Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-03-30 / 13. szám
új ifjúság 4 A középiskolások mindig örültek annak, ha tudásukat, képességeiket és ügyességüket összemérhették más Iskolák tanulóival.. Ezért Is — persze nem csak ezért — lett egyre népszerűbb a középiskolások szakmai tanulmányi versenye. Ma már nem titok, hogy a főiskolákra, egyetemekre jelentkezők között Is előnyben vannak azok, akik járási, kerületi, országos fordulón kiharcolt helyezéseket tudnak felmutatni. Sokszor népgazdasági szempontból Is értékes, maradandó megoldások születnek, hiszen nem egy versenydolgozatból lesz oktatási segédanyag, esetleg tankönyvrészlet, gyártási, ellenőrzési eljárás, használati cikk, tanulmány, tervrajz és más szellemi vagy anyagi termék. A verseny húsz kategóriában zajlik. Izgulnak a diákok, de nincs könnyű dolga a bíráló bizottságnak sem, mert bizony nehéz minden esetben elérni a kölcsönös elégedettséget. Március végén, április elején már kezdődik az újabb évad, az Iskolai és járási fordulók, hogy a tanév végéig sor kerülhessen az országos seregszemlére Is. Közép-Szlovákla két járásában találkoztam néhány fiatallal a tavalyi versenyzők közül, hogy felidézzük a középiskolások e szakmai versenyének sajátos hangulatát, izgalmakkal teli perceit. Lehet, további fiatalok is kedvet kapnak vagy a versengéshez, vagy „csak“ a drukkoláshoz, hiszen ez utóbbi által is sok tapasztalatot, ismereteket szerezhetnek. Néha kilóg a lóláb Pál Erika és Mariana MiSkelová a Losonci (Luőenec) Pedagógiai Szak- középiskola harmadikos diákjai. — Mi is szakmába vágó témát választottunk. Zenés mesével Indultunk, amely egy medvebocs viszontagságairól szól, „aki“ elveszti cipőjét. Aztán kiderül, hogy az egyikbe béka költözött, a másikban pedig madarak fészkelnek, jószívűen meghagyja nekik. Az állatok bálján először kinevetik, hogy mezítláb jelenik meg, de amikor kiderül, hogy több állat- társukon is segített, megválasztják bálkirálynak. A mesébe zenei betéteket építettünk, a dalok szövegét és a zenét is mi írtuk. Első kritikusaink az óvodások voltak, akiknek itt, Losoncon, előadtuk a műsort, amely kb. húsz percig tart. A gyerekek feszült figyelemmel követték a mese eseményeit, ami arra utalt, hogy érdekes volt. A 19-es számú, a „művészetelmélet és művészeti alkotások“ elnevezésű kategóriában versenyeztünk. Már a járási fordulóban észrevettük, hogy a mi munkánk nagyban különbözik a többi négytől. Mindegy — nyertünk, és eljutottunk a Prievidzában megrendezett kerületi versenyre, itt már nagyobb volt a konkurrencia, hiszen 13 vetélytár- sunk volt. Ogy éreztük azonban, hogy Gordos Richárd: „Idén újból indulok, a téma pedig marad a régi.“ nem tartozunk abba a kategóriába, amelybe bosoroltak. Szerintünk még kétfelé kellett osztani ezt a területet. Az a helyzet, hogy a többiek olyan anyagokkal indultak, mint pl. Liszt Ferenc munkássága Bratislavá- ban, vagy a detvai népviseletről írt tanulmánnyal, vagyis elméleti, már mások által összegyűjtött anyag ú- jabb összegezésével, mi pedig élő, eredeti saját alkotással. A pillanatnyi bosszúságot 'azonban hamar feledtette velünk a kellemes, mindvé- - gig baráti légkör. Nem hagytak beszélni, pedig... Gordos Richárd a fülek! (Filako- vo) gimnázium negyedikes diákja: „Számomra nagy öröm volt, hogy végre elmondhattam valakinek, amit kedvenceimről, a kaktuszokról, ezen belül Is a mexikói kaktuszokról megtudtam, és saját munkám által tapasztaltam. Öt éve foglalkozom a kaktuszokkal, és három évig — lényegében elsős koromtól — készültem erre a munkára. Alapos megfigyelés és kísérletezés alá vettem kaktuszállományomat, de a szomszéd járásba is elmentem nemegyszer egy barátomhoz, akit szintén érdekel ez a gyönyörű növény. Sokat láttam, tapasztaltam nála, és fényképeztem is. A munkám elkészült, de nem volt konzultánsom. Közben levél útján több Danes Norbert: „Az országos döntőben is bizonyítani akarok.