Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-03-09 / 10. szám
Az angol új hullám üzenete Szombat este, vasárnap reggel „Örök lázadó vagy Artur!“ „Én többet akaróik az élettől, mint ami anyának és apának jutott osztályrészül..." E két mondat, amely a főszereplők szájából elhangzik, híven tükrözi azt a világot, amelyet a rendező, Karel Reisz próbál belesűríteni ebbe a közel kétórás filmbe. Az ötvenes-hatvanas évek gyors ütemében iparosított, automatlzálódó kisváros munkásnegyedének kliséjében játszódik a történet. Ebből a közegből próbál kitörni a főszereplő, aki lázadó mivoltában megtestesítője a kor szellemének, szabadságvágyának, non- konformizmusának. Itt olyan ember — mondjuk így — dühöng, aki nem akar egy gépezetben alkatrész lenni, nem akar úgy élni, ahogy szülei, környezete, ahol a mindennapos létfenntartás gondjai felemésztik az embert, a pénzhajsza életformává válik. Á rendező nem kis gúnnyal ékeli be a bisztróbeli jelenetbe az énekszámot, amely a pénz hatalmát magasztalja. Szinte meglepő a hasonlóság Richardson A hosszútávfutó magányossága című filmjével, amely szintén abban az évben, 1962-ben készült el. Ä téma — sajnos — a mai napig nem veszít aktualitásából: abban a pillanatban, hogy létrejött az állam, megfogalmazódtak a törvények, amelyekbe visszavonhatatlanul beleszülettünk. Ezek formálnak minket a kezdetektől, s ilyenkor derül ki, ki a jobb, keményebb „munkadarab“. Richardson hosszútávfutója és Reisz fémmegmunkálója akár egy ember is lehetne, vagy a helyszín ugyanaz az északi iparvidék, ugyanaz a munkásnegyed. Elképzelhető az is, hogy Reisz filmje megelőzi a másikat, talán csak néhány nappal, hogy lehetőséget adjon a majdani hosszútáv- futónak a javítóintézet elkerülésére, vagy arra, hogy már itt, ezen a fórumon próbáljon találni kiutat, valamilyen megoldást... A főszereplő lázadása ösztönös, nem tudja-tudatosítja harcának lényegét, hiszen láthatatlan ellenséggel küzd. Ezért tettei valóban diákos csínytevésekre emlékeztetnek, vagy kétségbeesett kapálózásra a sötétben. Társadalomkritika ez a film, ahol az ember a Coca-Cola reklámok, nyomorult munkásnegyedek légkörében túl kicsinek érzi magát; ahol az ember még egy adut ki akar húzni nyomorult sorsa ellenében; ahol a szombat-va- sánapok a megváltást jelentik, a- melyek aztán nyomtalanul tűnnek el a többi sörözéssel, nőzéssel, röhögéssel (vagy nem), időnként pecázással vegyített hétvégek süllyesztőjében. Kilátástalannak tűnő helyzet, amelyből a többiek úgy próbálnak kitörni, hogy családot alapítanak. így érvényesítve önmagukat — kialakítják a számukra legmegfelelőbb (steril!) légkört. Az Ilyen kapcsolatokban aztán ottmarad az érdek ujjlenyomata, fullasztó légköre pedig mérgező a szabad emberre nézve. Döbbenetes az a jelenet, amikor Artur férjezett szeretője arról beszél, hogy a férje sohasem válna el tőle. Egyrészt a társadalom előítéletei miatt — nem sikk a válás —, másrészt, mert neki így kényelmes, kiszolgálják, elvégzik a női munkákat, meg aztán minden rendes embernek családja van ... Reisz a szabadságot kereső embert választja alakjául, s személyén keresztül vázolja fel, hogy végletekig fajulhat az ellentét az egyén és a társadatom között, ha el akarja magát határolni, figyelmen kívül hagyva az elvárásokat, törvényeket. A szabadság, mint olyan, nem létezik, az ember cselekedetei ezáltal úgy hatnak, mint a szeleburdi kapálózások, amelyek a személyiségzavar jelei. Erre utal az az allegorikus jelenet, amelyben Artur (Albert Finney) a tükörben kutatja saját arcát, próbálja megérinteni, tapint- hatóvá tenni önmagát, hiszen minden olyan bizonytalan... Nézzük