Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1988-03-30 / 13. szám

I

ftphasem voltak olyan hosszúak a na- \ pok, mint mostanában; június volt, csak este nyolc körül kezdett sötétedni, s nekem úgy tűnt fel, hogy az esti szürkület végtelenül lassan megy át éjszakába, mintha csak a poros utak fáradt vándora volna, akinek már jártányi ereje sem maradt. Alkonyattájt aztán elérkezett az a rendkívüli és bizonytalan óra, amikor a tárgyak kezdték elveszíteni valódi formájukat, a gépkocsivezetők pedig bekapcsolták autójuk lámpáját, ez a titokzatos rejtekhelyek és a magányos 'emberek órája. Ilyenkor az volt az érzésem, hogy az éjszaka sohasem köszönt be, hogy a bolygónk megszűnt forogni, és a föld összes lakója, az állatok és tárgyak örökre bele- rpgadtak a szürkületbe, elvesztették tulajdonságaikat és azt a jelentőségüket, amiért voltaképpen megszülettek, és most már örökre ezen a ponton maradnak, meghatározatlanul, kívül kerülve mindazokon a törvényeken, amelyeknek korábban alá voltak rendelve. Ebben a bizonyos órában nekem is minden este az volt a benyomásom, hogy én is olyan tárggyá változom, melyet megfosztottak az összefüggéseitől, és csak önmagában létezik. Egészen világosan éreztem, hogy fölösleges vagyok, s ebből eredt minden bizonytalanságom, a körülöttem uralkodó zűrzavar, sőt káosz: önmagambái, a világból, az emberekből és a tárgyakból.

Egész nap kóboroltam, ténferegtem, olyan helyet kerestem, ahol mindenről nyugodtan el lehetne gondolkodni, ha egyáltalán lehettek még józan ítéletű gondolataim. Az egészben az volt a legborzasztóbb, hogy még az éjszaka sem hozott számomra megkönnyebbülést, egy csöppet sem világította meg a dolgok állását, inkább ellenkezőleg, mindennél jobban összekuszálódott, s az éjszakai árnyak egészen elrémítettek szokatlan hosszúságukkal.

Nem tudom, mi is történt velem voltaképpen. Nemegyszer úgy rémlett, hogy magam is tárgy vagyok, része az elmúló napnak, akarat nélküli forma és minden formát nélkülöző tárgy, hogy az elenyésző nappallal magam is beleolvadok az éjszakába, mint a félárnyékokkal teli utolsó nyári fény. Igyekeztem megérteni, miben rejlenek ez esti depressziók okai, s hogy a szomorúság miért fészkelte magát bele a bensőmbe, akár valami ragályos betegség. Olyan voltam, mint egy megsérült állat, amelyet a nyáj elűzött magától, hogy a zavaros mocsarak hideg mélységeiben lelje halálát. A szürkület elhúzódott a végtelenségig, s én éreztem, hogyan erősödik fel bennem fokról fokra a nyugtalan mélyáramlás, hogyan ragad magával a mind zavarosabb örvényekbe és olyan helyekre, ahol egyetlen szilárd pont sincs, ahonnét már nem láthatók a partok, sőt még az égbolt sem a fejem fölött, ahol már csak a végtelen űr van, a semmi, ahol már egyáltalán semmi sincs, ahova nézhetnék, amiben megkapaszkodhatnék. jl Duna-parton üldögéltem egy pádon, £\ és a folyót néztem, hogyan csúszik *■ egyre lejjebb a föld felületén, hogyan úsznak a víz felszínén a fadarabok, a kis csónakok és a nagy hajók, míg a túlsó parton a fák belevesznek a sötétségbe. A hátam mögött szinte forrt a város, egyike volt ez azoknak a görcsöknek, melyekben agonizálva vonaglik az elenyésző nappal, emberek tömegét, autófalkákat és villamosok akváriumait űzi, hajtja a város ütőereibe, amikor kigyulladnak a gyér fényű neonlámpák, s a levegőben már érződik az éjszaka lehelele, a lábujjhegyen osonó éjszakáé, mely akár egy balett-táncosnő, fél lépésekkel közeledik valahonnét a Duna felől, a város éppúgy csúszik bele az éjszakába, mint egy alagútba. Éreztem ezt, érzékeltem a finom változásokat, hallottam magam mögött az életet, ám ez csak eltávolított tőle, s mind jobban bezárt az agyam magánzárkájába, mint valami börtönbe. Nem értettem saját magamat. Nem tudtam, honnét ered a meghatározatlan szomorúsáom, s voltaképpen mit jelent. Néha didergés futott át rajtam, gyenge villamosáramhoz hasonló remegés, mely izgatta a lemeztelenedéit érzékeimet, s akkor úgy rémlett nekem, hogy gránátok robbannak a fejemben, s erős fényük egészen elvakit. Becsuktam a szememet, és a recehártyámon egy szikrát észleltem, egy rövid kígyózó villámlást, mely olyan éles és vakító fényözönt csapott a szemem közé, hogy ott, ahová éppen be akartam nézni, semmi sem volt látható. Vágyakozás gyötört, de nem tudtam, mire vágyom, szenvedtem, és nem tudtam, hogy miért. Pedig a nyár még éppen csak kezdődött.. .• Későn tértem haza, amikor már a város elcsendesült, az égbolt is homályba borult, és a Duna nyugodt víztükrén ott ringatóztak a híd és a folyampart öngyilkos lámpafényei. A vasút mentén ballagtam a Kisállomás felé, majd tovább az András-temető mellett, az állomáson átrobogott egy vonat, dübörgőit, megremegtette a váltókat, de aztán ismét csönd lett az utcákban, üresség és szomorúság.