“ szakemberrel is megismerkedtem, köztük a hazai kaktusznemesítés talán legnagyobbjával, Otakar Sadov- skyval is. Az iskolai, de még a járási fordulóban Is rácsodálkoztak a munkámra. A „biológia“ kategóriába soroltak be, ami manapság nagyon tág fogalom. A járási fordulóban is csak általános kérdéseket kaptam, még a kerületi versenyen Is hiányzott a zsűriből az igazi szakember. Vittem magammai egy-két szép kaktuszt mutatóba, s láttam, élvezik előadásomat a tüskés virágokról, csak hát nem értékelték kellőképpen, legalábbis én úgy éreztem. Bosszantott az is, hogy nem hagytak önállóan beszélni, mert itt is csak általános rutlnkérdéseket tettek fel. Nem jutottam tovább, de azért érdekelt volna, hányadik helyre rangsoroltak a huszonöt versenyző között. Idén újból indulok, a téma pedig marad a régi: a mexikói speciális kaktuszfajták és más ritkaságok. Ez annál is érdekesebb, mert egyes fajok ma már az őshazában sem találhatók a gyűjtők háború utáni inváziója miatt. Jó ötlet! Üjra elvész?! Jana Peíková és Adriana S'kypa- lová a rimaszombati (Rimavská So- bota) gimnázium negyedikesei: — Mindketten a természetvédelemre gondoltunk, amikor elhatároztuk, hogy bekapcsolódunk a középtskoiáPál Erika és Mariana Miskelová próba közben sok szakmai tanulmányi versenyébe. Az egyik tanárnő arra kért, tervezzünk egy urnás temetőt, mivel Rimaszombatban énnek még nincs hagyománya. Valahogy nem fűlt a fogunk a témához, meg aztán ekkor már egyre jobban foglalkoztatott a városban lévő gyermekjátszóterek siralmas állapota. Végül ezt a témát választottuk, vagyis saját elképzelésünk és ízlésünk szerint megterveztünk egy játszóteret. Több szempontból is megvizsgáltuk a kérdést, s rájöttünk például arra, hogy a gyerekek jobban szeretik a fát, mint a vasat. Ennek ellenére nálunk minden játszótér tipizált vaskonstrukciókból áll. Irodalmat nem nagyon találtunk hozzá, ezért teljesen önálló ötletek alapján dolgoztuk ki és készítettük el a 20X30 m-es játszótér makettjét. Mesemotívumokból indultunk ki, Így került a játszótérre a mézeskalács házikó, a kígyó és a sárkány, a patakocska, mely fölé hidat építettünk, rengeteg bokor is elfért ezen a kis területen. Az egészet dombra terveztük, mivel a szán- kázásra is gondoltunk. Az iskolai fordulón nem fogadták kellő komolysággal a munkánkat, és kétségbe vonták elgondolásunk megvalósíthatóságát. A járási forduló előtt a jnb építészeti szakosztályának vezetői írásba adták, hogy a terv jó és kivitelezhető. A kerületi fordulón ugyan megcsodálták a makettet, gazdag fénykép- és tervdokumentációnkat, de a 24 munka közül, ha jól tudjuk, csak a hatodik helyen végeztünk így nem jutottunk tovább. Közben beneveztünk munkánkkal a „Próbáljátok ki öt le tesséue te két “ elnevezésű versenybe, amelyet PreSovban a középiskolások szlovákiai találkozóján értékeltek, s nem kis örömünkre az első helyen végeztünk. A makettel közben továbbjutottunk a járási ZENlT-kiállításról is, így jelen lehettünk a kerületi seregszemlén. Még a Smena napilap „Az év