csak meg közelebbről ezt a képsort! A szereplőt látjuk, aki a kamerával „szemez“, mintegy a tükörbe tekint. Alakját bőszekond- ban látjuk, jobb tengelytérre komponálva. A következő snittben megjelenik a tükörkép, szintén bőszekondban, de bal tengelytérre komponálva, így azt a hatást keltve, hogy az alak és tükörkép nem egymásra, hanem a semmibe (végtelenbe?) tekint. Artur a maga szabadságát abban véli felfedezni, hogy cselekedeteit hagyja emócióitól irányítani. Ez a létezésforma és a valóság találóan találkozik a film egyik jelenetében: az új barátnő (Shirley Ann Field) — érezhetően a jövendőbeli feleség — arról áradozik, hogy szép ú) házat akar nagy fürdőszobával meg mindennel, ami egy házba kell. Vagyis meglebegteti Artúr szeme előtt azt az életmódot, amelyet mélységesen elítélt és bírált, s még el is várja tőle, hogy lelkesedjen érte. Ez a két ember teljesen más világot, más jelentést hordoz magában, más az értékrendjük, így valószínű, hogy életélményként is mást várnak. Ezt igazolja a fiú válasza is: megfog egy követ, s a közeiben lévő garázs ajtajának hajítja, mondván: „Eszembe jutott, hogy jó lenne megcsinálni, és megcsináltam.“ Artur dacos ajakbiggyesztő ráadása: „És ez még nem volt az utolsó dobásom“ — a meg- szelídíthetetlen ember mondata, akit valószínűleg egy lány, ez a lány fog megszelídíteni, s bár rövid időre, de... de így megy ez. Nemcsak Reisz filmjeiben megy ez így. Az ötvenes-hatvanas évek megfelelő közeget teremtettek ahhoz, hogy kialakuljon az angol új hullám. A Free Cinema égisze alatt született filmek méltán váltak az angol s egyben a nemzetközi filmművészet kiemelkedő alkotásaivá. Tony Richardson 1961- bén forgatta az Egy csépp méz című filmet, ezt követte 1962-ben A hosszútávfutó magányossága, a Dühöngő ifjúság, A komédiás, a Tora Jones. Jack Cleyson filmje a Hely a tetőn; Lindsay Andersoné a következők: Ünneplés közben, Egy ember ára, Ha ..., John Schleisinger rendezte a - Szerelemféle című filmet. Reisz Szombat este, vasárnap reggel (Saturday Night, Sunday Morning) című filmjét a hazai mozik is műsorukra tűzték. , Mórocz Mária Nyolc debb-hosszabb elbeszélést ad közre legutóbbi könyvében Dobos László Enge delméve! címen. Találó ez a cím annak ellenére is, hogy hiába keresnénk a kötetben, mert szinte mind a nyele írás kezdődhetne úgy: „Engedőimével, csak azt szeretném elmesélni ... Hogy miért ez a bo- csfinatkérő indítás? Tán azért, mert Dobos László történeteiben ember és történelem, méghozzá közelmúltunk történelme fonódik egybe, választ keresve arra a kérdésre, mit képes felfogni az ütőkor, mit tudnak megérteni az utódok apáik nemzedékének cselekedeteiből, s vajon képesek-e az ősök szemével nézni, értékelni a megtörtént dolgokat... Lehetséges-e, hogy az utódok úgy értékeljék elődeik tetteit, ahogy azt azok megélték, megcselekedték? Szenvedélyek fűtik ezt az időkérdező vallatást, kételyek lapulnak a kérdések mögött: az idő távlatából is az volt-e az egyetlen helyes lépés, nem mást kellett volna tenni? Élő ember, cselekvő ember nem élhet és tehet anélkül, hogy ne hordozná magában a tévedés kockázatát. S olykor az elbeszélésékben is megítéltetik az ember. A törvénnyel került összeütközésbe „A földi“ hőse, börtönvallomása mégis több egy bűnös ember önfeltárő gyónásánál, hiszen ő arról van meggyőződve, nem tett semmi törvénybe ütközőt. Tévedés áldozatának tartja magát, mert a sokkal nagyobb bűnösök továbbra Is szabadon folytathatják megszokott életüket. Felfoghatatlan hát számára, miért épp ő a bűnös. Az elbeszélés indítása, írói megformálása sokat ígér. A lábát áztató képviselő, a „Nyugalom Csúcsa“ szatírát