Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1988-05-18 / 20. szám

SZABÁLYTALAN krétakör

„NEM SZÍVELI, HOGY ITT VANNAK NÁLAM“

— Gyere ide Sára nénihez! — a kisfiú megtorpan, abbahagyja a szaladgálást. Látszik rajta, hogy szívesen menne a nénihez, de valami visszatartja.

— Fél — súgja nekem az asz- szony. — Ha az anyja megtudná, hogy Itt vannak, szíjat hasítana a hátukból. De nem tudja meg — teszi hozzá szomorúsággal vegyes bizonyossággal. — Ki tudja, ma este is mikor ér majd hazai És milyen állapotban!

Az ajtóban megjelenik Pétiké nővére, a tizenhárom éves Bernadett. Nagy kosár krumplit cipel.

— Hová tegyem, Sára néni?... Én majd meg is hámozom, ha kelll — úgy mondja a kislány, mintha félne, hogy valaki elveszi tőle ezt a munkát.

—lói van, Bernike! — válaszolja az asszony, és elmagyarázza a lánynak, honnan szedje elő a kést, milyen vastagra hagyja a krumpli héját.

Sára néni már az ötvenes éveihez közeledik. Anyás mozdulatai, cammogó járása alapján azt gondolná az ember, legalább öt gyermeket szült és nevelt fel. Nincs benne semmi vénlányos. S maga a azó, vénlány, vulgárisán és nevetségesen hat, ha megpróbáljuk Sára nénire vonatkoztatni. Megmagyarázhatatlan, miért nem ment férjhez. Nem tudott vagy nem akart? Nem firtatom.

Az öccse viszont megnősült, átalakítottta az apai házat, és a hosszú parasatház hátsó részében Sárának Is Juttatott egy szobát kis konyhával. Az asszony itt él egyedül huszonhat éve.

Berni befejezte a krumplihámo- zást.

— Vacsoráig kimegyünk játszani, ha már nem kell segíteni! — feláll, egy darabig vár, hogy kéri-e még valamire Sára néni, majd az öccsével együtt kimennek az udvarra.

— Az anyjuk nem szíveli, hogy itt vannak nálam. Számtalanszor jött ide veszekedni emiatt, illetőleg jött volna, ha én beengedtem volna a kapun. Az útról kiabált be, mindenfélének lehordott. Én ezt nem bánnám, de büntetésből és mérgében a gyerekeket is veri. Hát hová lennének szegények? Napokra eltűnik, aztán hazajön vagy hazahozzák részegen. A gyerekeivel meg nem törődik.

— És az apjuk? — kérdezem megütődve a szinte hihetetlen anyai nemtörődömségen.

— Ki tudja, hogy hol van! E- gyébként is, tőle Gizi már régen elvált. De az is éppolyan részeges, link alak volt, akár a felesége. Miután elváltak, a hatóság, látván az anya felelőtlenségét, a gyerekeket állami gondozásba vette. Vagy négy évig maradtak ott. De Gizi visszaveszekedte, -sírta őket. Szünet nélkül a tanácsot járta a gyermekek után. Ígérte, hogy újra férjhez megy, dolgozni fog, rendes családi életet akar élni. Férjhez is ment, így visszakapta a gyerekeket. A második ura azonban, még részegesebb volt, mint az előző. Durva, primitív alak. Veri a kicsiket, és azzal Ijesztgeti őket, hogy ha nem fogadnak szót, mennek vissza lelencnek. Persze, nem adnák, mert a családi pótlék az kell nekik.

— Bernike, mutasd csak a kezedet! — szól a kislányhoz, aki az imént jött vi9sza a konyhábá.

A lányka mutatja. Mély, piszkoskék csíkok húzódnak az alkarján. '

— A mostohaapja hagyta rajta a nyomát. A fiúcskára meg gyengeáramot akart kapcsolni, hogy azzal fegyelmezhesse éjszaka, ha sír. Be is pisilt szegény mindig. De most már megfenyegette őket a hatóság, azóta vigyáznak.

