Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-12-30 / 52. szám

iij ifjúság 5

KÍNAI TINIK

Azt hiszem, ez a cím kicsit morbidra sikerült.

Nehéz elképzelni, hogy a titokzatos távoli ország, e sokáig zárt világ fiataljai és európai vagy amerikai kor- társaik között a tini szó reális hidat teremt.

Minimális alapellátás ott, és hiper- bőség amott.

Még mindig totális társadalmi fegyelem ott, és kilazult magatartási formák, generációs rakoncátlanság amott.

Zárt kínai kultúra, évezredes etikai és pszichológiai hagyományok — ame- rikanizált életvitel, az ötödik sebesség, a száguldás a semmibe generációja.

És mégis: Kínában is mozog a Föld.

A hetvenes évek vége óta ott is megrepedeztek a hagyományos magatartási burkok. Úgy tűnik, hogy a szembefordulás a régivel, a megrögzöttség megtagadása leggyorsabban és a lehatáro- zottabban a tinédzser generációban vált ki erjedést. Szinte anakronizmus, de Sanghajtól Pekingig és Hsziantól Kantonig mindenütt a Modern Talking, a C. C. Catch és Bruce Springsteen dallamai hozzák lázba a tiniket, akik ugyan még csak nagyon ritkán jutnak hozzá egy-egy hordozható hi-fihez, de megtalálják a módját a zeneélvezetnek enélkül is: a hi-fiszakboltok bejáratánál csoportosan ácsorogva, vagy csapatostul a nyomába szegődve egy-egy utcán sétáló gazdagabb kortársuknak. Rágógumizene, rágógumidal, farmerben.

Persze csalóka a kép. A nagyvárosi utcai forgalom színesedő látványa nem feledteti, hogy a háromszázmillió fiatal kínaiból legfeljebb néhány százezren, tehát csak töredékében találkoznak a nagyvilági életforma amerikani- zált jeleivel. A 99 százalék számára a napi nyolc-tízórás munka, a háromnégyórás utazás mellett az öröklött életforma hagyományos jegyei maradnak: lassúbb élet, az ázsiai Időtöltés kényszerből szemlélődő módja.

Divatba Jött a tanulás külföldön. A kínai kormány ezrével, sőt lassanként tízezrével- küldi egyetemi tanulmányokra a diákokat, főleg az Egyesült Államok fogadó készségét kihasználva. Némi fejtörést persze okoz az oktatás vezetőinek, hogy egyre többen kívánják meghosszabbítani a külföldi tanulmányi időt, de egyelőre annyira optimista a vezetés a várható hasznot illetően, hogy nem gördít akadályokat a nyugati képzés elé. Még a „burzsoá ideológia“ elleni harc átmeneti keményítőse sem vetette vissza a személyes kapcsolatteremtés bővülő lehetőségeit.

A városokban kétségtelenül okoz némi zavart a fiatalok euforisztikus érdeklődése az eddig elzárt új világ iránt. Riportutunkon találkoztunk olyan színházi szakemberekkel, akik a teátrum kusza állapotairól beszéltek, mondván, hogy a fiatalokat nem érdekli többé a hagyományos, erősen archaikus kínai színház, üres padsorok előtt játszik a balett és az opera — de biztos kasszasikerre számíthat az a rendező, aki sztereo hangfalakkal, lézer- és fénytechnikával erősíti a színjátszás show-ját.

Mire vezet mindez? — kérdezik a bölcsek. És nincs válasz. Mert ma, a régi értékek viharosan gyors felbomlása idején, az új jelenségek kusza, kevés etikai támpontot nyújtó világában senki sem tudja, hogy meddig mehet, merre tart a társadalmi eufória. Milyen szabályok keretezik majd?

A fiatalok számára Kína ma — szabálytalan ország.

S ha mégis kemény regulák jönnek alkalmanként — hát akkor legfeljebb tévedek.

Egyelőre senki sem tudja, hogy hol húzódik a part. Talán csak a párt tudja mindezt.-1TESZT ÉS STRESSZ

Lengyelországban 7 éves korukban kezdik a gyerekek az általános Iskolát, előtte egy úgynevezett nulladik osztályba járnak, ahol még inkább játékkal foglalkoznak, játszva tanítják melg őket a betűkre, számokra. Nagyobbik fiam is ebben az úgynevezett zérowkába jár, és tűrhetően olvas lengyelül, viszont amint a tanítónő mondta, az évnyitóra a gyerekek fele általában elfelejti a dolgot, és újra keli kezdenie az olvasástanitást. Ez tulajdonképpen természetes, az viszont már nem, hogy a negyedikesek közül minden harmadik érti csak meg a tananyagot teljes egészében. Sok negyedikes — vagyis 11 éves gyerek — az egyszerű szöveget, az egyszerű olvasott szöveget sem tudja értelmezni, mert minden figyelmét az köti le, hogy fölismerje a betűket, kisilabizálja az egyes szavakat, így a lényegre már nem marad ereje. A diktálás után írott szövegekben nyüzsögnek a helyesírási hibák, egy oldalon tízegynéhány hiba teljesen megszokottnak tekinthető. A matematika-feladatokat, különösen a teszteket a kisdiákok több mint kétharmada nem tudja megoldani. Ezek az adatok egy tavalyi felmérésben szerepelnek, s talán nem kell különösebben hangsúlyozni, hogy menyire nyugtalanítóak, főleg ha még azt is hozzátesszük, hogy a kisiskolások egyhanmada stresszbetegségtől szenved.

