Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-03-23 / 12. szám
új ifjúság 5 A Szovjetunió lakosságának száma 1987 első felében 282,3 millió fő volt, a Föld összlakosságának 8 százaléka. De eloszlása az ország óriási területén egyenlőtlen: Moldva, Ukrajina, a Kaukázus, Oroszország közép-európai körzetei, a Baltikum, Közép. Azsia oázisai sörön lakottak, mfg nagyon ritka a lakosság Szibéria középső és északi részében. A Szovjetunió átlagos népsűrűsége négyzetkilométerenként 12,3 fő. Az országot 101 nemzet és nemzetiség lakja, közülük milliós nagyságrendű a következő 23: — orosz 137,4 i — ukrán 42,3 — üzbég 12,5 — belorusz 9,5 — kazah 6,6 — tatár 6,3 — azerbajdzsán 5,5 — örmény 4,2 — grúz 3,6 — moldvai 3,0 — tadzsik 2,9 — litván 2,9 — türkmén 2,0 — német 2,0 — kirgiz 1,9 — zsidó 1,8 csuvas 1,8 — Dagesztán nemzetiségei (Észak-Kaukázus) 1,7 — lett 1,4 — baskír 1,4 — mordvin 1,2 — lengyel 1,2 — észt 1,1 Vannak közöttük kisszámú — 100 ezer főnél kisebb számú nemzetek. Vannak o- lyanok is, amelyeknek lélekszéma az ezret sem haladja meg. Ilyen hat van, de nem asszimilálódnak, nem tűnnek el. A legkisebb számú nép a negidálok, akik a Távol-Keleten, az Amur és az Amguny folyók völgyeiben élnek, összesen 504-en vannak. Hagyományos foglalkozásuk a vadászat és a halászat. A Szovjetunió mint soknemzetiségű állam 15 szövetségi köztársaságból, 20 autonóm köztársaságból, 8 autonóm területből és 10 autonóm körzetből áll. Csupán az ország lakosságának két százaléka nem rendelkezik a nemzeti államiság saját formáival, ennek oka e népek kis száma, illetve területi szétszórtságuk. A szövetségi köztársaságokban a törzsö- kős nemzetiség képezi a lakosság túlnyomó többségét (kivétel ez alól csupán Kazahsztán). így az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaságban a nem orosz lakosság 17,4 százalékot tesz ki, az Ukrán SZSZK-ban a nem ukrán — 26,4 százalékot, az Üzbég SZSZK-ban a nem üzbég — 31,3 százalékot, a Grúz SZSZKA Szovjetunió lakossága a statisztika tükrében Számok és tények ~ ban a nem grúz lakosság — 31,2 százalékot, a többi köztársaságban ez az arány még kisebb. Az ország 9 és 49 év közötti lakosságának 99,8 százaléka tud írni, olvasni, 86 százalékuknak van felső, vagy középfokú (teljes vagy nyolcosztályos) képzettsége, emellett a falusi lakosság ebben a vonatkozásban gyakorlatilag nem különbözik a városlakóktól, mivel a Szovjetunióban törvény szerint a középfokú oktatás mindenki számára kötelező. A tanintézetekben az ország 57 nemzeti nyelvén folyik oktatás, a nemzetek közötti érintkezés eszközéül pedig az orosz nyelv szolgál. A hat össz-szövetségi népszámlálás közül az utolsó (1979. évi) azt mutatta, hogy az orosz nyelvet 214,8 millió személy jól beszéli. A kétnyelvűség az egész szovjet nép egyik jellemző vonása. A felekezeti hovatartozásról a Szovjetunióban nem vezetnek nyilvántartást éssta. tisztikát. Az ország lakosságának 62 százaléka városlakó. A Szovjetunióban 2176 város Belorusz diákok van; közülük 48-ban a lakosság száma 500 ezer és egymillió között van, 23-ban több mint egymillió. A városi épületek 45 százaléka nyoloemeletes. A városi lakosság 80 százalékának van önálló lakása. A lakbér egy négyzetméterenként 13,2 kopeket tesz ki. A lakások többsége kétszobás, a lakóterület 30—38 négyzetméter. A népgazdaság foglalkoztatja a lakosságnak csaknem 48 százalékát (azok számbavétele nélkül, akik egyéni gazdaságban dolgoznak). A mezőgazdasági dolgozók termelik meg az ország nemzeti jövedelmének csaknem 30 százalékát. 