Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-06-29 / 26. szám
m új ifjúság 4 VITAINDÍTÓ * VITAINDÍTÓ * VITAINDÍTÓ * VITAINDÍTÓ * VITAINDÍTÓ * VITAINDÍTÓ * VITÁIN] EMANCIPÁCIÓ vagy a nemek kiegyenlítődése? „Csak férfi és nő együtt teszik az embert.“ I. Kant Nőies férfiak - férfias nők A minap a villamosban csinos fekete lány ült mellém. Szépen fénylő, dauerolt haja lágyan omlott a vállára, tartózkodó sminkje még Inkább kiemelte az arc nemes vonalát. Bal fülében finom aranykarika. Mintás pulóvert, bő szabású ballonnadrágot viselt. Egy pillantást vetettem rá, azután újra olvasásba mélyedtem. Barátnőjével beszélgetett, aki a szemben levő ülésről felelgetett neki. Szlovákul társalogtak, nemigen figyeltem a beszélgetésükre. De valamire hirtelen felkaptam a fejemet: a szlovák nyelv tudniillik megkülönbözteti a nemeket, és a mellettem ülő fekete lány, ha magáról beszélt, következetesen hímnemet használt. Hát fiú lenne? Jobban megnéztem. Valóban inkább annak látszott. De a mai napig nem vagyok biztos benne. S azóta meg azelőtt is, nemegyszer találkoztam ilyen kétértelműséggel a városban, néha könnyebben tudtam dönteni, néha nehezebben. Az utóbbi időben mintha divatba jött volna a nőies férfiasság. S ez már nem a hatvanas-hetvenes évek hosszú hajú, de azért marcona tekintetű férfija. Ez a mai már szinte megtévesztésig nő. Talán a könnyüzenészek hozták divatba ezt, vagy a korjelenség hatott a könnyűzenészek öltözködési divatjára Is? Mert ember legyen a talpán, aki a név elárulása nélkül rájön, hogy Michael Jackson, Boy George vagy akár az Europe-fiúk (ez utóbbi talán egyértelműbb) melyik nemhez tartoznak. Ugyanakkor nemegyszer olvashatunk az újságban női testépítő bajnokokról, hölgyek birkózó- vagy ökölvívóversenyéről. Milyen biológiai vagy társadalmi folyamatok eredménye e jelenség? S van-e valamilyen köze az ún. emancipációhoz? A nők emancipációját ugyanis én a két nem egyenjogúságaként értelmezem, amelyből az egyformaság nem következik. A nemek és nemi szerepek között vannak biológiailag meghatározott különbségek, amelyeket megszüntetni nem lehet, vagy ha mégis megpróbálkoznak vele, az esetleg személyiségzavarokkal, káros lelki hatásokkal járhat. De hol van itt a határ? Az valószínűleg nem jó, hogy ha a szülésen kívül a gyermekneveléssel járó összes teendőt a férfi végzi el. De a pelenkamosásban már segíthet? Vagy ez egy hímnemű lény számára tekintélycsorbító tevékenység? Vannak olyan munkák, amelyek „nem illenek“ a nőhöz. De hogy melyek azok, annak megítélése koronként és kultúránként változik. Általában nem tartották nőhöz illőnek a politizálást és a tudományos tevékenységet, de a történelem számos példát tud az ellenkezőjére is. Emancipálódni csak a nőben rejtőző férfi akar Néhány évvel ezelőtt az antikváriumban egy érdekes századeleji könyv akadt a kezembe. Szerzőjétől, Otto Wel- ningerről az előszóban a fordító, Gábor Andor azt írja, hogy Nietzsche óta a filozófia legnagyobb erejű, élességű és kíméletlenségű gondolkodója, a gondolkodás történetének megdöbbentően érdekes alakja. Mindössze egy teljes művet alkotott, a Geschlecht und Charakter (Nem és jellem) címűt, a- melyet huszonhárom éves korában, 1903 májusában adott ki. Ugyanezen év októberének 4-én abban a házban, ahol Beethoven is meghalt, agyonlőtte magát. Weininger nálunk már elfeledett műve korában nagy vihart kavart, emellett nagy népszerűségnek örvendett. De népszerűvé nem a nagyszabású filozófiai gondolatok tették, amelyek a könyvben kétségtelenül jellemzői, hanem az, hogy a Nem és jellem igazi mondanivalójának meg nem értéséből fakadóan tudományos pamfletét láttak benne a nők ellen. Támogatta ezt a hitet az is, hogy Weininger még a rút férfiak között is párját ritkította. De a nőt mégsem gyűlölte, csak saját filozófiai szempontjából értékelte. Egyébként életrajzából megtudható, hogy erős és nem válogatós nemi életet élt — kizárólag nőkkel. Műve, a Nem és jellem az emberi nemeknek és jellemüknek tulajdonságairól írt filozófiai alkotás. Az emancipációról is kifejti benne merész, sajátos és elgondolkodtató véleményét, s mivel vitára ingerlőnek