Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-03-02 / 9. szám
Csodálatos élettörténet Vannak csodálatos élettörténetek. Ilyen például Amerigo Tot, Viktor Vaszarely, Marc Chagall, Koloman Sokol életének a története. Mindegyik mögött ott van viharos századunk széles, háborgó vászna.' A vászon előtt egy csodálatos szálegyenes törzs és terebélyes korona. A mélyben pedig a görcsösen kapaszkodó, a földbe, a szülőföldbe fúródó gyökerek. Ez az egységben lévő hármas Jelkép teszi olyan csodálatossá, széppé a felsorolt, de más művészek élettörténetét Is. Igaz, el kellett hagyniuk szülőföldjüket, ott messze a nagyvilágban, amikor már nemzetközi hír övezi egyéniségüket, egyre erősebben hangsúlyozzák származásukat, hovatartozásukat, emlékeznek bölcsőjük melegére. Ä szépséget, az élettörténet csodálatosságát csak hatványozza a tragikum, amely meghúzódik bennük. Messze, távol a szülőföldjüktől, elszakíthatatlanul pántolta őket a honvágy, a soha be nem teljesült vágy: hazajönni, ottthon lenni. A vágy végül Is vágy maradt, hiszen megélhetésük, családjuk már a nagyvilág távoli zugaihoz kötötte őket, de ők nemegyszer titokban, rejtegetve saját belső világukat, otthon jártak, lopva vetették vászonra, papírra legbensőbb titkaikat, vágyaik örvényét, álmaik szépséges gyötrelmét. Ilyen élettörténet áll Koloman Sokol mögött is. Közép-Szlovákiá- ban született, Kassán (Kosice) majd Prágában tanult, Párizsban tágította világképét, s amikor a saját lábára állt, egyszer csak üzent érte Mexikó, és ő féltő tekintetek, baráti vállveregetések közepette indult el, hogy végül aztán sose tudjon igazán hazatérni. Egyszer a háború után még hazatántorgott, megpróbált itthon maradni, de már nem volt maradása. Hűtlen lett hazájához — mondhatja ki az érzéketlen és kegyetlen ítélet, de mi, akik most a nyolcvanötödik születésnapja alAnya gyermekével kaiméból rendezett jubileumi kiállítását végignéztük a Szlovák Nemzeti Galériában, és megszemléltük a tárlatot kísérő dokumentumokat, azt kell mondjuk, ez nem így van. Sokol lélekben visszajárt szülőföldjére. Természetesen a szülőföld is újra és újra üzent, megpróbálta hívni, emlékeztetni szülöttét a múltjára, fogantatására. Legutóbb a Szlovák Népművészeti Csoport látogatta meg a még mindig friss és érdeklődő művészt, ö pedig újra és újra üzent, hogy igen, tudja, honnan indult. Annak idején megjelent itt nálunk a mexikói grafika a maga -csodálatos erejével. Honnan ez az erő, és honnan a rokonság a mi művészetünkkel? — kérdeztük. A magyarázat: Koloman Sokol tanári munkája és erőtől duzzadó, különös művészete. Az ő alkotásai voltak kezdettől fogva ennyire teli drámával. Századunk legsajátabb alkotásai közé tartozik a Bányászok, a Háromkirályok, de a Veszettek, a Halálra ítélt nő, a Paralitikus, az Anya gyermekével. Ezek mindRuszalka avagy a Vízitündér, mert Antonín Dvofák operájának a nem szláv nyelvterületen ezt a címet is szokták adni. A Ruszalka keresztnév a névtelen vízitündérek seregéből azt az egyet illeti, akinek tragédiába torkolló sorsa annyira megragadta a zeneszerző fantáziáját, hogy megalkotta legnépszerűbb operáját, amely tizenegy zenés színpadi műve közül egyetlenként külhoni operaházak színpadán is állandó polgárjogot nyert. Nemrégiben például Bécsben tűzték műsorra neves tenorlstánkkal, Peter Dvorskfval a Herceg szerepében. Antonín Dvofák (1841—1904) — Bedflch Smetana és Leóé Janáőek között a messze híres cseh zeneszerzőhármas egyik tagja — már hazatért többéves amerikai útjáról, s leghíresebb alkotását, az Újvilág szimfóniát is már bemutatták, amikor kompozíciós terveihez operaszö- vegkönyvet keresett. Kifürkészhetetlen összjátéka a sorsnak, hogy éppen ebben a befogadóképes sorsdöntő pillanatban lett kész Jaroslav Kvapíl (1868—1950) — cseh költő ős drámaíró, aki főleg mint dramaturg és színházi rendező vált Ismertté i—> új színművének, a Ruszalkának