Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-06-01 / 22. szám
AMAZÓNIÁBAN S ok Ifjú ember álma-vágya: eljutni a titokzatos Amazőniába, végighajózni a folyók királyán, az Amazonason, megismerkedni az őserdők misztikus világával, a „zöld pokollal“. Molnár Gábor izgalmas útleírásai a jaguárok országáról, az óriáskígyók földjéről, a fehér arany vadonéról az én szivemet Is megdobogtatták, s már régen megérlelődött bennem a szándék, hogy megismerkedjem Amazóniával, eljussak a „dzsungel doktorához“, a „kutyáiéjü sziklához“. Tervem megvalósítását siettették az Amerikából érkező vészjósló hírek. Megindult Amazónia teljes meghódítása, széles autóutakat nyitnak a dzsungelbe, nincstelen földfogla- lők milliói özönlenek a vadonba, és égetik fel az erdőket. Nem kímélik az őslakókat sem, kegyetlenül mészárolják le az útjukba kerülő indiánokat. Szerte a világban a környezetvédők megkongatták a vészharangot: elpusztul Amazónia, sivatag lesz az őserdők helyén, odalesz földünk tüdeje. Nem késlekedhettem tovább, vennem kell a hátizsákomat, ha még látni akarok valamit Molnár Gábor „kedves Amazóniájából“! Először arra gondoltam, hogy , a legtermészetesebb módon, az Andok felől csónakon „lecsurgok“ a folyón a torkolatig. Közbeszólt- azonban a politika. Háborús csetepaté tört ki Peru és Ecuador között, Így onnan nem indulhattam. Maradt a másik megoldás: a torkolat felől az árral szemben nekivágni a folyónak, ily módon eljutni a vadon szivébe. Az Amazonas torkolatánál egy millió? nagyváros fejlődött ki: Belém. Ennek repülőterére érkeztem a szomszédos Francla-Guyanából. Előzetesen több hetet töltöttem a Nyugat-lndiai- szigeteken és a Guayanákon, ami alaposan megcsappantotta a hazulról hozott valutakészletemet. Ennek Ismeretében furcsának tűnhet, hogy a beléml repülőtéren taxiba szállva a metropolis egyik legelegánsabb luxusszállodájának a nevét adtam meg a sofőrnek: vigyen a Hotel Excelsior Gran Parábal Ebben a szállodában a legolcsóbb szoba is napi ötven dollárba kerül. Amint megérkeztünk a szállodához, vörös szmokingos portás sietett a kocsihoz, kinyitotta ajtaját, és mély hajlongás közben kísért be az épületbe, mialatt kőt hotelboy cipelte utánam vastagra tömött, már erősen megviselődötf hátizsákomat. — Milyen szobát parancsol, uram? — kérdezte a Reception feliratú pult tisztségviselője angolul. — Előbb az igazgatóval szeretnék beszélni — tértem ki az egyenes válasz elől. — Mister Roger éppen reggelizik, de mindjárt jön — felelte a portás. Meghűlt ereimben a vér. Mr. Roger? Én úgy tudtam, hogy ennek a szállodának magyar származású igazgatója van, akit Beniczkynek hívnak. Hónapokkal előtte levelet váltottunk, s akkor azt Irta: ha Idekerülök Be- lémbe, segítségemre lesz. Megemlítette azt Is, hogy már hetvenéves és nyugdíjba készül. Nagy pácba keverednék, ha már nem találnám ittl Jó negyedóra múltán (nekem óráknak tűnt!) egy idős férfi bukkant elő. Roger vagy Beniczky? Angolul köszöntöttem és bemutatkoztam. Az Igazgató — magyarul válaszolt! — Isten hoztál Örülök, hogy idetalált! — mondta. — Tehát ön Beniczky és Roger egy személyben? — kérdeztem. — Igen. Beniczky az eredeti családi nevem. A Roger felvett művésznév, abból az Időből származik, amikor még hivatásos táncosként dolgoztam. Ebből a szakmából kiöregedtem, de megtartottam a könnyebben kiejthető Roger nevet. Megoldódott a szállásgondom. Roger úr szabadkozott ugyan, hogy a szálloda nem az övé, ő is csak alkalmazott, ezért ingyen szobával nem szolgálhat. Ellenben a 