érzem, bátorkodom itt Ismertetni. Elöljáróban annyit, hogy Weininger , a könyv első részében elmondja, ha nőről és férfiról beszél, akkor mindig abszolút nőt és abszolút férfit ért ezen, s ilyenek a valóságban nem léteznek, mert a férfi és női tulajdonságok változó arányban minden egyedben keverednek. Mi hát Weininger Szerint az emancipáció? Nem az, hogy a nő háztartásban uralkodik a férje fölött; nem az a bátorság, hogy éjjel bizonytalan tájékon járhat, még csak nem is az a vágy, hogy a nő külsőleg egyenjogú legyen a férfival, hanem az, hogy belsőleg akar egyenlő lenni vele, a férfi szellemi és erkölcsi szabadságára, érdeklődéseire és teremtő erejére törekszik. A nőnek azonban egyáltalán nem szükséglete az emancipáció, ennek megfelelően képessége sincs rá. Valamennyi, csakugyan emancipáció felé törő, valamennyi csak bizonyos joggal is híres és szellemileg valahogy kiyálő nő mindig számos férfias vonást mutat és rajtuk az élesebb szem számára az anatómiailag férfias jelleg s a testileg a férfihoz hasonlító külső alak is mindig felismerhető. Ilyen például II. Katalin orosz cárnő vagy George Sand francia írónő. De a szellemiek történetében az összes (még a legférfiasabb) nők közt sincs egy sem, aki a csak ötöd-hatodrangú férfizsenikkel valóban összehasonlítható lenne. A nő gondolkodása — bizonyítja hosszasan Weininger — egészen más. mint a férfié. Ezért van az is, hogy a filozófia vagy művészet története nem ismer nagy női filozófusokat, írókát, festőket, zeneszerzőket. S e gondolkodásbeli különbségek kiegyenlíthetetlenek. S mit tart a szerző a nőmozgalmakról? Mint a történelemben minden mozgalom, a nőmozgalom is meg van győződve arról, hogy új, hogy hozzá hasonló még sohasem volt: bajnokai azt tanítják, hogy eddig a nő sötétségben epekedett, kötelekben nyögött, ellenben csak most kezdi természetes Jogát megérteni és követelni. De nemcsak szociális vonatkozású nőkérdés volt már az ókorban és a középkorban is, hanem a szellemi emancipáció érdekében szintén működtek rég letűnt korokban produktív nők munkásságukkal, azonfelül s női nemek hímés nőnemű apologétái elméleti fejtegetésekkel. A X., a XV. és a XVI. században és most ismét, a XIX. és XX. században sokkal több emancipált nő és erősebb nőmozgalom van, mint a közbenső időkben. Lehet, hogy itt valamilyen hatalmas periodicitással állunk szemben — teszi fel Weininger —, és a nőmozgalom erősödésével a másik oldalon együtt jár a ficsúr- ságnak és a homoszexualitásnak a meg- gyarapodása, a férfiak nagyobb mértékű elnőiesedése. Ha van ez a periodicitás, akkor ennek következtében a nőmozgalom idővel majd magától elapad, s csak hosz- szabb idő múltán kerül újra elő, végtelen ritmusban. Van-e a nőnek lelke? Bizonyára olvasóink is hallottak már arról a hajdani zsinati tanácskozásról, amelyen arról szavaztak az egyházatyák, hogy van-e a nőnek lelke. Hogy ez legenda-e vagy valóság, nem tudom, az visznt bizonyos, hogy a régi kínaiak kétségbe vonták azt, hogy a nőnek lelke volna. Ha egy kínaitól még nem is olyan régen megkérdezték, hány gyermeke van, akkor csak a fiúkat számolta, s ha csak leányai voltak, akkor kijelentette, hogy gyermektelen. Mintha hasonló felfogást tükrözne a magyar népnyelv is. Gyakori, hogy a férfiakat „embernek“ nevezi, s ennek párja az asszony. Mohamed próféta a nőket még a paradicsomból is kizárta, s a méltatlan helyzet létrehozásában, amelyet a női nem az iszlám országaiban elfoglalt és elfoglal, ő is bűnös. A nagy írók között is találunk erős nőgyfllölőket. Ilyen volt például Henrik Ibsen vagy August Strindberg. Az utóbbi esetében a nőgyűlölet valószínűleg sikertelen házasságának következménye. Általában is érvényes, hogy nőgyülöletet az egyénekben valamilyen nagy csalódás vagy szerelmi sikertelenség szít. Az emberi társadalmak és kultúrák nőről alkotott véleménye következményeiben még ma is kihat a nők társadalmi és jogi helyzetére. Az emancipáció, a. nemek egyenjogúsága még ma is kérdés, vitatott kérdés. Szerkesztőségünk úgy gondolja, hogy lapunk hasábjain is érdemes lenne nézeteket cserélni az írásban felvetett problémákról. Ezért