Közben megfő a paprikáskrumpli.

— Ez olcsó Is, meg jó is. A gyerekek nagyon szeretik — mondja Sára néni, és engem Is asztalukhoz invitál.

„MIT REGGELIZTÉL?“

Á tanítőlakás a falu szélén van. A hetvenes évek elejének stílusában épült, három család lakik benne. Kerítése előtt, az országút mellett a falu végét jelző tábla. Párszáz méterrel odébb szőlőhegyek, pincék.

— Furcsa volt nekem a kislány — mondja a tanítónő, Berni osztályfőnöke. — Az órákon nem figyelt, kivált kora délelőtt. VI- háncolt, beszélgetett. Egyszer az első órán kihívtam a táblához. Tántorogva jött felém.

— Valami bajod van? — kérdeztem tőle. — Mit reggeliztél?

— Anyu boros teát adott — felelte. — Az osztály nevetni kezdett. Rendreutasítottam őket, a kislányt meg kihívtam a folyosóra. Megtudtam tőle, hogy előző nap meg azelőtt is, szinte minden nap azt kapott.

Azonmód szóltam az igazgatónak. ö értesítette a tanácsot, és kimentünk a szülőkhöz.

Az anya először nem akart ajtót nyitni, majd mégis kijött, mondván, hogy nem hallotta a kopogást.

— Én nem öntöttem bort a teába — méltatlankodott. — Majd adok én neki! Biztosan lopta a nyavalyás! — fenyegetőzött hevesen, hogy csak nagy nehezen tudtuk lecsillapítani. — Ugye, loptad? Mondd, én boros teát adtam neked? — támadt a gyerekre.

A kislány a fejét rázta.

— Na, látják?! De ne féljenek, én majd beszélek vele!

Ezek után már nekünk is fenyegetőznünk kellett: ha megveri a gyereket, akkor ez meg az lesz. Sajnáltam otthagyni azt a szegény kislányt. Közben már az a düvad is hazajött. Csodálatos, ahogyan a két gyerek védi az anyját! Nem mondanának rá egy rossz szót sem. Ki tudja, miért? Azt hiszem, valamivel megfenyegette őket, de azt nem lehet engedni, hogy idegbeteggé, nyomorékká, alkoholistává tegye a gyerekeit!

A tanítónő egyre felháborodtab- ban beszél. A szoba nyitott ablakán részeg énekszó szűrődik be.

— Látja, szinte végszóra Jönnek! Alátámasztani, amit mondtam. Nem a gyerekek anyja énekel, még csak nem is a mostohájuk. Csak valaki, aki szintén a pincéktől jön. És vajon hová tart? |

„MOST NE MENJÜNK BE! ANYU SIR

— Nem kall tőlük félni, csak a gyerekeikkel nagylegények. Az ura meg nincs otthon. Most valahol Prágában dolgozik — biztat Sára néni, mert elhatároztam, hogy felkeresem az anyát.

A kapu nyitva. Besétálok. A bejárati ajtót is nyitva találom, de sehol senkit nem látok.

Pár percig a konyhában várakozom, hátha előkerül valahonnan Gizella, a gyermekek anyja.

„Hol tisztaságot és rendet látsz, dicsérd a ház asszonyát“ — olvasom a nyomtatott falvédőről.

Itt nemigen lenne dicsérnivaló. Bár a helyiségben egészen ízléses bútor, linóleum van. Csak söpörni felejtettek el, meg az asztalon tornyosuló edény eltörölgetésére nem jutott Idő.

— Ki az?! — toppan be egy meglehetősen csinos arcú, de ápolatlan .szőke, fiús frizurája nő.

És még mielőtt bármit is szólhatnék, elém áll, kérlelni kezd:

— Ugye, nem akarja elvinni őket?