sejtet, vagy legalábbis áttételes, mindent kimondó, a társadalom elevenébe hatoló ábrázolást. De nagyon hamar elfárad a forma, s publicisztikus, olykor pongyola, szétfolyő mesélésbe fullad. Képtelen következetesen építkezni a szerző. Nem tud igazán izgalmas és feszes novellát alkotni. Pedig feszítő kérdések bujkálnak írásaiban, s a. szerzőnek megvan rá a lehetősége, hogy szembenézzen egy darab történelemmé váló múlttal, s hogy ezt a szembenézést a „fényes szelek“ nemzedékének szemével tegye meg. Vannak ugyan erre is kísérletek (Grácia, Táncika), de ezek inkább egy- egy emlék felvillanásai, inkább töredékek egy. memoárból, hogy meg ne feledkezzünk róluk. A főszereplők cselekedeteinek indítékairól nem kapunk semmilyen jelzést. Vagy ha összegezzük a képet, az a végeredmény, hogy az ember van, mert kételkedik, illetve nem is kételkedik, hanem bizonytalan, s inkább nem néz szembe semmivel, és nemcsak a nyomozók kérdésére nem ad választ — mint az „Egyedül“ iskolaigazgatója —, hanem önmagának sem fogalmazza meg, miért okozott halálos kimenetelű balesetet. Elmerül inkább önnön sebeinek nyalogatásában, abban, hogy a koholt vádakat nem tudja semmissé tenni, abban, hogy az ő kezében az orvul fényképezgetők és névtelen feljelentgetők fegyvere is visszafele sül el... S hogy bár vétkessége bizonyíthatatlan, megvert kutyaként kell elhagynia a küzdőteret. Ügy, hogy maga sem biztos benne, bűnös-e vagy bűntelen. Ez a bizonytalanság jellemzi a kötetet. Egy kissé társadalmi problémákat feszeget, egy kissé jelen morálunkat veszi célba, egy kissé az egyes ember szemével néz, belülről láttat, egy kissé kívülről. Egy kissé szépirodalom, egy kissé riport. Ez lenne az arany középút? Vagy már a génjeinkbe ivódtak a limesek, s megtanultuk számvetéskészítő önmagunkat is ügy kérdezni, hogy a válasz lehetőleg ne fájjon?! Hogy ne kelljen keményen szembenézni azzal: hiába próbáltuk saját szűk kis életterünket a világgá tágítani, nem ment, s ne kelljen megtalálni annak okát, miért „öregen kell keresni, amit fiatalon kellett volna megtalálnunk“?! (Az öreg) Persze tudom, nem az író feladata, hogy választ adjon e kérdésekre. Lehet a feladata az is, hogy kérdezzen. Az olvasóé pedig, ha kíváncsi rá, hogy ok-okozati összefüggések láncolatából megpróbáljon válaszokat találni magának... (Madách, 1987). N. Gyurkovits Róza ENGEDELMÉVEL röviFekete Zoltán Egyszerre könnyű is, meg nehéz is a dolgom, hogy Fekete Zoltán festői munkásságát kell bemutatnom az olvasónak. Köny- nyű, mert már hosszú ideje tisztelhetem őt személyesen jő barátként, * ennélfogva már aránylag hosszú Ideje lehetek közvetlen tanúja képzőművészt és bárminemű művészi ténykedésének. Mert bár képzőművészek bemutatását sfolgálja ez a sorozat, any- nyit azonban egy kis kitérővel mégiscsak el kell mondanom Fekete Zoltánról, hogy a színész- mesterség majdnem olyan közeli számára, mint a képzőművészet, illetve hogy azt ne mondjam, mint fő foglalkozása, a pedagógia. Mert volt ő főszereplője a Jókai Napokon a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején a kétszer is fődíjat nyerő nasz- vadi színjátszó csoportnak is, s ha emlékezetem nem csal, az egyik főszerepben elnyerte a legjobb alakítás díját is. Most, hogy mindezt írom, az is eszembe jut még, hogy ugyanezen község gyermekszínjátszói az ő rendezésében lettek szintén nagydíjasok valamelyik Duna Menti Tavaszon. De hát ennyit a színjátszásról, s térjünk vissza most már a képzőművészethez, mert végső soron a képzőművész Fekete Zoltánt akarom bemutatni. Amire az előbb azt mondtam, hogy könnyíti abbéli dolgomat, most azt kell mondanom, hogy ugyanez