kíváncsian várjuk az olvasók leveleit! Klinko Róbert KÉNYES TÉMA Eleget tépelődtem a történteken, hogy elmondjam-e. Annyit papolunk erről: évtizedek óta szqvegelünk, de lényegében semmi sem történik. Aztán a minap, hazafelé jövet... A legforgalmasabb napszakban a járdaszélen kamaszokat láttam nagy hevesen cigarettázni, és mivel butykosra is tellett, hát Iszogattak. Járókelői szerepemben nem volt hatalmam zarathusztrai dörgedelemmel helyreutasítani őket, mert hasonló valamiért már megjártam. — Hadd legyen egy kis boldogsága a fiamnak — rikoltott rám egy fiatal- asszony, amikor egy kisfiúra rászólni merészeltem, hogy ne pusztítsa a nemrég kiültetett csenevész fácskákat. Az ember — végül is — sohasem tudja, hogy mikor koppan kobakján a szülő indulata. így én is beálltam a néma járókelők lassú sorába. Akik valahonnan valahová haladnak, és eközben idősebbek lesznek egy-egy tapasztalattal. — Isznak? — Igyanak. — Cigarettáznak? — Hadd tegyék! Elvégre húsz méterre a lakótömb épülete, ahol ha Z. anyja nem látja is, de D. vagy G. anyja láthatja.., S hogy Cigány származású kamaszokról van szó: legfeljebb egy rossz ponttal közelebb Jutunk a napi előítéletekhez, miközben megfeledkezünk valami lényegesről, éspedig arról, hogy a szlovák, a magyar és más származású kiskorúak is a pohár aljára nézhetnek. És, sajnos, néznek is ... Lehet, hogy nem a járdaszegélyen ülve, hanem pincemélyen „gargarizálnak“. E- setleg a településen túli rejtekekben. Ha rájuk szóltam volna, alighanem a szemembe nevetnek azok a fiúk. Miközben én már tudom, hogy hová vezet ez az út. Ha országunkban a gyakorló alkoholisták megfognák egymás kezét, az emberlánc Astól Cierna nad Tisouig érne, vagy még tovább. Félre a mosolyfakasztható képzelgéssel, mert a tények sötétek és ijesztők! S gondoljunk arra, hogy hány embert, hajdan derék kétkezit és értelmiségit: kiváló ügyvédet, orvost, pedagógust, művészt nyomorított meg az alkohol és a kábítószer. Hányán végezték be pályafutásukat elmegyógyintézetben vagy teljesen a társadalom peremére szorulva, magányuknak és szenvedélyüknek hódolva! Országos statisztikák legfeljebb arról szólhatnak, hogy évente ennyi és ennyi igazolatlan mulasztás történik a munkahelyeken. Hogy ennyi és ennyi száz vagy ezer baleset tanúi vagyunk. De ha mélyükre nézünk az eseteknek, kiderül, hogy a hiányzások, a balesetek számadatai mögött, de a rossz fizikai- lélektani kondíciók és a gyakori betegségek mögött is nagy százalékban éppen az alkoholfogyasztás dominál. Arról már nem is szólva, hogy hány és hány ezer kisközösség légkörét mérgezi meg az alkoholista ember. A családtagok, a munkacsoportok tagjai, az iskolák pedagógusai, a kollégiumok nevelői tudják igazán, hogy mennyi kirívó esettel találkoznak naponta. Emlékszem díszes pályafutásom kezdeteire: egy hegyvidéki kisvárosban tanultam, ahol a nevelő a reggeli fél liter borocska után lépte át a kollégium küszöbét. A várost a borok városának nevezik ma is. Szőlődombokon segédkeztünk, és Ilyenkor az ötven-hatvan kiskorú számára két jókora demizsonnyi bor is érkezett a helyi termelőszövetkezetből. így kezdődött el egy korszak az életemben, amely aztán közel két évtizedre meghatározta napjaimat. És így, amikor szólok, a magam kínlódásoktól teli múlt idejére gondolok. Arra az útra ráhágni könnyű, viszont megszabadulni az ártalmaitól és átkaitól, roppant nehéz. Mert még álmainkban is felver, zaklat, nyugtalanít az, hogy ostobán hagytuk magunkat sodortatni. * 1 És nehéz éveinkbe kerül, míg rendbehozzuk elkótyavetyélt dolgainkat. De még így is: hálát adhatunk a sorsnak és szerencsénknek, ha lemondunk egy ostoba és meredek szokásunkról. Mert bizony többen vannak, akik nem tudnak lemondani. A százalékarány kb. harminc a hetvenhez. S a gyakorló alkoholisták így szólnak: Örökre lemondani az ivásról? Gúzsba kötni a lelkünket? ... Mintha az alkohol mértéken felüli fogyasztása nem rabság volna! Lényegében ezt kellett elmondanom azoknak a kiskorúaknak a láttán. Elmondani ahelyett, hogy ostobán leálltam volna vitatkozni velük, amikor éppen a szüleik azok, akik szemet hunynak ilyesmi felett. Vajkai Miklós