— Nem. Nyugodjon meg, ón csak beszélgetni szeretnék. Azt hiszem, épp magával.

Meglepően Jól viszonyul hozzám. Szívélyes.

— Én mindig megvédem a kicsiket. Az a vadállat, ha hazajön, mindig nekik megy. Százszor is megbántam, hogy hozzámentem, de most már nem tudok szabadulni tőle. Fenyeget, hogy akkor nem is tudja, mit tesz.

Az asztal mellé ültet, míg bőszéi, sebtében étdobálja az edényhalmazt a konyhaszekrény párkányára. Aztán ő is leül, majd pár pillanat múlva se szó, se beszéd, ráborul az asztalra, és keservesen zokogni kezd.

— Bernikém!... Petikéin!... — ismételgeti az asszony, és hull a könnye. Ahogy így ül, teljesen valószínűtlenné teszi a róla hallottakat. Hogy ő olyasmire képes lenne?!

— Maga nem Is sejti, mennyit szenvedtem én! — sírja elcsuk- ló hangon. — Engem mindenki csak megvet.

Nem tudok mit mondani. Míg a szavak között keresgélek, Gizella váratlanul felemeli a fejét, és rám förmed:

— Most menjen innen, most nem akarok erről beszéltül A nevemet semmiképpen ne írja bele, érti?! — kiáltja még felém.

Nincs miért tovább erőltetnem a beszélgetést. Ha elküldött, hát megyek.

A gyerekek épp akkor érkeznek a szomszédból. — Csókolom!' — köszönnek, és félve megindulnak befelé.

Aztán még hallom, hogy Berni odasúgja Petikének:

— Most ne menjünk be! Anyu sír...

KLINKO RÓBERT

Sportpalota

Nagy Sándor

Sajnálom, hogy nem lehettem ott februárban a dunaszerdahelyi (Duna jská Streda) sportcsarnok ünnepélyes megnyitásán. Emlékezetes esemény lehetett. A Nemzeti Front programjának részeként Jött létre ez a pompás létesítmény. Persze, nagy szükség volt már rá, mert annak ellenére, hogy Dunasizerdahely és a Járás több sportágban országos, sőt, nemzetközi sikereket ér el, az Iskolai tornatermeken és a nyárasdi (To- polníky) sportcsarnokon kívül az egész Járásban nem volt ilyen többcélú, nagyobb sportlétesítmény, Hogy mit lendít majd ez az új csarnok a tömeg- és teremsportokon, azt csak az elkövetkező években tudjuk meg.

Mindenesetre a 27 millió korona költséggel felépített és berendezett sportpalotéban minden nap pezseg az élet. Nagy Sándor, a csarnok vezetője büszkén mutatja királyságát. A Játéktér a mozgatható alsó lelátó betolása után — ami egy percnyi művelet — 44X38 méteres. Amikor ott Jártam, éppen a DAC labdarúgói edzettek Kapko, Majoros, MiClnec és a többiek szinte egymást múlták felül hatalmas, teret átívelő pontos leadásaikkal. Azt mondták, hogy Itt már majdnem olyan körülmények

a Csallóközben

között lehet edzeni, mint egy valóságos pályán.

Szóval valóságos sportpalota, pedig még — ahogy az már lenni szokott — nincs is teljesen berendezve. Menet közben készülnek az újabb és újabb sporteszközök.

— Ogy hiszem, mindenki tudja, milyen nehéz nálunk beszerezni a sportszereket, berendezéseket — mondja Nagy Sándor. — Egyelőre tehát a kézilabdázók, a labdarúgók, a röplabdázók és időnként a birkózók használják. Az utóbbiak helyzetén, igaz, mit sem változtatott a csarnok, mert edzés vagy találkozó előtt, akárcsak eddig, szót kell rakniuk a szőnyegeket, aztán az edzés végeztével megint összerakják. Ez hosszadalmas művelet, közben a szőnyegek is rongálódnak, ezért inkább csak a találkozóikat rendezik nálunk. Ettől függetlenül március 11—18-a között itt tartotta utolsó edzőtáborozását az EB előtt a csehszlovák birkózóválogatott, és nagyon dicsérték a körülményeket.

