Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1988-03-09 / 10. szám

A tizenegy 6ral vonatta! Indulok a fővárosból Kontáromba (Komárno). A püspöki állomáson kissé tétovázok, az első vagy valamelyik következő vagonba szálljak e? Sok ugyanis az utas. Végül a másodikba kapaszkodom fel. Az sem üres éppenséggel, de a végében, az utolsóelőtti padsorban mintha még lenne két hely.

Már el is indulok, hogy odatelepedjem, de előbb óvatosan ki kell kerülnöm egy hanyatt fekvő fiatalembert. Lába a támlán térdben behajtva majd a folyosó széléig ér, alig lehet átcsúszni mellette. Tulajdonképpen meg is kellene bökni, hogy húzódjék beljebb, utóvégre nem csak az övé a vonat. De lehet, nyújtott éjszakai műszakból jön, hadd aludjon, gondolom. Óvatosan kikerülöm, majd leülök az üres helyek egyikére.

A vonat közben elindul. A velem szemben ülő férfi rendületlenül olvassa a Roháí legutóbbi számát. Az erős, megtermett szőke fiatalember fészkelődnl kezd. Végül megszólal, szavalt a vele szemben ülőhöz intézi:

— Te, nem tudod, mibe került azelőtt az ilyen tornacipő? — kérdi. — Én úgy emlékszem, hogy ötvenöt koronába... Most meg, képzeld, százöt korona — mondja morfondírozva a másiknak, de az nem szól semmit.

A szavak valódi üzenete inkább hozzám szól. Meg is jegyzem, hogy bizony volt idő, amikor még ennyit sem kellett érte fizetni. Az én koromban talán csak harminc-harmincöt koronába került ez a gyorsan el- nyüvődő vászonclpő.

Kinn süt a nap, a padok alatt pedig árasztják a meleget a fűtőtestek. A padtársam, úgy látszik, unatkozik- ezért újra megpróbálja szóra bírni a barátját.-— Megyek haza az apámhoz, és megkóstolom azt az óbort. Képzeld, maga az apám sem tudja, hogy mikori. Lehet, hét-nyolcéves is De még senki meg sem kóstolta. Rendesen be van dugaszolva, le van pecsételve, ahogy annak lennie kell Ott volt a sarokban, rajta zsákok, mindenféle kacat, nem is tudtuk, hogy bor van benne. Ha nem lesz jő, hát kifőzzük ... De hol? — motyogja.

Most már a szemben ülő is dörmög hozzá valamit, de mert tényleg nagyon érdekes lehet az, amit olvas, esetlég már ismeri a történetet, nem hagyja magát kizökkenteni csendes szórakozásából.

Beszélhetnék én a társa helyett, de valahogy nekem sincs' kedvem a beszélgetéshez. Előkotrok a táskámból egy folyóiratot, és belemerülök az olvasásába. A többi utas nézi a tájat, vagy csak maga elé mered. Egyedül az előttem lévő padsorban ülő fiatalok hangosabbak egy kicsit. Semmi különös a viselkedésükben: fészkelődnek, nevetgélnek, a megjelenésük nem éppen épületes. Az egyiknek — egy fekete göndör hajú srácnak — csúnyán le vannak nyúzva a bütykei. Az arca nyugtalanságot, szinte kegyetlenséget tükröz. A mellette ülő arca kerekebb a kelleténél, orra alatt serkedő szőke bajuszka. A többiek arcán bizonytalanság, mintha egy kicsit kényszerűségből nevetgélnének.

Az olvasmányom nem éppen lebilincselj), ezért újra meg újra feltekintek, bele-belenézek a fekete, göndör hajú srác arcába, keresem a tekintetét. Nem egészen bizalomgerjesztő látványt nyújt. Mintha nem is egészen a szemével, hanem valahonnan mélyebbről nézne a világra.

A srácok közül valaki kinyitja az ablakot, jólesik a friss levegő, — legalábbis nekem. Viszont mögöttem, az utolsó négyes padsorban megszólal egy fiatalember.

— Csukjátok be az ablakotI

— Gyere ide, és csukd be! — Jön a határozott válasz. A társai idétlenül röhécselnek.