17, emeleten az egyik szobában elromlott a légkondicionáló berendezés, (gy azt a helyiséget „fizető“ vendégnek nem adhatja ki, felkínálta tehát nekem. Örömmel költöztem he. Ezzel megteremtődött a bázis az Amazonas torkolatvidékének „meghódításához“. Mér otthon kiterveltem, hogy Be- lémből átrándulok a szemközt fekvő Marajő-szigetre. Ez ősi indián kultúrák területe, s a természet világa Is igen gazdag: a leírások szerint a dzsungel mélyén jaguárok, kajmánok és óriáskígyók élnek, úgy, ahogy arról Molnár Gábor regéltl Igen ám, csakhogy a Marajő-szigetet az itt már húsz-harminc kilométer szélesre táguló Amazonas, pontosabban a Marajó-öböl választja el Be- lémtől. A gyéren lakott szigetre hajó nagyon ritkán közlekedik, a tehetős farmerek légltaxln utaznak — óránként száz dollárért. Az egyetemen — mit sem tudva az én anyagi helyzetemről — ajánlottak egy megbízható légttaxl vállalatot. Mivel Idegenül hangzott a neve, leírták egy cédulára: TAXI AÉRO KOVÁCS. Szenzációs véletlen! A Kovács — még ha ékezet nélkül írja is a nevét — csak magyar lehet! Másnap nekivágtam a városnak, hogy megtaláljam a magyar lógita- xist. A Freitas utca 2180-ban bukkantam rá irodájára. —< Jó napot kívánok! — köszöntöttem magyarul a felém siető, negyven év körüli, igazi magyar vágású férfit. Ö azonban értetlenül nézett rám, és portugálul kérdezte, hogy mit kívánok. No, ezúttal felsültem! Mivel portugálul nem tudok, spanyolul rebeg- tem el a mondókámat, lassan ejtve a szavakat, hogy megértse. Amikor kiböktem, hogy magyar vagyok, felcsillant a szeme: — Hungaro? Budapest? Grandiosol — áradozott. További beszédjéből kihámoztam, hogy apja fiatalon került ki Amerikába, s gyermekei már nem tanultak magyar szót. Fellángolásából éreztem, hogy szíve mélyén még parázslik az Óhaza szeretete. — Miben segíthetek? — kérdezte. Elmondtam, hogy szeretnék eljutni Marajó szigetére. Talán akad valamelyik taxiján szabad hely, amelyet elfoglalhatnék... — Semmi probléma! Oda vitetem, ahova akarja. Mikor akar utazni? Megállapodtunk: reggel nyolckor találkozunk a repülőtéren. Nem kellett alkalmi üres helyre vámom, senhor Kovács különgépet biztosított a részemre, természetesen pilótával. Közben azt is elárulta, hogy van odaát egy fazendája, bivalyfarmja. Ha kedvem tartja, ott maradhatok, ameddig akarok. Kapva kaptam az újabb alkalmon. A Marajó (ejtsd: marazsó) földünk legnagyobb folyóvízi eredetű szigete. A keleti része mocsaras szavan- navtdék, ott erdők csak foltokban találhatók, míg a sziget nyugati felét még szűzi erdő borltja. Pechem- re éppen az esős évszakot fogtam ki, a repülőről láthattam, mily nagy területet öntött el az ár. Leszállásunk nem sikerült az első kísérletre, mert a pálya közepén egy ló legelészett. A kis CESSNÁ-val néhány méter magasan elhúztunk a feje fölött, amitől a szegény állat úgy megrémült, hogy előbb a földre rogyott, majd minden erejéből futásnak eredt. Leírtunk egy kört, s most •már simán landoltunk a magas fűben. Kiszálltunk a gépből, és bementünk a fazendára. Az Itteni házak kétméteres facölöpökön állnak, védekezésül az árvizek és a csúszómászók ellen. A pilóta megismertetett a háziakkal: Davi Dias Mendes- szel és feleségével, majd visszarepült Belémbe. Most itt lenne az alkalom, hogy Molnár Gábor mintájára izgalmas dzsugelbell kalandokkal lepjem meg az olvasót. De az őserdő ma már távolról sem olyan romantikus világ, mint vált hajdanában, amikor lépten-nyomon lehetett találkozni nagyvadakkal. Két kígyóval összeakadtam ugyan, de