Az iskolában sem volt jobb a helyzet. Semmire sem tudtam összpontosítani a figyelmemet. Ültem a padban, semmire sem gondolva, egészen átadtam magamat az agyam monoton működésének, s tudtam, hogy az agyam csupán érzelmeket termel,

gondolatokat nem. rÁ pádból ráláttam az iskola előtti útkereszteződésre, mivelhogy az ablaknál ültem, a jelzőtáblák rendszeresen időközben kigyulladtak, s amikor a szemafor zöldre váltott, rövid oszolopokban nekilódultak az autók, és az egyik járdáról a másikra átrohantak az elhagyatott gyalogosok. Hosszú, unalmas, de azért egészen kellemes órák voltak ezek. Egész dél- elöttöket átüldögéltem ölbe tett kézzel, az ablakon túli világra meredt tekintettel. Semmi sem érdekelt, ami odakint vagy az osztályban történt. A bizonyítványokat már megírták, lezajlottak az érettségi vizsgák, fölvettek a főiskolára, így tehát az utolsó gimnáziumi napokat csak tétlenül átüldögéltük a padokban. Ezért zavartalanul ábrándozhattam, átadhattam magam a szomorú hangulatoknak, belevethettem magamat a melankólia rövid rohamaiba vagy hagyhattam, hogy erőt vegyenek rajtam az alaptalan lelkesedés váratlan kitörései. Amikor kint szép idő volt, a fiúk kijártak az udvarra futballozni vagy röplabdázni, a lányok leheveredtek a fűbe, kedvükre napoztak, vagy ők is beálltak röplabdázni

nal, s csak azután tettem félre a könyvet és zuhantam mély álomba. A könyvek kábítószer-injekciók voltak számomra, melyek az illúziókkal való ittasság mérgét juttatták a vérembe.

... Egyszer az iskolaudvaron ültem, hátamat nekivetve egy alacsony falacskának, és a lányokat néztem, amint röplabdáztak. Már csupán három vagy négy nap volt hátra a tanévből. Forrón tűzött a nap, az égbolt kristálytisztán ragyogott. Gyönyörűséges és boldog időszak volt az (ma már biztosan tudom J, mindannyian éreztük, hogy valami véget ért számunkra, s most olyan izgató napok várnak ránk, mint amilyen izgató és titokzatos az égbolt végtelensége.

nap az arcomba sütött, és a lehunyt szemhéjamon fényes, színes foltok vibráltak, kellemes meleget éreztem, magam körül mindenféle diáktársaim gondtalan zsibongását hallottam, kiáltozásokat, a labda puffogását, majd titkokkal teli halk, távoli és zavartalan beszélgetéseket, autózúgást az iskolaépületen túl, és valahol távol egy éppen elhaladó vonat moLuboS Jurík - ■ —

ELSŐ SZERELEM

a háló alá. Máskor készséggel bekapcsolódtam volna én is a hasonló értelmetlen labdás bolondozásokba, ám most ez ostobaságnak tetszett számomra, félrehúzódtam valahová az udvaron, odatartottam az arcomat a napnak, s a becsukott szememben sokasodtak a szivárványszínű körök. Lassan és egyformán, valamiféle zavart és kínzó várakozásban teltek a perceim, az óráim és a napjaim.