Nem csoda, a csarnok valóban kitűnő lehetőséget nyújt bármilyen sportág képviselőinek a felkészülésre. És nemcsak a sportolóknak, a nagyközönségnek Is rendelkezésére

áll. A nagyterem mellett van egy erősítőterem, amely azonban még nincs berendezve. Egyelőre azokat a súlyzókat és berendezéseket tárolják itt, amelyeket a DAC labdarúgó-szakosztálya hozott Ide saját szükségletére. Van viszont egy szauna és egy kis medence, amit a lakossá.g eddig nemigen látogat.

— Sajnos, még nem vonult be a köztudatba, hogy a csarnokot, illetve a szaunát a lakosság és a közü- letek is igénybe vehetik — mondja Nagy Sándor. — Igaz ugyan, hogy napközben be vagyunk táblázva, de az esti órákban többnyire üres a csarnok. Nappal az ifjúsági és a felnőtt kézilabdázók, a röplabdázók, a Hviezdoslav utcai Iskola sportosztályai, az asztalitenisz ifjúsági edzőközpont tagjai és a DAC labdarúgói használják. A fennmaradó Időben viszont a közületek is bérelhetnék. E- gyelőre csak a Juhocukor, a Dlóspa- tonyl fOrechová Potóft) Efsz és a Zöldségkereskedelmi Vállalat élt a lehetőséggel. A szauna üres, pedig használati dija egy órára mindössze tíz korona. A pálya bérleti dija egy érára a Csehszlovák Testnevelési Szövetség szervezetei számára 173 korona, más szervezetek és közül«

elmondottak ellenére nem unatkoznak. Mindjárt februárban nemzetközi ifjúsági kézilabda tornát rendeztek a Februári Győzelem Kupáért. Márciusban pódlumgyakorlatok kerületi bajnoksága volt itt, majd újabb kézi- labdatoma. Az új csarnokban zajlott le a csehszlovák ifjúsági birkózóbajnokság és a serdülők kerületi bajnoksága Fellépett a sportcsarnokban a 100 Folk Celsius együtt is és a Benkó-dlxieland Magyarorszá *ről.

A tervekről Nagy Sándor .nfor- mál:

— Augusztusban Csehszlovák!,i Feliszabadulási Kupájáért folyó röplabdatorna néhány mérkőzésének adunk otthont. Szeptemberben szeretnénk megrendezni egy nemzetközi lf úságl röplabdatoma első évfolyamát Októberben a csarnokban mérkőznek meg a DAC röplabda Duna Kupájáért. Ez a versengés a korábbi években a termálfürdőben zajlott. Vannak távolabbi terveink is. 1992-ben asztaliteniszben Junior Eurőpa-baj- nokságot szeretnénk rendezni. Erre az alkalomra egy 48X18 méteres épülettel toldjuk meg a csarnokot, amelyet később az asztaliteniszezők és a birkózók használhatnak. Jelenleg azonban a szerek és a berendezések beszerzésével bajlódunk, hogy a sportcsarnok valóban a dunaszerdahelyi sportélet szentélyévé válhasson. Palágyi Lajos

A szerző (2) és Majda (1) felvétele

A sportcsarnok látképe kívülről... ...és belülről (az ünnepélyes meg nyitón).

tek számára 431 korona. Lehet, hogy ez soknak tűnik, de itt bárki elsőosztályú ellátásban részesül. Szombaton és vasárnap általában tornák, bajnoki mérkőzések zajlanak a csarnokban. A nézők már kezdik megkedvelni, néha négy-ötszázán is eljönnek.

A sportcsarnok alkalmazottai az