a szövegkönyvével. A zeneszerző és a költő között a prágai Nemzeti Színház vezetősége közvetített, így jutott Dvofák Kvapll remekbeszabott ködtől szövegéhez, amely már első olvasásra megtermékenyítette fantáziáját. Dvofák, akinek ekkor már majdnem hat évtized terhe nehezedett a vállára, lírai meséjét nyolcvannyolc éve, 1900 tavaszán kezdte komponálni. Alkotó lendületére mi sem jellemzőbb, mint hogy november végére már az utolsó felvonás partitúrája is végleges formájában volt. A bemutatóra azonban — a színház zenészeinek sztrájkja miatt — csak a következő év márciusában került sor. A történet — az emberi élet után vágyó vízitttndér tragédiája — forrása az Andersen fivérek mesevilágában keresendő. A mese a világirodalom búvópatakéként, újabb részletekkel és elemekkel gazdagodva jutott el Kvaptlig. Ruszalka egy elhagyott tó tündére, aki a jóságos öreg vízimanó féltő óvása ellenére kéri az erdő teljhatalmú és mindentudó boszorkányát, a Jezslbabát, hogy segítse őt emberré válni, mert leküzdhetetlen szerelmet érez a tóparton gyakran vadászó ifjú Herceg iránt. A boszorkánynak az óhaj teljesítése nem gond, az ára pedig csupán annyi, hogy Ruszalka nem szólalhat meg — néma marad. Ha ebből eredően majd csalódás éri, a szerelmét nem tudja megtartani, rá is és szerelmére is a vizek mélyén örök kárhozat vár. A gondtalan, boldog tündért sorból való kitörésért Ruszalkának bűnhődnie kell, mert hidegségével és némaságával nem képes magához láncolni szerelmét, sőt vetélytársa, az Idegen Hercegnő karjaiba hajtja, s így kárhozat vár a hősökre. Dvofák a természet poéziséből fogant érzelemgazdag, lírai és drámai hangulatot egyaránt kifejező zenéje gyönyörű. Joggal igényli, hogy mindig újabb és újabb közönség zene- szomját csillapítsa a műélvezet kristálytiszta forráséból. Ez a remekmű került hát — felnőtteknek és Ifjúságnak egyaránt ajánlva — a háború utáni években már harmadszor a Szlovák Nemzeti Színház operatársulatának műsorára, örvendetes tény, hogy a megtekintett előadás benyomásai alapján e beszámind egy-egy drámai kifejlett végpillanatai, tragikuma. Még az Akvárium című komor festménye is elsősorban feszült drámaiságá- val ragadja meg a szemlélőt. Nem véletlen, hogy a mester új hazája, a függetlenségért és saját arculatáért küzdő Mexikó életében is a drámai pillanatok sorozatát vette észre és örökítette meg. Bizonyítékul felsorolhatnám a kiállított festmények, grafikák, rajzok jegyzékét, és e puszta felsorolásból is látható lenne, hogy Sokol hosszú és gazdag élete során valamennyi munkájában, képében mindig a drámai pillanatokat örökítette meg, ezek késztették munkára. Zsenialitása, nagysága tehát abban rejlik, ahogy érzékelte és ábrázolta századunk pillanatait. Az ugyanis tele volt sorskérdésekkel, és ő nem tért ki előlük idegenben sem. A harmincas, negyvenes évek fordulóján a szélárnyékban, a világ naposabb oldalán is kiáltotta a honi drámát, még az olyan lírával teli témákban is, mint amilyeneket a Fürdőben, de még inkább az Anya gyermekével, a Holt madár, a Sirám, a Holt madár éneke, a Holt gyermekek című képein megörökít. Aztán vége lett a háborúnak. Látszólag csend, nyugalom, gyönyörű béke köszöntött az emberekre. De csak látszólag, hiszen ml, akik a művésszel együtt megélhettük a következő negyven évet, tudjuk, hogy azért nem vonult el fejünk fölül a vész. És Koloman Sokol mindezt nemcsak érezte, hanem képein ki Is fejezte. Így óvta az emberiséget a legrosszabbtól. Ha tehát ma úgy látszik, hogy ez sikerül, ebben annyi más ember igyekezete mellett az ő részét is el kell ismernünk, és örülnünk kell neki annál is Inkább, mert az ő bölcsője itt ringott, ahol olyan művészek bölcsője is ringott, mint Lőrincz Gyula, Jakoby Gyula és mások. A művész élete ettől a tettől olyan szép és csodálatos. Németh István móló címeként legszívesebben az „Ifjúság diadala“ feliratot adtam volna, mert