— Csukjátok be az ablakot! Huzat van! — szól az előbbi, de a válasz ugyanaz, csak éppen durvább, így válaszképpen az előbbi társa is kéri az ablak bezárását. Erre már ugrik Is a nyúzott öklű, A kövér srác elkapja, visszafogja és leülteti, de az most már nem hallgat, mondja a magáét. A harmadik vagy negyedik kísérlet1 után kiszabadul a kövér sárc karjai közül, és veret a hátsó üléshez. Ráhajol a menetirányban ülő férfira és karmolászík feléje. A süvölvények közül egy másik is elindul. A nyúzott bütykű kicsit húsosabb, csontosabb, de a másik? Szinte csak hálni jár belé a lélek. Mégis ő a haragosabb, izgágább, veszettebb. Átbújik a társa mögött, és már el is csattan két pofon. Aztán még egy. Már vörös a fiatalembernek a szeme alja. Egyébként azok közül való, akik szerénységükkel, szótlanságukkal szoktak leginkább kitűnni. A csenevész most már újra üt. De miért, milyen jogon, kik ezek?! — villan át az agyamon, és természetes ösztönömre hallgatva felállók.

— Na, most már elégi Hát mit gondoltok ti magatokról!? — mondom.

Ezután, természetesen, mind a ketten ellenem fordulnak. A többiek viszont, még azok is, akiket az imént megtámadtak, denmedten ülnek és hallgatnak.

— Ml van, te Mikulás? — sérteget a nyúzott öklű, és hadonászik felém a másik, a csenevész. Az egyik szeretne mögém kerülni, de megfogom a csomagtartót, és elállóm az útját. A nyúzott öklű ugyanezt teszi, majd feldobja a lábát szinte a plafonig, és én csak most eszmélek, hogy tulajdonképpen azzal akart het- venkedni, tudja, mi az a karaté, mi az önvédelem. Első pillanatban még egy kicsit nevetségesnek tűnik a jelenet, hiszen ha hirtelen elengedem a vasat, vagy akárcsak megragadom a lábát, úgy hanyatt vágódik, hogy talán föl sem kel a padlóról, Farkasszemet nézünk, Éreznie kell a srácnak, hogy itt ő húzza a rö- videbbet — gondolom, de úgy látszik, nem érzi, és egy jobbegyenest próbál mérni az államra. Rövid a keze. Most már a fele sem tréfa, és nyilván vissza kellene jót vágnom, bogy vége legyen az incidensnek. Nem is lenne éppenséggel nehéz leteríteni őt, hiszen a kezem is hosszabb, s naponta még tornázok Is valamit Ráadásul nem várla, hogy visszaütök, vissza merek ütni. Persze ki tudja, hogy valójában hányán is vannak. Az utasok pedig még mindig ugyanolyan der- medten ülnek, akárcsak én az első ütések láttán. Ha forróbb lesz a helyzet, ugyanilyen dermedtenm és gyáván nézik majd a verekedést?

Közben már egyszer megállt a vonat, miért nem szállt le valaki észrevétlenül, és miért nem hívta a kalauzt vagy a vonatvezetőt? Aligha vették volna észre a srácok . . .

Kecske és a többiek a vonaton

Nem, mindenki azért nem állna az ő pártjukra. A padtársaik nem álltak fel, az én padtársam, a szőke viszont nem hagyja szó nélkül az eseményeket és úgy ültében, bízva saját erejében, rászól a nyúzott öklű srácra. Amikor az már az ő arca előtt hadonászik, alig észrevehetően megmozdul az ökle. jó nehéz, látom. Ha úgy váratlanul, meglendítené, és állón vagy gyomorszájon vágná a hősködőt, aligha lenne ereje akárcsak kiegyenesedni is.

Most már valamivel nekem Is könnyebb a helyzetem, hiszen már kettőnkkel kell farkasszemet nézniük. De átfut az agyamon: mi lesz, ml lehet ebből, ha tényleg ütésváltásra kerül sor? Fékez a vonat, újabb állomás. Ezt próbálom kihasználni.

— Hát ebből, sárcok, aztán tényleg elég — mondom, és Indulok a kijárat felé, hogy szóljak a kalauznak és az állomásfőnöknek.