Sokat aludtam. Miután hazaérkeztem az iskolából, és megebédeltem (ilyenkor rendszerint még nem volt otthon senki), céltalanul tébláboltam az üres lakásban, kezembe vettem a már ismert könyveket Inem volt erőm hozzá, hogy új könyveket olvassak), föltettem a korongra kedvenc hanglemezeimet, de valahogy sohasem bírtam semmi mellett hosszabb ideig kitartani. Valamilyen gonosz, titokzatos erő akaratlanul is húzott az ágyba, elhatároztam, hogy csak szundítok egy keveset, ám azon nyomban elaludtam, és csak három-négy óra múlva ébredtem föl. Mondhatom, hogy álmatlan kimerítő alvások voltak ezek, amolyan kisebbfajta, rövid ideig tartó fájdalommentes halál, nyomasztó nemlét, rendszerint oly váratlanul ébredtem föl, mint ahogyan elaludtam, egyszerre, az álomból a félálomba való kellemes átmenet nélkül, verejtékeztem és fájt a fejem. Odakint már késő délután volt, az árnyékok mind hosszabbra nyúltak, és a levegő megtelt a közeli temetőből és a Medikus-kertből áradó illatokkal. Teleszívtam magamat az ismerős illatokkal, amelyek, nem tudom, miért, izgalommal töltöttek el, röpke, örömteljes és bolondos érzéssel, hogy már-már megértem a dolgok valódi lényegét. A furcsa érzés azonban gyorsan elmúlt, s csak tompa fájdalmat és szaggató haso- gatást hagyott a fejemben, izzadságcseppe- ket a halántékomon meg a homlokomon. Ilyen ellentétes érzések között vergődtem, akárha váltakozva forró és jéghideg hullámok támadtak volna bennem, és áradatként elöntötték az egész testemet, mint valami határtalan életöröm vagy az élettől való rettentő iszonyat, mely aztán a tehetetlenségtől, a borzasztó magányérzettől és az önmagámtól és másoktól való elidegenedés rémületévé változott benne. Ezért siettem ki, némán üldögéltem a Duna-parton, és miután beesteledett és hazatértem, rögtön az ágyba zuhantam, és ugyanazzal a nyomasztó álommal aludtam el, amely semmiféle álmot sem termett, s amelyben néhány névtelen órán át csendesen haldokoltam.

egpróbáltam olvasni, sokat olvasni, úgy gondoltam, hogy az irodalomban megtalálom a szükséges magyarázatot kínzó kérdéseimre, s ha konkrét válaszokat nem is lelek, akkor legalább olyan gondolatokra bukkanok, amelyek hasonlóak az enyéimhez, és az én sorsommal rokon sorsokkal találkozom. Oly intenziven olvastam, hogy egyszeriben már nem is tettem különbséget a könyvek és az érintések világa között, a magaménak fogadtam el a könyvbeli hősök sorsát, azonosultam velük, s hovatovább, egyre jobban elveszítettem a valóságérzetemet. A nyugtalan alvástól, a temérdek olvasástól és a semmittevés bágyasztó hosszú óráitól kimerültén már nem is a valóságban éltem tulajdonképpen, hanem folyton hallu- cináltam. Az irodalom pótolta a valós életemet: olvasás közben szenvedtem, szerettem és gyűlöltem, olyankor mindenre képes voltam, amire képtelen voltam az életben. Dühödten és makacsul olvastam egészen a kimerülésig, néha úgy belefeledkeztem az olvasásba, hogy rám virradt a hajnoton zakatolását, Egészen behunytam a szememet, majd hirtelen kinyitottam: magam elé bámultam az udvaron — az emberalakok is meg a tárgyak is egy pillanatra fekete-fehéren villantak meg előttem, az erős napfény megfosztotta őket a színektől, a félárnyékoktól, mintha minden papírlemezből lett volna kinyírva. Egyszer egy ilyen pillanatban, amikor hirtelen kinyitottam a szememet (akkoriban ezzel szórakoztam), és a nappal szemben végigtekintettem az udvaron, egy váratlan kép tárult elém. Egészen közel hozzám, vagy négy-öt méternyire tőlem volt a röplabda- pálya, a háló is föl volt szerelve. A háló alatti vonal mellett ott állt Uubica, az egyik diáktársnőm, egy magas és karcsú lány, pici kemény mellekkel és hollófekete hajjal, mely mint valami zászló, úgy lobogott a feje körül játék közben, és kápráztatóan szikrázott a ragyogó napfényben, villamos kisüléseket juttatva eszembe. Az egyik lány Buba felé ütötte a labdát, de a labda túl magasan röpült, Buba hirtelen felugrott, mélyen hátrahajolt, mindkét kezét a feje fölé lendítette, és derékban, ahogy csak bírt, meghajolt. Ennél a mozdulatnál egy röpke pillanatra, a másodperc töredékére felcsúszott a szabadon libegő fehér trikója, és előbuggyant mezítelen keble. Buba eltalálta a labdát, átütötte a háló túlsó oldalára, puhán visszahuppant a földre, és játszott topább, a játékra összpontosítva minden figyelmét. Senki semmit sem vett észre. Csak éppen én nyitottam ki és csuktam be a szememet épp abban a pillanatban, amikor Bubának felcsúszott a' trikója. A naptól elvakítva csupán egy részletét láttam ennek a feketefehér mozdulatnak. Ügy hatott ez a kép, mint amikor a moziban elszakad a film ...

