Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-03-02 / 9. szám
Válogatás a szovjet irodalomból Jevgenyij Jevtusenko „Mikor feltiindökölt j I az arcod44 Mikor feltündökölt az arcod tört sorsom égboltozatán, csak akkor értettem meg azt, hogy I minden, amim van, mily silány. Tengerre, erdőkre, tavakra ráhullt glóriás sugara, s nekem, világtalannak a világ színeit felmutatta. Ügy félek, hogy elmúlik egyszer sírás, gyönyör, felfedezés, a nemvárt napfelkelte — és , nem perelek a félelemmel. Tudom, maga a szerelem ez a rettegés. És habár nem tudok becézni én, szerelmem kevély őrét becézgetem. Gúzsba kötöz a rettegés. A perc rövid, szürkére válnak, tudom, színei a világnak, újra, ha arcod ködbe vész... Pór Judit fordítása Juhan Smuul Legkisebb húgom ö még a homokosládában játszott, mikor a háborúnak nekivágtam. Hancúrozott, adott-vett, hadonászott, partifű-láncot viselt a nyakában. És tobozállatkáinak mesélte gyerekes-jó kis badarságait. A homokot kát szorgos keze mérte, hajába turkált: „Makrancoskodik ...“ S hogy a lovat befogták s felnyerített, s anyám halk sírása kendőbe fúlt, már szűkre-halkra fogtuk a beszédet, mellembe fájó gyengédség tolult. Álltam némán az augusztusi fényben, fogtam a két kis maszatos kezet. Egy hosszú pillanat — s már észrevétlen kUlön úton jár felnőtt és gyerek. A kapu tárult, bizton-nyikorogván, s a lovunk már a lejtőn kocogott. Nevetve dobott utánam húgocskám egy marék forró, sárga homokot. Nap napra múlik — letelt már egy évem. Holnap golyó fütyül vagy gáz suhint? De bárhogy arat a halál, remélem, hamarosan viszontlátlak megint. Tandori Dezső fordítása Paul Rümo: í i Anyám sírja Mélyen a földbe ereszti gyökerét a szív és íme: virág, ágacska, levél. 4 , Szeme anyámnak ; i csillámlik némán a füves hantok zöld tekintetében, I Öh, örök álom, , 1 éber virrasztás, te, ! át minden időkön. I Az ősz, mint az este. | j A tél, mint az éj. : A tavasz, mint a reggel. A nyár, mint a nappal. . i Nemzedékek nézik, merre visz a lábam. Fűszálak susognak a tenyeremnek. Örökélet. Hallak, anyám, hallak. Ezer közül is ráismerek szavadra Illyés Gyula fordítása Egymáshoz simulva feküdtünk a földön, és cseppet sem éreztük keménynek, hidegnek, nyirkosnak. Hatodik hónapja találkoztunk már, e- gyetlen napot sem veszítve el, mióta csak ez a lány felbukkant az ezredünkben. Én tizenkilenc éves voltam, ő tizennyolc. Titkon találkoztunk: én, a századparancsnok, és ő, az ápolónő. Senki sem tudott a szerelmünkről, és arról sem, hogy már hárman vagyunk. — Érzem, hogy fiú lesz — bizonygatta suttogva, talán már századszor. Mindenáron szerette volna megmelengetni a szívemet. — És a megszólalásig hasonlít majd terád. — Végeredményben lehet lány is. És hasonlítson rád — suttogtam, de máson járt az eszem. Előttünk ötszáz méternyire a bunkerekben és a lövészárkokban századom katonái aludták álmukat. Távolabb, a drótsövényeken túl, a ködbe burkolózva csak — Ugyan kire akarod fogni? — Valamelyik elesettre. — Nem. Ne bántsuk a halottakat. — Akkor Kingyajevre. Kingyajev őrmester szép szál fiú volt, de féktelen, garázda legény, ráadásul iszákos, enyveskezű, nemrég küldték büntető- századba. Meghatott a kedves ravaszság, kitártam a köpenyemet, és egészen magamhoz szorítottam a lányt. — Óvatosabban — mondta, és kis öklét elhárítöan feszítette a mellemnek. — Megfojtasz bennünketl — Már többes számban beszélt magáról, úgy örült ilyenkor, mint egy gyemek. Gondtalanul, csapongva szállt a nevetése. De nekem egy csöpp kedvem sem volt 'kacagni. — Ide figyelj, most azonnal el keli