operatársulatunk fiatal művészei ismét pompásai vizsgáztak. A dicsérő sorok élén pedig álljon ott a színház legifjabb — eddigi teljesítményei alapján talán a legtehetségesebb — karmesterének, DuSan Stefáneknek a neve. Az opera zenei anyagának betanítására az állandó brnói vendég, Frantiéek Jílek vállalkozott. Betegsége azonban meggátolta a vezénylésben, így ifjú asszisztense, DuSan Stefinek állt már a bemutatón is a karmesteri pulpitusra, 8 azóta Is az 6 érdeme az előadás örvendetesen jó színvonala. A címszerepet Éva Antoliőová-Jentsová, a Herceget pedig Jozef Kundiák személyesítette meg. Míg az utóbbitól a szinte testére szabott szerepben vártuk — és meg is kaptuk — a jó teljesítményt, addig a címszereplő produkciója, a melankolikus alaphangra való ráhangolódás, felfede- zésszémba ment. Nem egyértelműen ■meggyőző rendezési ötlet — Miroslav Fischer munkája — hogy Jezslbaba és Idegen Hercegnő nem egy hangfajba tartozó szólamát összevonta. Még szerencse, hogy a hármas előadói változatban ott van Jltka Zer- hauová is, aki mindkét szólam fekvésének követelményeit ki tudja pompásan elégíteni. Ví^imanó Ondre] Malachovskynak régi jó szerepe, de a kisebb szólamok is jó gazdához kerültek. A kimondottan szintetikus színpadkép: a plexlüveg tó és a hasított fóliából képzett szomorúfüzek a ven. dég Milan FerenCík munkái. A középső felvonás fémkeretekből szerkesztett kastélyimitációja azonban Idegen elem, tompítja a poetikus hatást. Varga József mm Százötvenüt év* dúlnak a viták Katona József tragédiája, a Bánk bán körül. Másfél évszázada szakemberek és önjelöltek, irodalomtörténészek és kritikusok, megszállottak és kevésbé vehemensek vitáznak a tragédia Jelentősége, értéke, mívessége és hibái fölött. A számos nézetkülönbség ellenére egyetlen ponton találkoznak a vélemények. Abban, hogy a dráma ma is élő, ma is időszerű, tanulságos, lett légyen szó akár az eredeti, akár az átdolgozott változatokról. Feltételezem, hogy a Matesz komáromi (Komárno) társulata is e meggondolások alapján döntött úgy, hogy fennállásának 35. évfordulóján ezzel a tragédiával tiszteleg közönsége előtt, jelezve vele önbecsülését is. Takáts Ernőd érdemes művész Illyés Gyula átdolgozásához nyúlt, bízva a dráma verbális erejében, ami felfokozottan hat a közönség érzelmeire, de nem homályosítja el a látvány és a cselekmény varázsát sem. A dramaturgiai (Kmeczkó Mihály) és a díszlettervezői (Platzner Tibor) tevékenységet is figyelembe véve Jószerével minden megvolt ahhoz, hogy az ünnepi előadáson egy jól tervezett produkció kerüljön a nézők elé. Hogy mégsem így történt, s a végtelenül udvarias, tapintatos, válogatott közönség is csak szigorú önfegyelemmel nézte végig a díszbemutatót, besorolva azt a meg. valósultak hosszú sorába, annak okait, úgy vélem, nemcsak a Bánk bán ürügyén kellene tisztáznunk, hanem visszamenőleg is a Jó néhány rossz vagy kevésbé sikeres bemutató gyökeréig. Hogy ezek a gondolatok éppen a Bánk bán bemutatóját látva kerülnek előtérbe lehetne talán a véletlen müve, mégsem az, hiszen az ünnep megsokszorozta a várakozást, nagyban emelve az elvárás szintjét is. Nehéz szívvel írom le, mégis meg kell tennem: a komáromi Bánk bán-bemutató nem volt méltó az ünnephez, sem a szellemhez, amit a tragédia magában hordoz. A mlndannyiunk által ismert mese fonala mindegyre megszakadt, mint az elhasznált film, mozaikkockáira töredezett, és örülhettünk, hogy a történet vége az volt, amit vártunk: a zsarnok elpusztult, s Bánk becsülete megmaradt. Ezt szeretjük a Bánk bánban, hiszen legszebb álmainkban mindannyian BÁNKOK vagyunk, s szeretnénk ezt a tisztaságot átmenteni bármily áron, megalkuvások sorozatával is. S talán éppen a megalkuvás a kulcsszava és jellemzője is a produkciónak. Híján volt a hiteles konfrontációknak, a sarkltásnak, nem hordozott magában drámai feszültséget. Néhány erős etűd kivételével úgy