Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-06-22 / 25. szám
P-T-S Ercnialapozás *-* Gondolom, 620-afi <— Meglesz Szöulban?, «— Meglátjuk««. S az 6 „meglát]uk"-ja mindig biztató • «■ A fekete expressz Povarnyicin már mosolyog Ä távirati irodák hírül adták: 1985. augusztus 11-én Rudolf Povarnyicin 240 cm-t ugrott magasba. Abszolút hihetetlennek tűnt, és mindenki kérdezgette, ki ts ez a Povarnyicin. Az addigi egyénicsúcsot 14 centiméterrel' javította. ö, akiről addig semmit sem tudtunk. Csendesen élt és edzett az Udmurt Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság Votkinszk nevű városában. Addig sokan nem is tudták, hogy van ilyen a Szovjetunióban, de azóta Povarnyicin és városának neve berepülte a világot. Azután valami egészen váratlan történt. A hihetetlen teljesítmény, a nagy siker következtében „begörcsölt“, Bármit tett, nem és nem tudta megközelíteni saját rekordját és ezt a világcsúcsot, 1986-ban legjobb teljesítménye 227, egy évvel később 2 centiméterrel több, ami azonban nem volt elegendő a római világ* bajnokságon való részvételhez. Ez na* gyón lehangolta őt. És minél szomo* rúbb volt, annál kevesebbet ugrott. Egy szép napon odaállt edzője elé, és azt mondta: „Mester, tegyünk va* lamít, mert én beleőrülök.“ „Hát te* gyünk“ — felelte edzője. „De mit?“ — következett Rudolf kérdése. „El* sősorban többet kell dolgozni mondta a másik, és faképnél hagy* ta a 21 éves fiatalembert. Később bebizonyosodott, hogy érdemes volt a tanácsot megfogadni. Bratislavában 238 cm-rel P—T—S* csúcsot állított fel. Megpróbálkozott a 243 cm-es magassággal is, de nem repülte át. Most azonban mosolygott, Tudja, hogy az általa már elért 240 cm csak egy hajszálnyira van ismét tőle, sőt még többre is képes. És ezt az olimpián be is szeretné bi* zonyítani, Már hagyomány, hogy a szovjet atléták a P—T—S előtt Bratislavában edzőtáboroznak. így idén alkalom nyílt arra, hogy hosszabban elbeszélgessünk a rúdugrók királyával, Szergej Bubkával és feleségével, Lídiával, akit magával hozott kissé pihenni. Mint mondták, két gyermekükhöz bizony sok energia és türelem kell. — Bratislavát nagyon szeretem, nyugodt város, sétálgathatok anélkül, hogy lépten-nyomon emberek tömegébe ütköznék. Utálom a tömeget. Sohasem mulasztom el kimenni a Du- na partra. Ott hosszasan elmélkedhetek — mondta Szergej elmélázva. Nem titkolta, hogy mi jutott az eszébe: 1984. május 26., az a nevezetes nap, amikor tizenegy perccel este kilenc előtt átrepült az 585 centiméter felett. Világcsúcsot állított fel a P—T—S-en, és e teljesítményét 15 000 ezer néző órákig ünnepelte. — Gondolom, ezúttal is ilyen tervet forgat a fejében.»« —* jegyeztem meg provokálón. Elmosolyodott. Az elszántság most Is megvolt benne, hiszen az aznapi edzésen gumin keresztül 610 centimétert ugrott, de ígérni nem ígért semmit. — Majd meglátjuk — mondta, és elbúcsúzott. És megláttuk, mégpedig olyasmit, aminek az ember csak ritkán lehet szemtanúja. Míg a többiek három óra hosszat versenyeztek, ő csak az utolsó harmadba szállt be. 570 cm-rel kezdett, és az 590-et is elsőre átvitte, majd 19.28 órakor 605 cm-es magassággal világcsúcsot állított fel. A közönség üdvrivalgással köszöntötte. Szergej még megpróbálkozott a 610 cm-rel is, de túlbecsülte az erejét. Néhány órával később mondta: — Rendkívül boldog vagyok, hogy a világcsúcsot itt állítottam fel, száz nappal az olimpia előtt a szovjet atlétika századik évfordulója évében. Ogy érzem, tudok én még többet is... — Mennyit? 'A jó öreg Smith, mondogatják a szakértők, és kalapot emelnek élőt* te. A Mississippi állambeli Boltonban született 28 évvel ezelőtt. Kora ellenére még mindig a világ legjobbjai közé tartozik, sőt, futásból él, nyerni képes, csúcsokat állít. 