menned az őrnagyhoz. — Éjnek idején? Megbolondultál? — Elkísérlek. Megmondod neki, hogy Vlagyimir Bogomolov ELSŐ SZERELEM néha-néha rajzolódott ki a német rakéták fényében a 162-es magaslat. Hajnalban olyan feladat várt ránk, a- melyben az előző héten egy büntetőszázad már kudarcot vallott: el kellett foglalnom a magaslatot. Az egész ezredben csak az öt tiszt tudott erről, akit az este a parancsnoki fedezékbe rendelt az őrnagyunk, az ezredparancsnok. Ismertette a parancsot, majd így szólt hozzám: — Akkor jól jegyezd meg: a Katyusák veretik a terepet, aztán a zöld rakéta, és előrel A szomszédaid is támadásra indulnak, de a magaslatot neked kell elfoglalnod. Most pedig ott feküdtünk szorosan egymáshoz simulva. A csókok közepette sem felejthettem a közelgő harcot. De még ennél is jobban aggasztott ennek a lánynak a sorsa, és lázasan kerestem a megoldást: mit tegyek? —■ Nekem most kettő helyett kell aludnom mindig — suttogta dallamos tájszólásával. — Tudod, éjszakánként gyakran úgy érzem: felvirrad a reggel, és vele vége szakad mindennek a rossznak. Vége lesz a lövészárkoknak, a vérnek, a halálnak. Hiszen már harmadik éve tárt! Nem tarthat örökké. Gondold csak megl Felvirrad a reggel, felkel a nap, és nem lesz háború, egy csepp háború sem lesz... — Én most azonnal elmegyek az őrnagyunkhoz — mondtam eltökélten, kihúztam a karomat a feje alól, és felálltam. — Mindent bevallók neki, mindent, küldjön haza téged. Mégpedig tüstént. — Elment az eszed? — mondta felugorva, megragadta a köpenyem ujját, és teljes erejéből húzott magához. — Feküdj vissza, te bolondos. Hiszen az őrnagy elevenen megnyúznal És a parancsnok durva basszus hangját utánozva, lassan mondani kezdte: — Az alárendelt személyekkel folytatott szerelmi viszony csökkenti az egység harci értékét, és aláássa a parancsnok tekintélyét. Akinél tudomást szerzek ilyesmiről, kiverem innétl És olyan jelentést írok róla, hogy még egy jobb fogdába sem eresztik be vele ... Majd ha megnyertük a háborút, akkor tessék szerelmeskedni, amennyit csak tetszikl Most azonban kategorikusan megtiltom. — Akkor is elmegyek hozzá. — Csitt, csitt — szorította oda arcát az enyémhez, és egy kis szünet után nagyot sóhajtva suttogni kezdett. — Bízd csak rám, én már kitaláltam a módját. Nem te leszel az apja a kicsinek. — Nem én? — Egyszeriben elöntött a forróság. — Hogyhogy nem én? — Hát te milyen buta vagy! — csodálkozott vidáman. — Csak aztán nehogy rád üssön a kicsi. A papírokban és a valóságban te leszel az apja, de most másra fogom. rosszul vagy, hogy nem bírod tovább ... — De hisz ez hazugság! — Könyörgök, tedd meg! Mi lesz így veled? Értsd meg... hátha hirtelen... hátha holnap ütközet lesz ... — Ütközet? — Rögtön felfigyelt, szemmel láthatólag mindent megértett. — Nem! Vagy tényleg lesz? — Igen. ' — Hát aztán? Ütközet előtt nem futa- modik meg az ember, és most már nem elég az idő sem elintézni a dolgokat. Előbb a bizottságnak jóvá kell hagynia, aztán hadosztályparancsba kell adni, jó néhány napba beletelhet. Majd holnap oda- állok az őrnagy elé, jó? Hallgattam, de akárhogyan törtem a fejemet, nem tudtam, mit válaszoljak. — Azt hiszed, olyan könnyű odaállnom elé? — suttogta. — Inkább meghalnék. Hányszor figyelmeztetett: vigyázz magadra, ne veszítsd el a fejedet!... Én meg... Felzokogott, elfordította a fejét, köpenye ujjába temette az arcát, és rázta, rázta a sírás hangtalanul. Erősen megöleltem, némán csókolgattam a száját, a homlokát. — Eressz, mennem kell — mondta, és elhárított magától, aztán szinte hangtalanul