idejében felfigyeltem rájuk, s hagytam ókét békésen távozni. Annál több gondot okozott a temérdek sok hangya. Szinte meg sem állhattam, mert azon nyomban tucatjával kezdtek felfelé masírozni a lábamon. Néhánynak sikerült a ruhám alá férkőznie, és kegyetlenül belém martak! Amint egyre távolodtam a fazen- dától, mind gyakrabban kerültem zsákutcába, mocsarak ,és vízfolyások labirintusába. A marajóiak sohasem járnak gyalog, csak lóháton. Én is a patanyomokat követtem, de azok gyakran mocsarakhoz vezettek. Köny- nyű a lovasnak átgázolnia az ilyen vizeken, én hiába tűrtem fel combig a nadrágot, néha derékig merültem a posványba. Hej, bajban lennék, ha most rám támadna egy kajmán! Már visszafelé tartottam, amikor rábukkantam a parton három sütkérező kis kajmánra. Mire fényképezőgépemmel óvatosan megközelíthettem volna őket, hirtelen felszökkentek és eltűntek a vízben. Dávidnak elmeséltem, hogy növendék kajmánokat láttam, ami nagyon felvillanyozta őt. Másnap reggel elindult a megadott helyre, és lasszó- vetéssel sikerült egyet élve elcsípnie. A pilóta jó pénzt ígért neki, ha szerez egy kajmánt. Néhány nap múlva újra megjelent a kis CESSNA, és búcsút vettem Marájától. Bár Davi Jól összekötözte a kajmánt, alig tudtuk feltuszkolni a gépbe, mert veszedelmesen csapkodott a farkával. A pilóta kapott egy kajmánt, míg én kellemetlenebb emlékkel tértem vissza a civilizációba: testemen viszkető, vörös kiütések támadtak. — Mukuim — világosított fel Kovács űr, mikor meglátta. — Dörzsölhesse félbevágott citrommal 1 Utólag tisztázódott, hogy a mukuim parányi atkaféle, amely befészkeli magát a bőr külső hámrétegébe. Marajó füves pusztáin töméntelen mennyiségben élnek, már csak ezért sem járnak az ottani emberek gyalog, hanem lóháton. Közben sikerült jegyet szereznem egy hajóra, amely felfelé Indult az Amazonason Manaus városába. Lenyűgöző élmény volt, amikor a hosszú hajókázás végén a késő esti órákban kivilágított felhőkarcolók jelentek meg a sötét dzsungel fölött. Megérkeztünk Manausba! Az őserdő kellős közepén született világváros történetét sokan, sokszor leírták már, de talán mégsem érdektelen űjna emlékeztetni rá. A világutazó Gáspár Ferenc hajó- orvos az 1880-as években jelen volt az őserdei oázis, Manaus születésénél. Akkor kezdődött Amazónia történetében az a lázas időszak, amely gumikorszak néven került bele Brazília történetébe. A múlt század végén kezdték gyártani a gépkocsikat, és az abroncsokhoz gumira volt szükség. A gumit pedig akkor a világon főként Amazónia kaucsukfái szolgáltatták. Óriási lendülettel indult meg a kaucsukgyüjtés, sok ezer ember települt le Amazóniába, és az ügyeskedők hamar meggazdagodtak. Az ő pénzükből épült fel Manaus, és benne a világ egyik legszebb operaháza. Az angoloknak sikerült a kaucsuk. fák magvait kicsempészniük Brazíliából, és a délkelet-ázsiai gyarmataikon nagy ültetvényeket létesítettek. Manaus fejlődése ekkor megtorpant. Oj korszak kezdődött a város életében az elmúlt két évtizedben, amikor megépült az ide vezető autóút, és Manaus bekapcsolódhatott egész Brazília gazdasági vérkeringésébe. Külföldi tőkével gyárak épültek, és ekkor nőttek ki a földből az őserdők fölé magasodó felhőkarcolók Is. Közben a kikötőben kiszemeltem magamnak egy kis hajőt, amellyel folytathatnám utamat a nagy folyón nyugat felé. Utoljára még elmentem a főpostára, ahol a „postán maradó küldemények“ között egy vaskos levél várt rám. Kíváncsian bontottam fel és olvastam el. A levelet Csongor Ákos írta a Madeira