1983 júliusában Colorado Springsben megdöntötte 100 méteren Jim Hines (9,95) tizenöt éves rekordját. Akkori teljesítménye 9,93 másodperc volt. Calvin Smith Helsinkiben 200 méteren világbajnok lett, tagja volt az aranystafétának, és 200 méteren csak a nagy Lewis előzte megl Most Bratislavában P—T—S-csúcsot állított fel. Gondoltuk, együtt örülünk vele, ő azonban csak le-föl sétálgatott, elelmosolyodott, és várta az eredményhirdetést. A várakozás néhány perce alatt azonban sikerült vele néhány mondatot váltani. — Mit vár Szöultól? — Oda még el kell jutnom, ná* lünk ugyanis hazai olimpiai osztá- lynzóverseny van. Napom bár lemenőben van, egy olimpiai rajtot még remélek. A százast jobban szeretem, ennek ellenére a kétszázon vannak jobb eredményeim. — Mihez kezd, ha majd nem fog futni? — Elvégeztem egyetemi tanulmányaimat, Floridában élek a feleségemmel és két gyermekemmel. Nem szívesen költöznék máshova, remélem, akad majd otthon számomra megfelelő munka. Nagyon diplomatikus válasz, de az is meglehet, hogy valóban nem gondolkozott még a jövőjéről ez a vé- konydongájú, csendes, szerény fekete expressz. Mindenesetre egyelőre a vágta nagy egyénisége. Sok évvel ezelőtt, egészen véletlenül ismerkedtünk meg. Akkor még kezdő volt, és nem vettem komolyan, amikor egyszer kijelentette: „Eljön az az idő, amikor csodálni fogja az éremgyűjteményemet“. Nem volt ebben a mondatban semmi önteltség, semmi beképzeltség, csupán szükségét érezte, hogy megmondja, miről álmodik. Álma az évek során beteljesedett. Igaz, sok küzdelem, kemény munka árán. Egyszer fent volt, egyszer lent. Sérüléseivel küszködött, vitái voltak Benőik edzővel, abbahagyta az edzést, visszatért, diszkvalifikálták nem is egyszer, ismét bizonyítani akart — és ez így ment körbe-körbe. Egy évvel ezelőtt a P—T—S-en csalódást okozott, most azonban már a rajttól megadta a tíz kilométer tempóját és gigászi harcot vívott társával, Pavol Blagekkel, aki szintén a Dukla Banská Bystrica ver* senyzője. A versenyt meg is nyerte« Jozef Pribilinec megbízható gyalogló, és nem titkolja, hogy Szöulból éremmel akar hazatérni, sőt arra gondol, hogy ott az 50 kilométeren is pró* bálkozik. Igaz, a térdét már hét éve fájlalja, de pillanatnyilag jó forrná* ban van, és annyit edz, mint eddig még soha. Ogy tűnik, ez volt az utolsó rajtja a P—T—S atlétikai ver* senyen, mivel az olimpia után fel* hagy a gyaloglással. Horváth Katalin ATLÉTIKA - NAGYBETŰVEL Mivel munkahelyem ablaka egyenesen a bratislavat Inter stadionjára néz, akarva akaratlan részese voltam a nagy készülődésnek. Szorgos kezek kaszálták a füvet, söpörték az utakat, törölgették a padokat, festettek, mázoltak, s mindehhez a szüntelen mikrofonpróba adta a hang- kulissvdt. Egy perctg sem dohogtam a szokatlan sürgés forgás miatt, hiszen nagy ünnepre készülődtünk: a szervezők, a város lakói, a sport- barátok és szurkolók valamennyien. Nagybetűs atlétika színhelye volt Bratislava; a Pravda — Televízió — Slovnaft nemzetközi atlétikai verseny a legrangosabb vetélkedők közé tartozik. Ezúttal azonban a 29. évfolyam minden csúcsot túlszárnyal ónak ígérkezett. Már a megnyitó előtt 41 ország zászlaja lobogott az árbocokon, több mint 250 külföldi atléta neve szerepelt a rajtlistákon. Két napig lázban éltünk... Sajnos, képtelenség mindenhol ott lenni, ahol valami történik — ezúttal pedig az események valóban izgalmasak és pergőek voltak így a legérdekesebb egyéniségekre koncentráltun k. Szergej Bubka: „Többre vagyok képes44 Dr. Stadtrucker Sándor 1933-ban született Dnna- szerdahelyen (Dunajská Streda). Az orvosi kart Bratislavában végezte, majd Rozsnyón (Rozüava) és Bratislavában folytatta orvosi pályafutását. Később Du- naszerdahelyra került, ahol az ottani kórház orr-, fűtés gégeosztályának vezető orvosa. Mindig is nagyon szerette a futballt, úgyhogy amikor 1980-ban a csapathoz hívták orvosnak, nem sokat tétovázott. Azóta szaktudása elismeréseképpen bekerült a csehszlovák labdarúgó-válogatottakat kísérő orvosok keretébe. Eddig