— Majd adok én neked — támad a göndör mögül a sovány szerdák, - és mind a ketten az utamat állják. De ezzel vége is a mérkőzésnek. A látszat ellenére — úgy tűnik — mégis a véznább a vezér. Gyorsan fellármázza a kocsi elején alvó társukat meg a mellette szundikáló legénykét, és veretnek az ajtó felé. Sietnek minél gyorsabban leszállni, és irány a büfé.

Az utolsó még el sem tűnt az ajtó mögött, a vonat már el is hagyta az állomást. Szóval, csak négyen voltak, a többiek nem tartoztak hozzájuk. Ezért volt az a bizonytalanság a tekintetükben, inkább csak eltűrték ők is a jelenlétüket, nem tartoztak hozzájuk ...

Most mi legyen? — gondolkodom.

A kalauzhoz fordulok, aki most ért a kocsiba, ö Is bizonytalan, nem ír jegyzőkönyvet, nem állítja 1« a vonatot. Mintha ő is lapítana, akár a többi utas. Jobb, ha elfelejti az egészet, hiszen ő hetente többször is kénytelen szolgálatba lépni, s nem akarja kihívni maga ellen a sorsot.

Csönd van a kocsiban, csak egy cigányember hangoskodik:

— Csak velem kezdtek volna ki! Beléjük mártottam volna a bicskámat. Különben is, ha a fiam hamarább mondja, hogy ezek azok, akik megverték, összerugdosták a futballpályán, nem hagytam volna, hogy le- szálljanak olyan könnyen ...

Illusztrációs képek

Vagyis ez nem egyedi eseti — villan át rajtam. Odaülök az utasokhoz, szeretném megtudni, kik ezek a vagányok. Előbb nem akarja őket ismerni senki, holott viselkedésük ellenkezőjét igazolja Aztán kiderül, hogy ez a „banda“ naponta utazik a vonaton. Reggel elmennek Dunaszerdahelyről (Dunajská Streda). mert olyankor még nincs nyitva a kocsma, na meg ha itt kezdenének garázdálkodni, gyorsan összeszednék őket a rendőrök. A fővárosban elvesznek. Ma Is a reggeli járattal mentek fel, és már jóval a tizenegyes vonat indulása előtt ott fzetlenkedtek az állomási restiben.

— Két borovicskát ittam meg — mondja az, aki elsőként szólalt meg az ablak miatt —, még Intettek Is, hogy menjek oda hozzájuk, de majd bolond leszek.

— Miért hagyta, hogy többször is megüssék a társát, hiszen ő kiállt maga mellett?

— Majd elintézem én őket másképp. Kecskét 1« meg azt a taknyosat is — utal a barna kabátosra, és mutatja, hogy elvágatja a nyakukat valakikkel.

Már ülnék vissza a helyemre megköszönni padtársamnak, hogy ő legalább a védelmemre kelt, de a vonat fékez, és ő leszáll. Mivel a vonat itt hosszabban vesztegel, van Időm megkérni az állomásfőnököt, hogy telefonáljon a rendőrségre. A főnök teljesíti is kérésemet. A vonal másik végén állítólag megígérték neki, hogy kiszállnak Oszorra (Kvetoslavov), és utánanéznek a randalírozóknak. Visszamegyek hát a vonathoz, és a kalauzt faggatom:

— Ilyen a helyzet máskor is?

■— Tudja, nem éppen problémamentes a szolgálatunk, de én nem félek. A vonatvezető, akivel együtt szolgálunk, nagy darab ember, elég, ha neki szólóik, az rögtön kisöprl ezeket a huligánokat.

Este ugyanezzel a szerelvénnyel utazom vissza a fővárosba. Ogy látszik, délelőtti viselkedésem nem hagyta nyugodni a kalauzt, mert szinte ott folytatja, ahol abbahagyta:

— Azért Igazán csak akkor vagyok nyugodt, akkor sima a szolgálat, ha a fővárosban felszáll valamelyik vasúti rendész a szerelvénybe. Olyankor mintha kicserélnék ezeket a hősködőket. Egyébként... Néha még a jegyek kezelésétől Is eltekintek, csak ne kelljen összeszólalkoznom azokkal, akik ma is ott ültek a restiben, a lábukat kihívóan felrakták az asztalra.

A vonatvezető sem a régi már. Amióta balesete volt a télen, nagyon lefogyott. Nem is csoda, hiszen mintha csak újra született volna, három hónapig vagy meddig nem is dolgozott.

