros tengerész-mennyországom.

A titkár ezt hallva meghökkent, és ráförmedt:

— Ha te afféle fickó vagy, akkor én nem vagyok az elvtársad! Van működési engedélyed? És egyáltalán, hogy Jutottá] ide?

— Semmiféle engedélyem nincs. Egyébként a liftaknán át jöttem. — Mire a titkár:

— Isten vagy? Vagy tán maga az ördög? Miféle szerzet vagy hát?

A derék tengerészek Gondviselője így válaszolt:

— Ha ördög lennék, akkor a kéménylyukon keresztül jöttem volna. És isten sem vagyok. Én intézem a tengerészek mennyországának a dolgait, afféle gondnok vagyok, vagy ml a csoda. Annak idején kibéreltem az öregistentől ezer hektárt az égből, hektáronként egy rubelért. Eleinte megfizettem a bérleti díjat...

A titkár közbevágott:

— Könnyelműség volt egy rubelt adnod hektárjáért!

Ä Gondviselő folytatta:

— Később azonban újságolvasásra adtam a fejem, és megtudtam, hogy az öreg nem Is létezik. Ettől kezdve nem fizettem egy garast sem, de nem is hiányolták.

'A titkár kulcsra zárta az ajtót* nehogy valaki bejöhessen, aztán két napig tárgyaltak a dologról. Hogy miről beszéltek, azt csak a Jő ég tudja. De végül a titkár kiadta a leisi üzemnek szőlő papírt, és fgy szólt a derék tengerészek Gondviselőjéhez:

— Most pedig men] isten hírével, de az ajtón át, ember módjára!

— És ha csak a mesében létezem? — kérdezte a Gondviselő.

A titkár nagy kegyesen odadugta neki mind az öt ujját, és ezt mondta:

— Akkor Is közlekedj az ajtón átl Mit bosszantjátok folyton az embertl

'Apád azóta Vakram csónakján halászik az egykori Emu-tavon, a tengerészek mennyországában. Van ott mindenféle hal. Csukák, szétterített uszonyú sügérek, és csak úgy flckándoznak mindenfelé a veres szárnyú koncérok. A dlsznőfejű őnos jász meg akkora, hogy messziről észre lehet venni a csillogásáról. Az öreg harcsa, bajszát mozgatva, a mélyből lesi a csónakot. Rákapna ő a horogra, de fél, hogy elszakítja apád zsinórját. A rengeteg szélhajtó kflsztöl feketén csillog a víz. Te meg, kis menyem, ered], hozz álmot a fiú szemére. Hadd álmodjék a tengerészek mennyországáról. A tengerről és a földi gondokról még korai lenne tudnia.

Fehérvári Győző fordítása

9 Szovjet-észt íréi

Vlagyimir Viszockijs

EMLÉKMŰ

Sudár ifjú valók, amíg voltam, keretekbe ezért sose fértem, sose félteni, mert lesz — ami lesz. Dehát végül halálos a mértan, belegörbedt a testem eképpen, csak a tábla idéz: Achilles.

Vas a csontom, a húsom a gránit, sebes talpamat fogja talapzat, Achilles-sarok átka e kín.

Csikordulhat a borda halálig, cement ellen is hasztalan lázad, belesajdul a csont, a gerinc.

Magaslottam a létre sudáran:

— Hol a mérce?

Nem sejtettem, hogy holtomra várnak az Ítészek.

Gyömöszöltek a hajdani, szokvány keretekbe,

vita nincs, beleférek itt most már, kiterítve.

A halálomat hogy le ne késsék, rokonok hada már odarontott, s betakarta az arcom a gipsz.

Aztán maszkomat újra levésték, hiszen ázsiai pofacsontom lehet még nekik szép szobadísz.

Ilyet álmodni sem mer az ember, hogy halálnak halála sem izgat, hiszen szörnyebb e földi pokol.

De idővel majd elkopik minden, s lekacag, fölemésztve a maszkot a fogatlan, halál! vigyor,

Kezemet ilyetén soss dugtam vadpofába.

Méricskélni hát, félve megúntak, de hiába.

Kimosdatva míg vártam a végcélt, hány az óra,

koporsók precíz mestere megmért colstokolva.

'Azután, ahogy múltak az évek, •lecsitultomat vélte utókor, s megszoborta megint alakom. - Tömegeitek a térre a népek, dalolt nékik a magnetofonból ünnepélyesen hangszalagom.

Megafon-koszorúk hada fákon, sürgönydrótokon éteri sürgés, szakadozhat a csönd, ml takart,

Magas technika szűri a hangom, hogy a káromkodás meg a hörgés legyen slágeres, mennyei dal.

Dideregtem az ősi lepelbe:

— így van aztán!

De süket fületekbe üvöltve, mint a kasztrált!

Le a leplet — hát ez vagyok nektek, elenyészve?

Maradékomon mégse remegtek?

Ez a mérce?

Ä parancsnoknak szobra a példa, meginogtam, hogy döngjön a márvány, ahogy hajdan a szörnyű halott. Menekült a tömeg Iszonyodva, ahogy lépkedek által a Járdán, s hasadoznak a kődarabok.

El Is estem, de fájva, 'de pőrén kirángatva magam a cementből, habár tudva, hogy vázam cél. Megafonszavam zengte a törvényt akkor Is, akkor Is odafentről:

Ne riadjatok — élek azért!

Zuhanás csak a vége e tettnek, ennyi történt,

Törött csontjaim égre merednek vastövisként.

Megmaradni — csak úgy — nem

akartam

semmiképpen,

de kilépni a kőből e korban, mint a népem.

Veress Miklós fordítása

A derék tengerészek Gondviselője

*