tette“ versenyébe is beneveztünk munkákkal. Az elért szép sikereknek örültünk, de nagyon fáj hogy az ígérgetések, biztatások ellenére az illetékesek a megvalósításért, kivitelezésért egyetlen lépést sem tettek. Egy újabb jó ötlet vész el a bürokrácia vagy a nemtörődömség útvesztőjében. Magasabbra tenni a mércét Danes Norbert a losonci Klement Gottwald Építészeti Szakközépiskola diákja: — Tavaly próbálkoztam először a versenyben. Mindenki csodálkozott az építészetiben, amikor egy hanggenerátorral Indultam. Az általam konstruált generátor széles frekvenciasávot képes átfogni, a dörmögő hangoktól egészen a kozmikus hangokig mindent elővarázsol. Főleg zenekaroknak ajánlottam hangeffektusok megvalósításához, de szerintem oktatási segédeszköznek is kitűnő. Az iskolai fordulóban nem volt vetély- társa-m, így az elektronikai kategóriában csak további jó szereplésit kívánt az értékelő bizottság. A Járási fordulóban már hatan voltunk, a zsűriben pedig szakemberek értékelték a munkánkat. Nem is annyira a generátor egészéről faggattak, hanem az alkatrészekről, pl. az integrált áramkörök működéséről. Első helyen végeztem, s tovább jutottam a kerületi versenyre, ahol viszont már nem sikerült rangos helyezést elérnem. Az idén oktatási programot szerkesztettem a beton tartógerendák terhelési számításaihoz és méretezéséhez. A PMD 85-2-re készített program ábrázolja is a feszültségmegoszlást és a nyomatékdiagramot. Iskolánkban ez azért Is hasznos, mivel még csak az idén kezdték meg a számítástechnika oktatását. Én főiskolás bátyámtól, Tibortól tanultam meg programozni, de az iskola tanárai is segítettek. Remélem, újból eljutok a kerületi versenyre, de ezúttal az országos döntőben is bizonyítani akarok. Polgári László A szerző felvételei A XXI. századra készülnek LATBA VETNI A TUDÁST Betegállományban — Szevasztok, én akkor megyek! — mondja a szimpatikus, okos, mindenre fogékony vezető, az ifjúsági szervezet járási elnöke egy kiállítás megnyitása előtt. — Mennem kell, mert betegállományban vagyok, nem nagyon időzhetek veletek. Szerencsémre éppen ma kellett orvoshoz mennem, így egyúttal bejöttem megnézni a kiállítást, meg az ifjúsági klub vezetőivel is akartam beszélni ... Folytatom a szemlélődést, nézegetem a merész, szobrokat, de azért az idézett mondatok is ott motoszkálnak a fejemben. Az elnök föltehetőleg délelőtt, amikor a rendelőbe indult, benézett a járási bizottságra is, hogy megbeszélje a többiekkel a teendőket. Betegállományban van, s ha éppen akkor ellenőrzést kap, magyarázkodnia kellene, de hát a szükség törvényt bont. Nekem — bevallom — nagyon szimpatikus az olyan ember, aki beteg- állomány ide, betegállomány oda, nem feledkezik meg a kötelességéről. Persze, ha a betegsége engedi. De hogyan is vagyunk ezzel a beteg- állománnyal? Régen, tudom, nagyon szigorúan vették. Mára ezen a területen Is lazult a fegyelem, felületesebb az ellenőrzés. Mégsem szeretem, ha kiírnak, de gondolom, nem vagyak ezzel egyedül. Viszont vannak, akik másképpen gondolkodnak, sőt, valakik számára egyenest kifizetődő a betegállomány, és ezt meg is mondják. Főleg azok gondolkodnak Így, akik felnevelték már gyerekeiket, útra bocsátották őket, és Jegyzetfüzetemből Jegyzetfüzetemből közben megfájdult a derekuk, jelentkeztek az öregség első jelei, a munka már egy kicsit fárasztó, s ráadásul az adó is megcsappanja a jövedelmüket, vékonyabb tőle a boríték, hiszen „legényadót“ fizetnek. A táppénz viszont adómentes, tehát