Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-03-09 / 10. szám
hullirakirályból fájdalmas szavak törnek elő. — Ránézek a fakő testre, mégis a végtelen Idők lutnak eszembe. Létezésein: amióta vagyok! Érzem a roppant távlatot, s annak szabad állapotát. S fojtom magamba a rettenetét, melyet a test korlátoltsága Idéz bennem. Kis Merész felnyitja a gyermek szemét. — Ohl — kiált fel. — Mikor anyám nevet adott nékem, akkor láttam ilyen szempárt. Akkor, mikor Tenger- anyám így szólt hozzám: „Névvel Illetlek“, akkor láttam a szembogaramat a víz tükrében. De nézzétek, vlzinépekl Kicsi keze hol van az én markos tenyeremtől, hiszen még bírókra se kelhetek vele. Válla, ereje hói van az én dübörgésemtől?! Karjaimat most nem állhatja egyetlen lány sem, erőmmel nincs ki da- coljonl Száguldhatok, mint lélekder- mesztő viztölcsér, vagy olyan magasra emelkedhetek, hogy keresztapám, a Hold, bennem áztathatja szikkadt lábait. Azon a másvilágon. Tékozló Fiam házában, veszekedőknek békességet, elnyomottaknak Igazságot hogyan teszek, szolgáltatok? S ügyesbajos dolgokban miként kell ott lépnem, az is csak talány. És szólnom? Gondolom, úgy, mint Idehaza: Mindig egyenesenl Visszaül, a mohos pad tövébe, gondolataival birkózik. Majd menne. Odébb, odébb, más tájakra. De visz- szahúzza a hátsó gondolat: Utolsó napod végére jár. Most már maradj. Persze, nem tudod, milyen értéket vigyél magaddal a másvilágra. Mert mást dicsér például Kelemen, a rák, és teljesen mást Tovas, a repülőhal. De van Itt valami — duruzsol a belső hang —, amit meg ne vess! Ez a tapasztalat, hasznosság, béke- tűrés, szeretet.->• Ez az, ezt viszem magammal a szárazföldre — szól Kis Merész Szikraszemhez, a vllágftóhalak matuzsáleméhez, aki — mert nem volt gondolatolvasó, hanem kissé nagyothalló — máris visszakérdez. — Mit viszel magaddal? — Tapasztalatot, hasznosságot, bé- ketúrést, szeretetet. — Te tudod — mondja elmerengve a világi tóbal. — Mindenesetre valamit, s persze, nem akármit, vinned kell magaddal. Mindketten odébbállnak. Kis Merész Tengerbölcshöz veszi útját. Véglgsuhan a bölcs kedvenc tartózkodási helyein, de nem akad nyomára az aggastyánnak. A mesz- sziről érkezőket is hiába kérdezi, egy sem látta. Tengerszínre száll széjjeltekinteni, s felszól a Holdnak nagy rössel. — Éber keresztapám. Tengerbölcset keresem. Onnét a magasból nem látod? Kedvemért, ugye megleled? A fehér égitest perdttl-fordul maga körül, szemét tágabbra nyitja, s elképedve szól alá. — Hihetetlen, de nem látom. Sarkcsillag magasabban tanyázik, mint én, szólok neki. Felkurjant Sarkcsillaghoz. — Kedves unokám, légy segítségünkre. Nem látod onnét a magasból Tengerbölcset, az örök bujdosót? Sarkcsillag megfordul tengelye körül, s elámul. — Pillantásom az Óceán minden szögletét végígcsatangolta, de hiába. De várj csak, hátha rokonaim a Nagy Medve családból többet tudnak. Nyomban átkiált a szomszédokhoz, de egyikük sem tud a bölcs jelenlegi tanyahelyéröl. — Jó estét, édesapám — szólítja ekkor egy holdsugár a fehér égitestet. — Amint erre suhantam, hallottam tanakodástokat. Egy víz alatti barlangból