Az egész látleletet mások is megerősítik. A munkások és a diákok is kénytelenek magukat meghúzni, ha a banda utazik. Megtörtént már, hogy egy parti végigjárta a vonatot, és megkérdezték, ki megyeri. Aki be merte vallani, hogy nem, az kapott egyet. Máskor ugyanez a jelenet a komáromiakkal játszódott le.

De vajon mit tesznek a vasút és a járás közbiztonsági emberei? És mit tehetünk mi mindnyájan? El kell ezt tűrnünk? — kérdem most már Somorján (Samo- rín) a körzeti rendőrparancsnokság vezetőjétől azután is érdeklődve, hogy ml történt a telefonhívást követően, Illetve mi történhetett völtiti, mért az a hívás, a naplő szerint nem érkezett meg.

Mégiscsak a sunyltő, hallgató, denmedten maguk elé bámuló utasoknak lenne talán Igazuk?...

— Tessék, megnézheti a naplót, a kérdéses napon nincs egyetlenegy ilyen bejegyzés sem. Különben akkor én is szolgálatban voltam. Ha a telefonhívás megérkezett volna, egész biztosan kiküldőm a járőrszolgálatot. Oszorra néha hívás nélkül Is kimegy a szolgálat. Pénteken pedig rendszeresen... Most, hogy mondta,, felhívtam az állomás parancsnokát, majd a szolgálatos parancsnokot Is. Azt állította, hogy hívott, és megígérték a segítséget, épp csak az volt neki gyanús, hogy mi minden egyes ilyen telefonáláskor vissza szoktunk hívni. Most ez nem történt meg... Ki tudja, ki vette fel, milyen felelőtlen ember a hívást. Ügy viselkedett, mintha ő képviselné a körzeti parancsnokságot, és közben nem történt semmi...

A dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) körzeti parancsnokságon is érdeklődtem. Hívás oda sem érke-' zett. A parancsnok soha nem mulasztja el ilyen esetben a járőrszolgálat kiküldését. Sőt, a közbiztonsági szolgálat egyéb területein dolgozók többen is rendszeresen utaznak az említett vonaton, és ők, ha szükséges, szintén beavatkoznak. Ha meg nem, jelentik az eseményeket. Sajnos, ezek az esetek évről évre megismétlődnek. A fiatalok körében újra és újra terjed ez a jelenség, és nemcsak a járműveken, tömeg- közlekedési eszközökön randalíroznak, hanem a falvakban, kisvárosokban is. A közbiztonság emberei természetesen csak a körzetükben avatkozhatnak be, de ha bármilyen jelentést kapnak, azonnal kiszállnak. Sajnos, az utasok tényleg félnek, nem merik bejelenteni, netán feljelenteni a garázdálkodókat.

A járási közbiztonsági szervek parancsnoka Is ezzel a névtelenséggel kezdi. Az emberek, nemegyszer a kocsmák, a vendéglátóipari egységek vezetői sem jelentik idejében a történteket. A járási rendőrparancsnokság és a körzeti parancsnokságok emberei magukra vannak hagyva a vandalizmus elleni harcban, pedig sikeresebb, eredményesebb lenne a tisztogatás, ha a lakosság nyíltabban szembeszállna a huligánokkal, szorosabban együttműködne a közbiztonság embereivel.

— Nem kellene a repülőgépekhez hasonlóan a vo. natokon Is bevezetni valamiféle rangrejtett, közbiztonsági kíséretet? — kérdem a parancsnoktól.

— Eddig ez a kérdés így nem merült fel. Egyedül a teherforgalomban, és ott be Is vezették a vonatok kíséretét. De hát ez nem a ml illetőségünk, ebben az ügyben csak a felsőbb szervek dönthetnek. A vonat ugyanis nemcsak a ml járásunkon, körzeteinken keresztül halad át. Persze, ezentúl mi Is jobban oda fogunk figyelni.

A

ddig is: az utasoknak nem szabadna annyira félniük. De ha félnek is, valaki azért közben leszállhat és szólhat a kalauznak, állomésfő- nöknek. Netán, valaki még a vészféket is meghúzhatja. Ami utána következik, azt már a közbiztonsági szervek Intézik, hogy Kecske meg a hozzá hasonlók még a vonaton se garázdálkodhassanak.

Németh István