nehezíti is. Mármint a régi személyes ismeretség és közvetlen barátság. Könnyen adódhat ugyanis, hogy az ember tán nehezebben tudja kizárni az ebből adód(hat) ó elfogultságot vele szemben. Viszont tényként is elfogadhatjuk, hogy Fekete Zoltán képzőművészt munkássága az elfogult (abbj közelítés, az én protezsá'lásom nélkül is megállja a helyét. Ez a képzőművészt pálya már meglehetősen régi keletű, még sincs az őt megillető helyen a szélesebb képzőművészeti közvéleményben. Ügy érzem, ez a megállapítás helytálló még akkor Is, ha az utóbbi néhány évben a köz- szereplés és publicitás révén mind kedvezőbben alakul Fekete Zoltán „népszerűségi Indexe“ Is. Nein az a kimondottan könyöklős típusú művész, jószerével az ujjam megszámolható]! eddigi önálló kiállításai Ipolyságon (Sahy), Érsek- újvárott (Nővé Zámky), valamint két-két alkalommal Naszvadon és Komáromban (Komárno). Gyakrabban Jelentkezett csoportos tárlatokon, főleg a kerületi pedagóguskiállításokon, ami szakmai körökben mindig hozott több-kevesebb elismerést, többször Is díjazták munkált, de e kiállítások által még nem nagyon juthattak el munkái a csehszlovákiai magyar képzőművészetet éltet (hét jő közegbe. Számára tehát (és természetesen a további tagok száIdén szeptemberben lesz ötvenéves Fekete Zoltán mára is) már az is jelentős ho- zadéka a képzőművész körhöz való tartozásnak, hogy a kör kiállításai által Is lehetősége van a mind gyakoribb találkozásra a művészetkedvelő közvéleménnyel. Annak ösztönző hatása pedig az utóbbi időszakban szinte telje« egészében kiiktatta pályájának az alkotás szempontjából teljesen holtnak mondható időszakait, a- melyek ezt megelőzően — kifelé legalábbis — hol hosszabb, hol rövidebb Időre kísérői voltak munkásságának. A festészet nyelvén nyilatkozik meg a legszívesebben, de teljesen otthonos a rajzban és a grafikában Is. Tematikai szempontból pedig a figurális komponálás, ezen belül is az emberábrázolás van a legelső helyen művészetében. S hogy ezt a fajta emberábrázolást olyan magas szinten lehessen művelni, mint azt Fekete Zoltán teszi, a képzőművész! adottságokon tűi legalább olyan emberismerettel Is kell rendelkezni, mint amilyennel Fekete Zoltán rendelkezik, aki idestova negyedszázados gyakorló pedagógusi munkásságot tudhat maga mögött. Mély emberismeretéről tanúskodnak ahol valós vagy legtöbbször fiktív személyekről készített portréi, amelyeken nem csupán emberi arcok, hanem e- gész sorsok rajzolódnak ki. Bizonyos impresszív vonásokkal átszőtt művészete mindig a realizmus talajából fakad, s a legprózaibb témák esetében is van egy bizonyos lírai felhangja. Az ilyen lírai beütésű kompozícióin keresztül tudja legősztatébben tolmácsolni a rólunk, emberekről és hozzánk, emberekhez szólő, a legmélyebbről jövő, erős érzelmi töltésű mondanivalóját. Külön fejezetet érdemelnek e munkál között a még mosolyogva Is mindig kicsit szomorkás leányarcal. Valahol ott van ezekben a leányarcokban a női szépség és gyöngédség mellett a női nem örökös keresztvállalása Is. Az Ipoly nyékről (Vlnica) származó, de már negyedszázada a Komáromi járásban élő és alkotó Fekete Zoltán a Nyitral (Nitraj Pedagógiai Főiskolán végzett ma- gyar-szlovák-képzőművészeti szakon, mégpedig olyan időszakban, amikor egy mára ismertté vált nemzedék (Sidó Zoltán, Kmeczkő Mihály, Bárczl István, Batta György, Fekete Zoltánnal együtt meg mások) volt a megalapozója, majd hangadója a fakultáson belül kibontakozó magyar szellemiségnek. Hosszú időn át tanított Naszvadon (Nesvadyj, ott is telepedett meg, néhány éve viszont már a Komáromi Művészeti Népiskola rajztanára. Németh Gyula A KÉPEK VILÁGA