jövök, hol megnéztem, nem szükségell-e valaki egy kis világosságot. Tengerbölcs mélyen elgondolkodva ül ott egymagában, en- gemet is odébb tanácsolt. Derülnek a csillagok. — Na, megvan hát a szökevény bölcs. Nosza, vezesd oda Kis Merészt, ha apád is jónak látja. A hullám elköszön, s a holdsugárral útra kel A víz ezüstös tükrébe merülnek, korallerdőkön törnek át, forrásokat kerülnek ki, szakadékok fölött úsznak, sík, tengeralji mezőkön bandukolnak,, míg elérkeznek egy tengerfenékből emelkedő hegyfalhoz. — Oda nézz, jó hullám, látod a sziklának azt a fekete foltját? Az a barlang szája. Odarepülök, gyöngén bevilágítok, s ha úgy akarod, meglesheted a bölcset, miként fest gondjaiba merülve. . A kedves holdsugár a párkányra telepedik, sápadt fényét körbejárat- ja a barlang szögletein. Kis Merész felüliről bekukkant. A bölcs arcvonása kemény, rezdületlen, szája széle fakó, vértelen. KI az, aki gondolatait kibogozná, a gondolatokat fakasztó erőket felfedné, az erők születésének okát megmagyarázná...? A holdsugár hűségesen szolgálja Tengeranya gyermekét, mikor az agg Tengerbölcs kiszól. — Gyere be, Kis Merész, ha már eljöttél. A hullám a bölcs hajlékában meghajol, a tengeri fűvel benőtt talajra telepedik, s hagyja, hogy az aggastyán szóljon elsőnek. De Tengerbölcs is megrágja mondanivalóját, s a csendet egy jelenlevő búgócsiga szövi át dallamaival. — Virrasztók — mondja végezetül Tengerbölcs. — Téged vártalak. Tudom a kérdésed, fejtsd meg hát válaszom. Kettőit sem szól már, de még egyet sem, hanem szivacsvánkosra hajtja a fejét, s álomba szendéről. íme Tengerbölcs jelképes magyarázata Kis Merész kérdésére. (Hogyan élj a másvilágon? Ha ott hallgatni fogsz, szádat fölös szóra nem nyitod, nyugodtan aludhatsz vánkosaidon.) Kis Merész szörnyíílködve robban ki a barlangból. Menekül a huUámklrály, mintha máglyahalál elől szökne. — így éljek a másvilágon? — nyöszőrgi. — Hogy a számat tartsam? Hogy szót ne' emeljek az elesettekért, hogy hangommal túl ne harsogjam az ostoba beszédét? Szenv- telenül, közönyösen éljek? — Én?! — hördül föl, s megragad egy ég-föld súlyú ámbráscetet. — Ki vagyok én? — kérdezi tőle. A oethal visszafelel: — Te vagy Kis Merész, aki Elsőként Szót Emeltl A riadt lényt útjára engedi, s felkiált: — Én, ki Elsőként Szót Emeltem, hallgatagon járjak Tékozló Fiam házában? — s dühében hullámtarajai sisteregve csapnak egymásnak, a vízpernye égmagasba száll. A hullám elkap egy vad vérü rokont, s kérdi tőle: — Ki vagyok én? A vad hullámtestvér Ijedten válaszol: — Te vagy, Kis Merész, ki Elsőként Szőt Emelt, s hangjának Tengeren és Égen érvényt szerzett. Felkiált Kis Merész: — Én, ki értelemmel és testemnek verejtékével Tengeren és Égen szavaimnak érvényt szereztem, hall- ga tagon járjak Tékozló Fiam házában? Dühében hullámtarajai sisteregve csapnak egymásba, a vízpernye égmagasba száll. A hullám a vízinéphez szól: — Mondjátok, ki vágyóik én? És jön a válasz. A hangban erő rejlik. De színezetében nem párán, csoló, hanem alázatos, kérő: — Csillapodj, Kis Merész. Tudod te magad is, ki vagy. Vesd le haragos zöld ruhádat. Meglátod