34 millió falusi és városi lakosnak van háztáji ariz- dasága. Az öregségi nyugdíjasok száma megközelíti a 40 millió főt, A szovjet emberek átlagos élettartama megközelítően 70 év, a férfiaké 66, a nőké 74 év. Az országban kevesebb a férfi, mint a nő — mindez még mindig az 1941—1045. évi nagy honvédő háború pusztításainak a következménye. De az aránytalanság fokozatosan csökken. A különbség 1959-ben 20,7 milliót tett ki, most már 18 millióra apadt. A magas korúak száma tekintetében a Szovjetuniót illeti meg a „világrekord“: minden millió lakosra 80 százéves és idősebb ember jut. Összehasonlításképpen: az Amerikai Egyesült Államokban — 15 (fehérek), Franciaországban — 7, Angliában — 6, Japánban pedig 1. Az országban több mint 70 millió család ól. Évente mintegy 2,7 millió új házasságot kötnek. A családtagok átlagos száma 3,5 fő (a városban 3,3, falun 3,8 fő). A családok 29,5 százaléka kéttagú (gyermektelen), 29,5 százaléka háromtagú, 23,0 százaléka négytagú, 18,0 százaléka pedig öt- és többtagú. í Az utóbbi időben az országban évente a házaspárok 1,4 százaléka válik el, aminek következtében 800 ezer 18 éven aluli gyermek marad az egyik szülő nélkül. A férfiaknál a második házasság esélye kétszer nagyobb, mint a nőknél, de a második házasság, sajnos, sokkal kevésbé szilárd, mint az első. A 70 millió házaspárból 10 millió — nemzetiségüket tekintve — vegyes. Ezek a házasságok egyébként szilárdabbnak bizonyulnak. Lehetséges, ez annak a következménye, hogy az emberek kezdettől fogva felkészülnek arra, hogy a családban különböző szokások és nézetek fognak együtt élni. Ha az országban megmarad a jelenlegi születési arányszám (évente 1000 főre meg. közelítően 20 gyermek), akkor a Szovjetunió lakossága 2000-re eléri a 300 millió főt. BARANGOLÁS az ókorban Histria ........ • ~— Teknősbéka! Nem akartam hinni a szememnek. Első pillanatban egy nagy darab kőnek néztem ott az út közepén. Lefékeztem, s gyorsan kiszálltam Skodámból, hogy közelebbről Is szemügyre vehessem és megcsodálhassam a szép teknőst. Lehetett vagy harminc centiméter. Nem zavartatva magát, lassan, méltóságteljesen vonult át a kihalt úton. Érdeklődéssel kivártam, míg átkerül a széles aszfaltszalag másik oldalára, s megpihen a magas fűben. Én Is folytattam utamat, amelynek célja, Histria, már nem volt messze. A táj, bármerre néztem, vadregényes, sík vidék, ahol messzire ellátni, domb, dombocska sehol. Mindenütt fű, nád, virágok, apró tavacskák mocsarak, patakocskák, De a puszta egyáltalán nem kihalt: a lápos területet békák, nyulak, farkasok, gólyák, sasok, más szárnyasok és négylábúak népesítik be. A teknősbékával való találkozásom után néhány perccel hatalmas szürkésbarna erődítményfalak tűntek fel a látóhatáron. Megérkeztem Histriába. Az út Constantából idáig alig tartott tovább egy óránál, de arra elég volt, hogy az antik városok oly eltérő sorsán elmerengjek. Az Ihletet éppen Constanta és Histria adta, mert mindkét várost görög kereskedők alapították az időszámításunk előtti VTI—VI. században jó 600—700 évig Histria volt a nagyobb, fontosabb, jelentősebb. Időszámításunk harmadik évszázadától kezdve azonban fokozatosan eltűnt a Föld színéről, s 1500—1600-ig nem is létezett. A kimúlás feltételezett oka valamilyen járványos betegség, ami akkor nem volt ritkaság. Az egykor virágzó kereskedelmi központot, kikötőt, halászvárost befújta a szél porral, homokkal, s benőtte a fű, szinte még az emlékét is. Histria ma már csak romváros, még ha oly híres is a maga nemében, míg a több mint 300 ezer lakosú Constanta jelenleg Románia legnagyobb fekete-tengeri kikötője. Histriát az újságírók, turisták és a szakemberek gyakran romániai Pompejinek Is nevezik. A név találó. Az évszázadokon át tartó csönd után emberi szavak ezen a mocsaras, a Duna-delta déli határán fekvő tájon, csupán 1914-ben hangzottak el újra. Vasile Parvan, a neves román régész hosszú hónapok, évek, nehéz munkája után megtalálta végre azt, amit keresett, de amit sokan elveszettnek hittek örökre: Histriát. A nagy tudós elméleti feltevései így beigazolódtak. Histria feltárása azonban még ma is folya matban van. Kocsimat a parányi parkolóhelyen hagytam, s gyalog Indultam az egykori görög, majd római város főbejárata felé. A sétány mindkét oldalán