suttogta: — Elkísérsz? Lefelé tartottunk a . fagyos, nyirkos völgybe, ahol a zászlóalj segélyhelye volt. Átkaroltam a már kisső erősödő derekát. Két kézzel tartottam, vigyáztam minden lépését, hogy meg ne botoljon, meg ne csússzon, el ne essen. Mintha átölelhettem volna őt védelmezőn a háború elől, a hajnali ütközet elől, amely alatt ott bukdácsol majd a mezőn, szökellve, újra meg, újra a földre vetve magát, és vonszolja a sebesülteket. Tizenöt év telt azóta, mégis úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna. Hajnalban megszólaltak a Katyusák,. és a tüzérség, az aknavetők őrjöngve verették a mezőt, s végül felröppent a zöld rakéta, Mire felkelt a nap, a szászlóalja maradékával betörtem a magaslatra. Egy félóra múlva az erősen kiépített német fedezékben az ezredparancsnok megölelt, ke. mény kézszorítással gratulált a győzelemhez. Én pedig csak álltam dermedten, mint a fa, nem láttam, nem hallottam, nem érzékeltem semmit. Ha visszakergethettem volna a napot a látóhatár mögé! Ha elhessegethettem volna ezt a hajnalt! Hiszen két órája még hárman voltunk. A nap azonban kérlelhetetlenül emelkedett a pályáján, minél feljebb és feljebb, én pedig ott álltam némán a megvívott magaslaton. Ö pedig... ott maradt mögöttünk, ahol most a sírokat ásták. És senki sem sejtette, hogy az enyém volt, hogy már hárman voltunk ... Elbert János fordítása Robert Rozsgyesztvenszkij Borsószem-anyókák Borsószem-hercegnők nincsenek. Borsószem-anyókák vannak. Fájdalmas ágyon fekszenek, borsóján ■ f százféle bajnak. Előttük tea párolog. Ülnek, türelmesen és várakozva. Főzetet, füvet, párlatot érlel a kamra polca. Bajlódva apró életükkel, bicegő asztalon kitépett füzetlapokra verébfej-betűkkel levelet írnak, hosszút, mint az élet. Nem nyugvóhely a fekhelyük, Vipera-lépcsők kanyarognak. Minden lepény kemény nekik, s az unokák mind bonyolultak. Örökké aggodalmasan és valakit zavarva folyton, törékenyen, kristályosán tipegnek át ezen a bolygón. Csak jót akarnak szüntelen. A rívó unokát dédelgetik'. A hercegnők meg a borsőszemen édesdeden alusznak reggelig Grigore Vieru: Az anyatej | Tünékeny minden! De örök . Az élet őseredete, S belénk ivódva nyelvünk, Mit szívtunk az anyatejjel. De az ifjú anyák mellük — Vonaton, parkban s a mezön, Hogy táplálják éhes gyermekük — Pironkodva veszik elő. Emlőjükből, mely dús szilke, Melegen csobog a tej. Ó, te drága anyamell! Ö, te örök anyanyelvi ; Ne átalljad elővenni Feszülő anyai kebled, Csak akkor szégyellő magad, Ha nyelvedet felejted. Hajós Tamás fordítása Hando Runnel: Az örök asszony Ez a ma is szép, éltes asszony kezemre vizet csorgatott, majd kalácsot tört, kenyeret szelt és lépesmézet is adott. Ettem, Ittam, aztán az ágyban kissé kipihentem magam. Felkeltem, s már tisztán találtam mindegyik szennyes ingnyakam. Még melegen a vasalótól — rajtuk tűvel is körbejárt — a bőröndöm aljára rakta mind az elvásott, rongy ruhát. Hogy befejezte, odalépett s némán megállt az ágy előtt. Szégyelltem magam, hogy titokban az imént úgy néztem meg őt. Ez a ma is szép, éltes asszony most rám nézett, s nem tudtam én, hogy pihen rajtam e tekintet: mint férfin vagy mint gyermekén? Tótfalusi István fordítása Bernard Kangro: | j í ! az én anyám az este Q, az én anyám az este: gondos, bőkezű, hatalmas. Szememre, ha fáradt, terít szürke kendőt. Kanalat ad kezembe, kenyeret szel vacsorámhoz, jóllakat keze: tejjel csordultig tölti a kancsót. Á tűz mellett elalszom; meleg fény hull a hajamra. Szívem izzik, mint a szén, incselgő, hosszú éjen. Tandori Dezső fordítása