majd, ml lesz. Ml nem tudhatjuk, ne rémíts hát minket harci tombolással. Tovas, a repülőhal lép elő, s így szól: — Mikor partra lépsz, tízesztendős gyerek leszel. Sem okosabb, sem butább, mint korához az lenni szokott. Mit Tengeranyánktől tanultál, az nem úgy járja a Szárazföldön. így gondolom. A hullám lecsendesül, és fehér ruhát ölt. — Köszönöm, Tovas, élj boldogan! Egy polip kér szót: — Fejünket unos-untalan összedugtuk, hogy az elözönlő kérdéseket megválaszoljuk. Ne haragudj, de érdemlegesre nem jutottunk. — Kedves vagy, jő, isteni vízinép — s veszi másfelé az Irányt a hullám. Csöndes planktonnyomokon törtet előre, s látja, hogy keleten már halódik az éjszaka, s helyébe közeleg a győztes. — Anyám, amire megtanítottál, e- gészében bennem van. Mások előtt általam szólaltattad meg, s mit elgondoltál, azt vélem hajtattad végre. Én vagyak a szádnak hangja, s te olyan vagy, mint égnek a napja, az Életadó. Megfogadjam a tanácsot, mitől szörnyűbbet Tengerbölcs még nem hallatott? Keseregve várja a választ, s lemondóan int. — Én balga, hogyan is kérdezhetek ilyet? A Hold egyre fátyolosabb, a csillagok távozófélben búcsúznak. — Gyermekem — szólal meg váratlanul Tengeranya. — Magam is a törvényekkel viaskodom. Azokkal, a- melyeket benned elültettem. Melyeket aztán te tápláltál, te műveltél, te védelmeztél. Mondom, viaskodom és gyötrődöm. A legsötétebb mélyvízbe süllyedek, kékes méltóságba, s szégyenemre kábulatba esek. Kis Merész elfekszik a tengerszt- nen, s gondolataiban a múltba tér vissza. Felelevenedik előtte a képsor, amikor még mint kegyetlen, vad vérű hullámként előszór beszélt Tengeranyával. Visszapörgeti azokat a pillanatokat, amikor egy bálnát hajszolt, s merő játékból az égbe ha- jigálta, majd egy sziklaszirten poz- dorjává zúzta a testét. A cápák menten megjelentek, s mohón habzsolni kezdték a hústömeget. Ekkor valami történt. Amit néven nevezni ugyan ki tudna? Kis Merész bősz hangon ordított fel: — Én vagyok a legerősebb, utániban semmi sem marad épen. Álljon ki az, ki valamiben túlszárnyal. Kér- deznivalóm lenne. Sokáig nem kellett várakoznia, mert mellette egy olyan hang szólalt meg, hogy attól minden megremegett: — Hívtál, Itt vagyok — áradt szét a válasz, s mint egy égzengés, a fél világon hallatszott. — Ki vagy? — kérdezte tőle az akkor még névtelen vadhullám. — Én vagyok Tengeranya, mind- annyiotok anyja. Vadhullám még sose hívott. Mit akarsz? Kérdezz! A vadhullám elgondolkodott. — Ügy értsem — szólt aztán —, ha visszavezetem származásomat, végső soron neked köszönhetem életemet? — Nekem — dübörgőit Tengeranya. — Mondd anyám, Tengeranya, miért ilyen butának szültél? Nézd, ezt a bálnát: merő játékból porcl- káira szaggattam, pedig ő, igazán béketűrő lényed volt. Hát jól van ez így? Téged hibáztatlak, mint erősebbet, hogy értelmemet eddig sötétségben hagytad — s most szinte ártatlanul nézett. vízinépek mlriádja a hallatlan merészség és Igaz szívű szó hallatára elémult, maga Tengeranya is meglepődött. — Szavadon foglak, vad vérű hullám, nevelni foglak. És hogy a többiek közül kitűnsz, azt biztosra- veszem, s ezért