régészeti leletek sokasága. Előttem a 2500 éves nagy kőkockából épült várfalak, amelyek épen maradt részei néhol nyolc-tíz méter magasak. Az erőd monumentális főbejáratát kétoldalt még magasabb, kiugró tornyok védik. Lábam alatt hatalmas kőkockák, amelyekbe a kereskedők szekereinek kerekei hajdan mély nyomokat vájtak. Az utcák nagyrészt kt voltak kövezve, s mintegy 25 kilométer hosz- szú vízvezeték-hálózata Is volt a városnak, ami beszédes bizonyítéka Histria kultúrájának. Virágkorát görög kolóniaként az i. e. IV—II. században, míg a római birodalom Idején az 1. u. I—III. században élte. Belépve a főbejáraton megpróbáltam tájékozódni, s eldönteni, hol Is kezdjem sétámat az ókorban. A tájékoztató táblákon levő szöveg a legfontosabb világnyelveken bőségesen eligazított, úgyhogy az útikönyvet szinte elő sem kellett vennem. Bár az első pillanatban a kőrengeteget áttekinthetetlen labirintusnak láttam, mégis gyorsan rájöttem, hogy el lehet benne Igazodni. Séta a romvárosban érdekes szellemi és fizikai kaland egyaránt. Igen, fizikai is, mert a gödrök, a falmaradványok bejárása próbára teszi az ember állóképességét. De kellemes és hasznos volt ez a barangolás. Ha a főbejárat előtti nagy térről jobbra fordulunk, a város nyugati fala közelében vezető keskeny utcán egy majdnem 300 négyzetméter alapterületű római bazilika romjai láthatók. Római korban itt volt a város központja. A középületek, a kereskedők és kézművesek házainak, műhelyeinek, boltjainak feltárt romjai mellett erről tanúskodnak az akkori városi közfürdő maradványai is. A falaik helyenként két- három méter magasságban megmaradtak, s pontos képet adnak a fürdő építészeti formájáról, megoldásairól, technikájáról. Az Igazi nagy lelet azonban ezen belül az a csodálatos, színes mozaikpadló, amely dacolva a századokkal, szinte sértetlenül, teljes pompájában fennmaradt. A mozaikpadló és a közfürdő néhány berendezése jelenleg a helyi múzeumban látható. Ugyancsak ott őrzik a többi, művészileg rendkívül értékes leletet Is, elsősorban a legkülönfélébb görög és római szobrokat, pénzeket, feliratokat. A római közfürdőtől északi 1- rányban egy hosszú, enyhe emelkedésű kövezett utcán át, amelynek egyik oldalán jól láthatók az egykori vízvezetékrendszer maradványai, a város görög középületei közé jutunk. Az Itt álló görög szentélyek a tudósok szerint még az 1. e. VII. századból származnak. Innen nem messze, déli irányban ismét egy római kori térre kerülünk. A dombtetőről a fórum épen maradt oszlopai közül gyönyörű kilátás nyílik a Sinoe-tóra, amelyen keresztül Histria a Fekete-tenger vizével érintkezett. Ott állva szinte kedvem támadt visszaforgatni az idő megállíthatatlan kerekét, s legalább néhány órára, percre eredeti formájában élvezni ennek a csodálatos helynek a varázsát. Látnivaló Histriában tehát akad bőven. Bejártam még az egykori görög, majd római kolónia-kikötőváros fűvel benőtt részeit is. Az ásatások több helyen Is folytatódnak, másutt már befejeződtek, vagy még el sem kezdődtek. KI tudja, mit akar még a föld? Meglepett, hogy az északi várfal melletti füves részen több ép amforát is láttam a földben. Később a múzeumban megtudtam: a kereskedelem, a halászat mellett a histrialak aránylag jó mezőgazdászok Is voltak. Gabonát, szőlőt termesztettek, Ízletes bort készítettek, s mindezt amforákban tárolták. A legértékesebb darabok ma már szintén a múzeumban láthatók, de a szabadban is akad még belőlük. A nagy, széles várfal tetején visszabandukoltam a főbejárathoz. Közben megtekintettem az erőd egykori huszonkét tornya közül az egyik legteljesebben fennma- radottat, amelynek a belsejébe is be lehet menni. A főkapunál még egyszer visszafordultam, és végignéztem a romvároson. Megpróbáltam elképzelni, milyen is volt benne az élet virágkorában, vagy csak amúgy hétköznapokon. Ha lehetett volna, szívesen eltöltöt- tem volna benne néhány napot. Kokes János