Egyszerre megértettem (s úgy tűnt fel nekem, hogy ezt öröktől fogva tudomj, honnét eredtek a letaglózó órák, a megnevezhetetlen bizonytalan hívó hangok, a kínzó álmatlan éjszakák, és a hosszú, gyöt- relmes lapozgatások a könyvekben, hogy mindez kizárólag csak erre az egyetlen pontra irányult; megértettem, hogy a vérem meghallotta a természet bölcs hangját, s végre testi formát öltött az ábrándos vágya.

Bubát nem ismertem közelebbről. Nem kötöttek bennünket közelebbi baráti szálak egymáshoz. Érzelmileg nem állt közelebb hozzám, mint bármelyik más diáktársnőm, mindannyian beszélgettünk olykor az elolvasott könyvekről (ő például olvasta Sty- ront, Heilert, Marquezt és Bunyint), zenéről (szerette John Lennont), filmekről. Valamit tudott mindezekről, de azt hiszem, hogy többnyire csak színlelte az ismereteket (mint ahogyan én is), végeredményben tehát ezek afféle semmire sem kötelező társalgási gyakorlatok voltak.

A lányokkal kapcsolatosan semmilyen tapasztalatom nem volt. Az egyetlen ilyen fizikai élményes igencsak szegényesnek mondható, egy alkalommal tábortűz mellett az egész éjszakát átüldögéltem egy lánnyal, akiről semmit sem tudtam (még a nevét sem), annyi bátorságom volt csupán, hogy az izzadt kezét szorongattam. Most, legalábbis az volt az érzésem, minden szédületes gyorsasággal megváltozott: elfogott a vágyakozás. Sehol sem leltem a helyemet, az új felismerés birtokában úgy jártam-keltem, mint akit megigéztek, s az átélt órák egészen más jelleget és dimenziót kaptak, a dolgok más értelmet nyertek: valamiképpen minden összefüggött a boldogságommal,

Ügy látszott, hogy lázas vagyok: az arcom lángolt, a két szemem csillogott, mintha valóban valamilyen belső , máglyatűz visszfényét tükrözné. Érthetetlen módon szüntelenül szomjúság gyötört, állandóan le kellett hajolnom a vízcsaphoz, megeresztettem ■ és mohón szürcsöltem a vizet, akárha valamilyen tüzet kellett volna eloltanom, mely a gyomromban 'lángol, és a számon át jön ki, mint a mesebeli sárkánynak. A kiadós Duna-parti séták sem tudtak megnyugtatni, már nem bírtam tovább ücsörögni a pádon; és bámulni a folyó zavaros tükrét, sem pedig a nyugalmas és hosszas naplementéket, ha véletlenül megpillantottam valamilyen ismeretlen nőt, tisztára megkergültem; és heves izgalom fogott el. Azután, mint egy megvadult ló, vágtattam bégig a folyóparton, és biztosra vettem, hogy hamarosan történik valami, ami megszabadít az ábrándozástól. Hosszú keserű és fárasztó órák voltak ezek, melyek a zavaros boldogságom jegyében teltek el.