A fengyel sajtó szerint -mindez igazából senkit nem lepett meg, a vizsgálat csak megerősítette azt, amiről mindenki beszélt és tudott, szülők és tanárok egyaránt. Az iskolai reform, amelynek nyomán a lengyel általános iskolának igazán modernné kellett volna válnia, nem hozta meg a kívánt eredményeket, amin nem lehet különösebben csodálkozni annak ismeretében, hogy a most tanított program egy tízosztályos általános iskola oktatási programja, de a tíz osztályt végül nem vezették be, így a programot összezsúfolták a korábbi 8 oktatási évre. Így aztán a gyerekekre valóságos informáciőözön zúdul, és a pedagógus sincs könnyű helyzetben, amikor például egy órán, pontosabban 45 perc alatt kellene belegyömöszölnie a diákok fejébe a 16. század lengyel kultúrájának történetét. Ez egyszerűen lehetetlen vállalkozás, arról nem is beszélve, hogy rohanni kell tovább.

A fölmérések szerint az általános iskola végére a gyerekeknek mintegy 10 ezer fogalmat kell megismernie, megértenie és megjegyeznie. Így aztán, amint az egyik lengyel kolléga írja, lehetséges, hogy a diákok tudnak valamit a hexameterről, de ha ezt le kell írniuk, akkor csak ordító helyesírási hibákkal sikerül nekik.

Most egyre több fórumon vitatkoznak arról, mit is kellene tenni. A jelenséghez hozzátartozik az is, hogy az évtized elején, amikor a különböző társadalmi megállapodásokat kötötték, aláírták a pedagóguschartát is, amely kimondja, hogy az általános iskolákban hetente 18 órát kötelesek tartani a tanítók és tanárok. Ez viszont azt jelentette, hogy mintegy 30 százalékkal több pedagógusra lett volna szükség, mégpedig azonnal, mert a tanárok korábban átlagban 25—28 órát tanítottak.

Úgy látszik, most azt a megoldást választják, hogy „fogyókúrára“ fogják az oktatási programot, és 8 év alatt 373 órával csökkentik az óraszámot. Igen ám, mondják mások, de ez csak akkor lenne megoldás, ha az oktatásban azonnal megjelennének a legkorszerűbb technikai eszközök, a komputerek, a videók és természetesen a hozzájuk szükséges számítógépprogramok és oktatófilmek, de ezekre egyelőre nem sok esély van; a lengyel oktatásügy sincs jobb anyagi helyzetben, mint a lengyel gazdaság egésze.

A vita tehát folyik, a stressz nem nagyon csökken az iskolákban, amelyeket pedig elárasztanak a demográfiai hullámmal érkező diákok, így a két műszakos tanítás teljesen normálisnak tekinthető, mint a gyerekek buszoztatása is, hiszen az új lakótelepeken nincs elegendő iskola és pénz se az új tanintézetek építésére.

LÄSZLÖ jözsef

Japán diákok

Japánban — éppúgy, mint máshol — nincsenek csodák. Van azonban következetesség, céltudatosság és szigorú rendezőelv.