névvel jutalmazlak. Kis Merésznek hívjanak a vízinépek és rokon csillagok! Poór József KIS MERESZ (Részlet egy meseregényből) (A) 1925 i— Látja, doktor úr, egészen kiszikked az ember. Bizony, meghibáslthatatlan szikkasztószerkezet az Idő ... Az orvos fiatal. Ha betoppan Emerencla asszony szobájába, mintha egy színpadképbe lépne be. Kllencvenhárom esztendős. Valamikor a kiegyezés után született. Két világháború, közel egy évszázad történése egyetlen élőben És ennek ellenére kívüle és benne is összhang. Karcsú és magas lány volt. A doki hallotta másoktól, hiszen mindketten egyazon községből valók, Ulény falu legszebb haja- donja volt. lllény falu leggazdagabbja. — Százötven hektárnyi szántóföld, doktor úr... Négyszáz hektárnyi erdó... Háromszáz legelőterület. Ogy bizonyl Először a családunk. Utánunk az Atyaisten, s azután a nagy semmi... És látja, hiába voltunk Ilyen gazdagok ... Elmúlottak az évek. Nyomtalanul eltűntek. Az asszony. A szoba. A némaság. — .... ne higgye, hogy olyan voltam én, mint a jégcsap. Nem voltam olyan, mint a szoba, amelyből a visszhangot is kizárják. Nem hittem volna, hogy örök bezártságra vagyok ítélve. Élő voltam. Fürge Nem gondoltam volna, hogy ZÁR VAGYOK, amelyhez nem adódik kulcs. Az óra. Ridegen, öncentrlkusan a maga munkáját végzi. Az órát nem izgatja az ember magánideje. Tlk-tak, tik-tak... Független tőlünk. Teljesen független. — Sohasem dolgoztam. Jöttek, csattogtak az új idők, de ahol sok van, ott nincs mit kérdezni. Nem nélkülöztünk. Nem tudtuk az ínség szavát. Gazdagok voltunk. S a gazdagsággal: kezdeményezés nélkül Is párosul az erkölcsi rend. Nem kell azért semmit sem tenni. A szegény legyen önmegtartóztató! A szegény legyen szerény! De egy gazdag? Minek a gazdagnak tisztesség, ha olykor megkutyálva magát, a feleslegéből juttat a szegénynek Is... Az öregasszony. A párnában kapaszkodik. A szeme behunyva. Az arca, mintha már megmoccant volna. Alászálinl... — A kocsmáról őhajtok beszélni, doktor úr. A kocsmáros? Sem tehetős nem volt, sem szép. Egy nagy darab, nyers modorú, huszonéves férfi... így szólt hozzám egy reggelen: „Emerencla még mindig te vagy lllény falu legkívánatosabbja. Elvennélek feleségül...“ Én meg: „Hozzád Is mennék, elhlszed-e?“ A házuk a ml portánkkai átellenben lehetett, ügy százötven lépésnyire. Ezt mondtam: „Ha korábban eléred a portánk bejáratát, mint én, he körülloholom is a falut: a tiéd leszek ...“ A kocsmáros elnevette magát. A dotki még annyi évtized után is jól hallja öblös, férfihangját. — Senkinek sem említettem ezt az epizódot soha. Tudja, már harminchét voltam. És éjszakára már magamra zártam az ajtómat, és ne higgye, hogy a félelem miatt tettein ezt. Egy nő: kiváltképpen, ha harminchét éves... Egy nő mindig tudja, hogy mit mond. A kocsmáros: — Bolond beszéd. Asszonyi sző... — s nevetett tovább. — Amíg te körülszaladod a falut, én iszom a pincém borából. A kaputoknál találkozunk, igaz-e? — ... ő lement a pincébe, én meg futásnak eredtem. Csak én tudom, hogy mit álltam ki az alatt a nyolc-tíz perc alatt. Arra gondoltam, hogy érte trappolok. Mit számít a