folyó menti Porto Velhóból. — Egy hatalmas őserdei területnek vagyok a tulajdonosa — Irta egyebek közt —, s nagyon örülnék, ha meglátogatna, és vendégül láthatnám dzsungelbeli magányomban. Nekem sem kellett többi Lemondtam a további hajóútról, és az első autóbusszal elindultam délre, Porto Vei hóba. Csongor Ákos pontosan leírta levelében, hogy Porto Velhóból hogyan juthatok el a folyó egyik ága mentén levő „magándzsungelébe“. A kis folyami hajó a hajnali órákban kötött ki a megjelölt helyen, ahol már várt meghívóra: egy idős, ősz hajú, de szokatlanul fiatalos mozgású, rö- vldnadrágos térti. Miután felkisért a part. közelében álló cölöpös házába, az első kérdésemmel az Iránt érdeklődtem: hogyan került ide, az őserdő mélyére. — Vegyészmérnök vagyok, és hosszú időn át dolgoztam egy ama- zóaiai kutatóintézetben. Akkor szerettem meg az őserdőt, s úgy határoztam, hogy otthagyom a benzin- gőzös nagyvárost, és kiköltözöm ide, a szabad természetbe. Ehhez hozzásegített az is, hogy feleségem révén egy nagy szerlngálhoz jutottam, sót, megtakarított pénzemből a két szomszédos szerfngált is megvettem. — Mi az a szerlngál? — kérdeztem. i — Magyarul kaucsuktermelő gazdaságnak vagy röviden gumlfarmnak nevezhetném. Az itteni erdőség tele van kaucsukfákkal, és a farm jövedelme ezek megcsapolásából ered. A következő napokban csónakon bejártuk az egész szeringáit. Az őserdőt á-t- és átszövik a vízfolyások, több tó Is rejlik a vadon mélyén. A bozótban csak keskeny ösvények vezetnek, amelyek a szórványosan található kaucsukfákat kőtik össze. Ezeket járják a szerződéses kau- csukgyűjtők, akik fizetségüket a gazdának beszolgáltatott nyerskaucsuk mennyisége szerint kapják. — Szeretném kitanulni a kaucs.uk- gyűjtő szakmát — léptem meg ai egyik nap vendéglátómat. — Annak semmi akadálya — válaszolta nevetve, és mindjárt össze is hozott az egyik kaucsukgyűjté családdal. Éjfél után három órakor indultunk el az őserdei csapáson. Kau- csukgyűjtő társam, Gessi fejére csatolva egy kanócos petróleumlámpa világított. Feltűnt az első kaucsuk- fa. Gessi egyetlen mozdulattal végig- húzta rajta az U alakú görbített kését, a másik kezével pedig a vágás alá helyezte a gyűjtőedényt. A vágás helyén azonnal kisercent a fa felié» „teje“ és csörgött bele az edénybe. Mindez néhány másodpercig tartott, és Gessi már rohant tovább a következő fához. Sietnie kell, mert mintegy 150 fát kell „megtejeltet- nie“, mielőtt felkel a nap. Mint mondta, nappal a melegben „rosszul tejelnek“ a fák, hamar beszárad a vágás. Gessi szerencsés, mert az ö ösvényének fái viszonylag közel esnek egymáshoz, de így is oda-vlssza négy kilométert kell megtennie. Mire klvilágosodott, elérkeztünk a legtávolabbi fához és visszafordultunk. A tapasztalat szerint négy-öt őrá elégséges, hogy a fák „letejeljenek“. Délelőtt kilenc órakor újra elindulunk, hogy összegyűjtsük a kifolyt kaucsuktejet (szaknyelven a latexet). Gessi egy ötliteres bádogedényt vitt magával, ebbe töltötte bele a fáról levett edénykékből a tejszerűen Mg, fehér folyadékot. Régen az összegyűjtött latexet lassú tűz fölött, rúdra csepegtetve keményítették meg, hatalmas labdává formálva. Ez igen nehéz munka volt; mivel a végén már 70—80 kilós tömböt kellett kézi erővel forgatni. Vegyész házigazdám kitalált egy köny- nyebb eljárást. Oltóoldatot tesz a latexbe, attól az megalszik, mint a tej, és azután egyszerű présbe helyezi, ahol kicsurog belőle a víz, és kemény, szögletes tömbbé áll össze a nyers kaucsuk. Balázs Dénes