vannak, akik betegebbnek teszik magukat, mint amilyenek a valóságban, a kollégák pedig azt hiszik, lefizették az orvost. Az ifjúsági szervezet elnöke nem tartozik ezek közé. Sőt, biztosain naponta telefonál, egyezteti, megbeszéli a teendőket, ha módjában van, megáll a járási bizottságon. Pedig biztosan ő is tudja, hogy az élet nem áll meg attól, ha egyik vagy másik hivatal, munkahely vezetője megbetegszik. De bizonyára azt Is, hogy általában mindenütt zavart okoz, ha valaki kiesik, ha megszakad a bevált munkafolyamat, rögtönözni kell. Most már csak az a kérdés, tudatosítják-e ezt a „rájátszók“, de még inkább érdekelne, mennyire vannak ezzel tisztában az orvosok, főleg azok,, akikről jogosan gondolják, hogy lefi- zethetők?! Ebéd — Szervusz! — köszönt rám a színház munkatársa. — Ritkán jössz felénk. Nem láttalak a bemutatónkon, ünnepségünkön, pedig mostanában Igazán Illenék felénk nézni. És mert nem nagyon tudok mit mondani, gyorsan témát váltok. — Te hova tartasz? — Ide megyek az étterembe ebédre, itt olyan jól főznek! A beszélgetést ezzel be is fejezzük, mert kicsit sietős a dolgom, de ahogy magam mögött hagyom barátomat, az motoszkál a fejemben, hogy valóban csak azért jár a város egyik széléről a másikra ebbe a lényegében talpaiénak mondható étterembe, mert itt olyan jól főznek, vagy esetleg azért, hogy néhány fillért megtakarítson, netán, hogy ne kelljen a kollégákkal egy asztalhoz ülnie? Az utóbbi kérdésre nem tudnék válaszolni, hiszen tényleg ritkán megyek a színház tájékára, viszont az előbbi azért meggondolandó tények felé mutat. Régen, amikor először kezdtem hivatalból Komáromba (Komárno) járni, nem volt nap, hogy ne találkoztam volna az Európa Szálló éttermében a színészekkel, a rendezővel, a technikusokkal. Megvolt a törzsasztaluk, és volt rítusa, hangulata is jelenlétüknek. Aztán jöttek az első áremelések. Lojzi bácsi, az Európa kiváló pincére és a szakácsok gondoltak a törzsvendégeikre, és megpróbáltak ugyanabból a pénzből elővarázsolni valami olcsóbb, de fogyasztható ételt. Aztán az árak tovább emelkedtek. A színészek még egy darabig kitartottak, leültek a törzsasztalukhoz, megebédeltek de már egyre mélyebbre kellett nyúlniuk a pénztárcájukba. Később „beszállt“ a szakszervezet, de az étterem megalázóan elrekesztette az egyik sarkot, s a vendégek dugdos- ták a jegyeket, hosszasan számoltak, hogy minél kevesebbet kelljen hozzáfizetniük a menühöz. Az ebéd utáni üdítőről, a deci borról már rég lemondtak. Aztán már sokan el is maradtak. Az étterem, a kávéház az egész szálló sokat vesztett közben régi fényéből. Ajtói ütöttek-kopottak, a székek elöregedtek, és tovább öregszenek. Közben talán Lojzi bácsi is nyugdíjba ment. És most? Nem tudom, jár-e még valaki a színházból az Európába. Mostanában én Is ritkábban jutok el ide, ebédelni sem ülök le mindig — ugyanabból az okból, mint ők —, meg aztán, azok a ronda függönyök is nagyon zavarnak ... Persze, nálunk semmi sem olyan egyszerű, mint ahogy első látásra tűnik. Közben ugyanis fél szemmel megnézem az új színházi épületet, amely ellentéte az említett szállodának. És úgy tűnik, mintha a barátom és a színészek helyzete sem lenne összhangban az épület pompájával. De valóban csak látszatra, mert, mint hallottam, az alig egy évvel ezelőtt átadott csodálatos épületet néhány életveszélyes hiba miatt már most becsukták, javításra szorul... Azt hiszem, meg kellene vizsgálni, hol van a kutya elásva! Németh István (