világ? Jöhet púpnak. A házunkat elérve láttam, hogy fi nagy kényelmesen akkor lépett ki a kapujukon. A tenyeremen hordtam volna őt. Badar fejemmel .,. Arra gondoltam, ha százötven lépést megtesz, akkor én tízszer annyit is... Az orvos. Lopva az óra számlapjára néz. — Fárasztom, ugye? Az orvos azt mondaná: — Dehogy... (B) 1935 Mindketten betegek voltak. És gazdagok, így rendelte őket egymásnak a sors. Sápadtak voltak. Vért köptek. Tudták, nemsokára meghalnak. Léteztek még. Eddegél- tek. Itták az ásványvizet. Fogyasztották a gyógyszert. És csöndesdeden beleegyeztek a szülőik óhajába. így váltak Jegyespárrá. Miközben mindketten, a halál eljegyzettjel is voltak. Jobb pillanataikban kiültek a ház előtti padkára. Így múlott el öt esztendő, hét esztendő. Görbe die k voltak. Levegő után kapkodtak. Vártak. A férfi állapota fordult először válságosra. Tolókocsiba helyezték, hadd lássa a menyasszonyt, majd azt a kopár földet, ahol végső nyugalmát meglelheti. Néhány nap múlva, mintha erőre kapott volna. Jó hír, magyarázták a menyasszonynak. Itt a kézfogó ideje. így házasították össze a kát beteget. A férfi öt nappal az esküvő után halt meg. A menyasszony még három hétig élt. A friggyel egybekötött földtáblák? ök némán tűrték ezt a megaláztatást is... (C) 1945 A fegyveresek átjöttek az ázott földeken. OSHM Lassadján, nehézkesen Jöttek át. Az egy szem katona huszonegy nappal korábban ért ide. Andrejnek hívták, Blazsejnek vagy Békéthozónak? Nem tudni. Negyvenöt éves volt, nyúlánk alkatú. A falubeliek nem bántották. Katonaruha volt rajta. A köpönyegének alsó szegélyére sár száradt. Andrej betért a faluvég utolsó házába. Fegyvere nem volt. A két keze volt, egyebe sem. Kétezer kilométert tett meg az elmúlott években. A háborúból csak néhány nap volt hátra. Ezt mindenki tudta. Az asszony. Ott az udvaron. Harminc- nyolc volt? Vagy kevesebb? Az ura még a háború első esztendejében elpusztult. Talán szemközt állt egymással a két András. És mindketten vaktában lőttek. És egyikük a fűbe harapott, ahogy a nóta mondja. Andrej meg harcolt tovább. Valahol neki Is gyermekei vannak meg felesége, a háború meg nemsokára véget ér... mondta az asszonynak. Itt az udvaron is négy pici gyermek. Andrej evett az asz- szony törtjéből. Megmosdott a melegített vízben. Az asszony urának öltözetéből felvett egy öltönyt. S miután kipihente magát, lószerszámot eszkabált, feltörte a szikkadó, tavaszi földeket. Eleséget csent az állatoknak. Háború van, mondta az asz- szonynak, ilyenkor módosul az erkölcslség is. Esténként ott ült a tűzhely mellett. Topánt készített a gyerekeknek. — Ö, Andrej, tégedet maga a teremtő küldött, igaz-e? — Bár így lenne! Már nem volt olyan sötét a bőre. Az ábrázata kikerekedett. A vetéshez készülődött, amikor a fegyveresek csoportosan is elérték a falut. Valaki megemlítette nekik Andrejt. Az első katonát, aki polgári öltözékben éppen a vetőgéppel foglalatoskodott. A falhoz állították, és egy táblát akasztottak a nyakába. Igen, a tábla meg az a kendő, mondják a falusiak, amivel a szemét bekötötték ... Vajkai Miklós . '• 1 Három kép a szerelemről