Buba semmiről sem tudott. Ugyanúgy ta- lálkozgattunk, mint korábban, váltottunk néhány szót könyvekről, filmekről és a közelgő szünidőről. Féltem, hogy leleplezem magam, így azon voltam, hogy minél kevesebbszer találkozzam vele. Szinte belső remegés fogott el, ha arra gondoltam, hogy Buba észreveszi a zavaromat, hogy elárulom magamat valamilyen gesztussal, vagy az izgaiomtól fátyolossá váló hangommal. Különben senki ügyet sem vetett a zavaromra, a diáktársaimnak már más gondjai v voltak. Az tskola egyszeriben a múlté lett, Már csak két nap — és mindenki megy a maga útján.

Két napi Végigfutott rajtam a hideg. És mi lesz azután? Az első szerelmem (azt gondoltam, hogy ez csakugyan szerelem) váratlanul jött, zűrzavart és gyötrelmeket hozva (nem gyönyöröket, miként azt any- nyiszor elképzeltem). De akkor is. Rögtön mondjak le róla talán, meg se próbáljam átélni, ne is hagyjam, hogy beteljesüljön?, Tudtam, hogy el kell mondanom Bubának, ami bennem zajlik. Csak hogyan? Hívjam meg őt moziba, strandra, kirándulásra? Valamilyen ürüggyel... meg kellett őt szólítanom, mondanom kellett neki néhány szót arról, mikor találkozunk, hová megyünk, és mit csinálunk majd, mondanom kellett neki néhány szót, csakhogy azok aránytalanul jelentékteleneknek tetszettek számomra ahhoz a gyötrelemhez mérten, amelyben vergődtem. De meg kellett tennem.

Így tehát egyik szünetben odasündörög- tem Bubához, egyedül üldögélt, nekitámaszkodva az udvaron a kis falnak és napozott; hallgattam és gondolkodtam, kerestem a kifejezéseket, amelyek kellőképpen tükröznék az érzelmeimét. De csak csupa banális szó jutott az eszembe. — Két nap múlva itt a szünidő — mondtam félszegen.

— No és? — kérdezte.

— Találkozhatnánk egyszer — vetettem oda hanyagul.

Lassan felém fordította a fejét, és laposan nézett rám egészen szűkre összehúzott szemhéja alól. Abban a pillanatban nagyon morcos volt. — No... ami azt illeti ... tudok egy olyan helyet, ahol senki sem zavarna bennünket.

Egy kicsit megdöbbentem, valahogy túl gyakorlatias volt.

— Milyen ... helyet? — kérdeztem.

— Olyat, ahol magunk leszünk — válaszolta türelmetlenül, és mint a napraforgó, -újra a nap felé fordította a fejét,

is nekidőltem a falnak, két karom£

mal átfogtam a térdemet. Tudtam, hogy teljesen fölösleges ehhez bármit is hozzátenni. Buba átadta magát a napozás gyönyörének, s többé ügyet sem vetett rám. Elvégre — már megegyeztünk. Továbbra is ott ültem mellette, és úgy tettem, mintha szintén napoznék, de az igazság az volt, hogy szinte fojtogattak a belém szorult szavak.

Csak jó idő múlva kérdeztem meg:

— És mikor ... találkozunk?

— Hívjál fel. Majd meglátjuk.. ■. Szerelmes voltam. Már biztosan tudtam. De valahogy más volt az egész, mint ahogyan elképzeltem. Fájt nekem. Nem voltam kiegyensúlyozottt, ellenkezőleg, zilált, s nem tudtam összpontosítani a figyelmemet, semmiféle örömet nem éreztem, inkább szomorúságot, mely egészen a depresszióig süllyedt, letört voltam és bágyadt. Igaz, itt-ott másféle pillanataim is voltak, időnként hirtelen oly heves boldogság öntött el, amilyen ezelőtt még sohasem éreztem, és akkor úgy tetszett, mindent tudok az élet gyönyörű mérhetetlenségéről és az élet végtelen variabilitásáról, Sőt, meg voltam győződve róla, hogy boldognak lenni annyit jelent, mint tudni: a szerelmet azonosítottam a megismeréssel (és lehetséges, hogy ebben nem is nagyon tévedtem/, azt gondoltam, hogy értem az összefüggéseket, s hogy a végső megismeréstől csak egy lépés, csak valamilyen egyszerű és természetes szavacska vagy gesztus választ el, olyan egyszerű valami, ami voltaképpen szóra sem érdemes .., Csakhogy az a szó sohasem hangzott el, arra a gesztusra sem került soha sor, így tehát minden visszahozhatatlanul kisikíoit a kezemből.

Szerelmes voltam; és nem bírtam viselni szerelmem terhét.

(Befejezése a köv. számban)'