a tizenhat évesek válogatottjánál tevékenykedett, de figyelme leginkább a dunaszerdahelyi csapatra irányul, hiszen a DAC-nak nemcsak orvosa, hanem őszinte rajongója is. Majoros György: Egy orvosnak, hasonlóan, mint az edzőnek, nem lenne szabad, hogy valamelyik Játékosa kedvence legyen. Hát én megszegem ezt az aranyszabályt, és ki merem mondani, hogy Gyuri talán az egész sportorvosi pályafutásom legkedvesebb futballistája. Lehet, hogy ebben közrejátszik az is, hogy amikor 1980-ban a csapathoz kerültem, Gyuri éppen a fénykorát élte, és sorozatban rúgta a gólokat. És micsoda gólokat!.,. De egész biztos, hogy nemcsak a góljai miatt kedveltem meg ennyire: nagyszerű embert Ismertem meg személyében. Szinte nem is tudtam megérteni, hogy egy „gólzsák“, egy helybeli sztár, hogyan tud olyan kedves és szerény fiúnak maradni. Talán soha nem hallottam veszekedni, követelödzeni, soha nem szenvedett semmilyen „sztárallűrben“. Már az első nemzeti ligában is sokat utaztunk, Gyuri rendszeresen olvasgatott, vagy csendben hallgatta harsogó társait, vagy az elvillanó tájakat bámulta. Gyuriról nyugdtan elmondhatom, mindig nagyon szerette a labdát, de nem úgy, mint azt az önző futballisták teszik. Nagyszerűen cselezett, és nemegyszer képes volt egyedül becsapni az egész védelmet. De ugyanakkor sohasem tétovázott, hogy a labdát ne juttassa egy még jobb helyzetben lévő társához. Ez a társ abban az időszakban főleg Tóth Laci volt, akivel a pályán,, és úgy tudom, a pályán kívül is, nagyon jól megértették egymást. Mikor az I. nemzeti ligában szórta a gólokat, több elsőligás csapathoz is hívták. Nem lepett meg, hogy ellenáll a csábításnak. Ogy éreztem, a Gyuri éppolyan dunaszerdahelyi, mint én, hogy itt van igazán odahaza, másutt csak vendég lenne. A fegyelmezettség és a csapat szeretet© is mint jelzők szolgálhatnak a Gyuriról készített mozaikomban. Elmesélek erre egy példát. Pár évvel ezelőtt Győrött voltunk edzőtáborban. Gyurinak annyira bedagadtak a mandulái, hogy haza kellett őt hoznom és meg- műteni. A műtét utáni negyedik napon már megjelent Győrött, jóllehet tudta, nem vagyunk képesek ott úgy diétát tartani, olyan kényelmet biztosítani, mint idehaza. De ő ott akart lenni a csapattal, akár csendes I megfigyelőként is. Ez nem csak számomra volt maradandó példa a csapatszeretetre. Gyuri, sajnos, nagyon sokszor volt a páciensem. Rengeteget szenvedett az őrzőitől. A technikás futballistákat általában sokat rúgják a kevésbé képzettek, és durva belemenésekkel igyekeznek tekintélyt szerezni ott, ahol a futballtudásnak kellene elsősorban érvényesülnie. Ezen én mint orvos nagyon sokat sopánkodtam, de a brutalitás egyre Inkább hódít, egyre nagyobb téren érvényesül. Sokszor gondolkodom a sors igazságtalanságán. Gyuri évekig a nemzeti ligában rúgta a labdát, és nem akárhogy! A legfelső bajnokságba akkor jutott a csapat, amikor bizony ő már túljutott csúcsán. Ennek ellenére azért a sors mégis csak úgy-ahogy kárpótolta. A fiúk őt választották csapatkapitánnyá az I. ligában, ami egységes elismerése volt az emberi és játékosi tulajdonságainak. A másik nagy élménye az volt, amikor Dunaszerdahelyen magára húzhatta a csehszlovák válogatott mezét. A finnek ©Wen játszott az olimpiai válogatottban. Egyszer viszont saját maga, talán túlzott felelősség* érzetből, fosztotta meg önmagát egy nagy sikerélménytől. Kopfivnicében játszottuk a Csehszlovák Kupa döntőjét a Sparta ellen. Tíz perccel a befejezés előtt Pecze Károly edző odaszólt Gyurinak, melegítsen, cse* rélni fog, és ő lesz az egyik tizenegyes rúgó. Gyuri nem vállalta, azt mondta, hogy ő tíz perc alatt nem tud úgy belejönni a játékba, hogy utána oda merjen állni a tizenegyes rúgáshoz. Igaza volt, a játékostársai később nem hibáztak, a szépséghiba csak az volt, hogy a Csehszlovák Kupát nem a Gyuri emelte a magasba, hanem a tartalékkapitány, Kristóf.