tűnt, mintha az előadás térben lebegne, akár az evezőjetört ladik, a csónakos szándékától függetlenül. És ez nemcsak a már-már elképesztő rossz szövegtudásnak tudható be, hanem inkább — és elsősorban — annak, hogy a rendező nem tartotta kellő eréllyel és tudatossággal kézben a színészi munkát. Nem elsősorban szakmai, hanem emberi hibáról van szó: hitt színészi szellemi erejében, történelmi tudatában, kreativitásában, teremtő erejében. A megelőlegezett bizalomra — mint az előadás során kiderült — a szereplők nem szolgáltak rá; Dráfl Mátyás (Tiborc) és Boráros Imre (Biberach) kivételével közelébe sem kerültek azoknak a személyiségeknek, akiket egy történelmi korban személyiségük erejével alakítaniuk kellett volna. Nem tudtak drámai feszültséget teremteni a színpadon még akkor sem, amikor a tragédia meséjét ismerő közönség eleve elővette a zsebkendőjét, vagy visszatartotta a lélegzetét, hogy na most, most! — hogy végül sóhajthasson egyet, semleges szemlélőjévé válva az eseményeknek. A tragédia háromszögének csúcsai: Melinda, Bánk, Tiborc — Gertrudis, Ottó, Benedeleiben Izidóra — Petur, Mikhái, Simon bánok, mintha egy-egy távoli hegyoromról kiabálnának egymásnak, még olyan szituációkban is, amikor testközelt)« kerülnek egymással. A drámaiság lehetőségét legmarkánsabban felkínáló szerep megfor- málól, Gertrudls (Németh Ica) és Bánk bán (Ropog József) szellemileg és fizikailag is nagyon fáradtnak tűntek. Ennek egyik okozója az is lehetett, hogy rövid idő alatt mindketten a harmadik nagy (Jő) szerepet alakították, s ez öt hónap alatt még az olyan színészeket is próbára tenné, akik kondlcionális zavarokkal nem küzdenek. Az óriási színpadon elhelyezett térelemek nem fogták össze az arénát, a színészek fizikailag Is eltörpültek, térjátékuk esetlegessé váLt még akkor Is, amikor a „tömegjelenetekre“ került sor. Feltehetően ezért tűnt sutának a magyar nagyurak, Petur (Holocsy István) Mikhái (Bugár Béla) és Simon (Bugár Gáspár) bánok és zászlósurak (Siposs János, Rekos Márton műkedvelők) összeesküvést kísérlete Is. A produkció mindigre akkor lzzott fel, amikor Biberach megjelent a színpadon, fölfokozot- tan, ha Ottóval (Szikra József, Győr, m. v.) találkozott. Boráros Imre Bi- berachja az elvetemült, számító, de végtelenül Intelligens konspiráció maga, elvhű szélhámos, korrekt Lucifer. Gátlástalan széltoló, de gyermek Is egy pillanatra, amikor az üres királyi trónba áhítattal beleül. Az ármánykodásban méltó partner* Ottó, aki Szikra József megfogalmazásában élvhajlász csecsemő, viselkedésében hiénastigmájú, hiszen addig nyüszít kiszemelt és szemmel tartott áldozatai körül, míg azokat helyette más megbénítja, hogy ő az álkonccal is elvinnyoghassa győzelmeit. Katona zseniális gesztusa, hogy éppen vele öleti meg Biberachot, holott a vad Petur vagy a sértett Bánk is leLkilsmeret-íurdalás nélkül végezhetett volna vele. Biberach ellenpólusa a tiszta lelkű Tiborc. Dráfl alakítása e klasszikussá lett Imában végtelenül árnyalt volt, végtelenül tiszta és emberi. Vélem, ez nemcsak szakmai tudásának, hanem elsősorban emberi és Játékintelligenciájának, felelősségtudatának köszönhető. A zárójelenet, II. Endre (Pőthe István] igazságszolgáltatása tisztességesen megkomponált etűd volt. A fennállásának 35. évfordulóját ünneplő színház nagyon sokat tett azért, hogy a Szlovákiában élő magyarság színházkultúráját és önbecsülését emelje. Ez rang, de fokozott felelősséget is ró a színészekre, vezetésre és műszaki személyzetre egyaránt. A díszbemutató csak szándékában mutatta fel ezt az elhivatottságot, szakmailag nem. A társulat munkáját mindannyiunk szeretető és féltő odafigyelése kíséri. Hisz- szttk, hogy az elkövetkezendőkben szép gondolatok fogalmazódnak meg a műhelyben, mely színházat teremt, Strehler szavával élve: emberit. Soóky — A Bánk bánnal '1 .. ......... ....................... jubilált a Matesz