A távol-keleti szigetországban nemcsak a világ műszaki vívmányait gyűjtötték össze a második világháború után, és szedték szét, tanulmányozták, hogy tökéletesebben rakják össze, mint az eredeti volt, hanem ennek a rendszerelméletnek vetették alá az egész társadalmat is, csak jóval korábban, már a múlt század hetvenes éveiben. Az ország újkori történelmének legnagyobb egyénisége, Meiji császár uralkodása alatt — amikor a modern Japán alapjait lerakták — felismerték ugyanis, hogy a legfőbb érték nem egyszerűen az ember, hanem a gyermek, az alakítható, formálható, nevelhető, tanítható gyermek, a kiművelt emberfőből álló társadalom építőköve. De nem feledkeztek meg az építésvezetőről és a kőművesekről sem Japánban a legnagyobb közmegbecsülésnek örvendő szakma a pedagógusé. A legképzettebbek a tanítók, tanárok, akiknek a munka törvénykönyve rendeletileg 10 százalékkal magasabb fizetést biztosít, mint az országos átlag. A sziget- országban már az ezredfordulón megszűnt az analfabetizmus, és annak legújabb kori, évtizedünkben életre kelő torzszülőtt öccse, a kommunikációs és információs zuhatag által üressé mosott agyú mai közömbös analfabetizmus Is ismeretlen. Pedig ha valahol, hát egy olyan országban, amely háromféle írásmódot kénytelen alkalmazni — és az újság által használt átlagos fogalomjel nem kevesebb 2500-nál — még érthető is lenne. Japánban azonban épp az ellenkezője az Igaz: a leglskolázottabb társadalom — ami önmagában persze még nem jelent semmit — de egyúttal a legképzettebb is. Hatéves kortól járnak iskolába a japán gyerekek is, és az általános Iskola hat osztálya alatt 996 kínai eredetű Írás- jelent tanulnak meg az egyenként mintegy 60—60 szótagjel — a hira- gana és a katakana — mellett. A legegyszerűbb fogalomírásjel (japánul kandzsl) három vonalból áll, a legbonyolultabb 28-ból. Ráadásul attól függően, hogy milyen szövegkörnyezetben fordul elő, akár 40 féle jelentése Is lehet egyiknekmásiknak. A japánok kénytelenek egy életen át tanulni és gyakorolni az Írást, olvasást. A hat általános osztályt követi a hároméves alső középiskola, ami még kötelező, majd az egyetemre felkészítő szintén hároméves felső középiskola. Idáig az ifjúság 92,7 százaléka jut el, és egyetemre, főiskolára 32,9 százalékuk jár.

Ezt az iskolázottsági szintet azonban — amihez még az is hozzátartozik, hogy minden tizedik diplomásnak tudományos fokozata van — nem adják ingyen. Mondhatnánk úgy Is, hogy nagy ára van. Tulajdonképpen a mi felfogásunk szerint rámegy az ifjúság lepkekergető gyermekkora. Olyan drillt és streszt élnek ét a gyerekek, amit ugyan nagyon nehéz megszokni, de ha az ifjúságot — mint a musztángot — egyszer sikerült betömi, akkor zökkenőmentessé válik kilépésük az életbe.

A felszíni jelenségek — a viszonylag gyakori idegősszeroppanás és ön- gyilkosság, a naponta hallható Iskolai kegyetlenkedések — és a nemcsak Intenzitása, hanem időigényessége miatt is rendkívül megterhelő oktatás állandó vita tárgya, ennek ellenére 1872 őta csak háromszor hajtottak végre tanreformot. A mindenáron megfelelni akarás igényét már az óvodás korban kezdik szolid módszerekkel adagolni a kicsiknek, rászoktatva őket a munkára is. Kétségtelen, hogy a százszázalékos teljesítményre orientálódás vadhajtásokat is szül, mint például az általános iskolásoknál elkezdődő és a középiskolában minden második gyereket érintő vizsga- és felvételi előkészítő kisegítő különoktatás, a dzsuku. Ez több órát elrabol a délutánbői, illetve estéből és az amúgy is rövid —

alig öthete« — szünidő a felsőfokú középiskolára készülőknél szintén rámegy a felvételire való felkészülésre. De legalább nincsenek bakugrások a nevelésben és nem keltenek illúziókat a felnőtté válás felelősségével és a nagybetűs élet nyújtotta lehetőségekkel kapcsolatban. Nincs zsákbamacska: már a 13 éves gyerek is tudja, hogy mennyire meghatározó jövője szempontjából, hogy milyen felsó középiskolába kerül.

Látszólag ugyan önccélúan túlzott a felvételi vizsga követelményrendszere és az egész oktatási tesztmódszer, amely a nyugati oktatásfelfogás szerint nem az önálló gondolkodás, kezdeményezőkészség és önmegvalósítás elősegítője Japánban, hanem csupán a reál tárgyak memorizálását segíti elő. Az azonban tény, hogy a Japán Ifjúság általános Ismeret- szintje és lexikális tudása, csakúgy mint a huszadik század nyújtotta technikai lehetőségekkel bánni tűdé gyakorlati érzéke rendkívül fejlett. Egyes pszichológusok szerint a memorizálás, az Ismeretanyag befogadása és belső feldolgozása igenis előfeltétele a gondolkodásnak, hiszen ha nincs információ, nincs mire emlékezni, márpedig a gondolkodás folyamatához lnformációimpulzus kell.

Mindehhez társul a japán ifjúság hl- giéniakultúrája. A japán ifjúság e tekintetben vitathatatlanul a legkulturáltabbak közé tartozik, ha nem éppen a legkulturáltabb a világon. Nem feledkezhetünk meg azonban sport- szeretetükről és mozgáskultúrájukról sem, ami az egyetemes egészséges életmódhoz szervesen hozzátartozik. A lényeg azonban szerintem nem a fentiekben keresendő. A japán eredmények mögött meghúzódó felfogást és készséget sokan próbálják a vallással magyarázni, ami talán ma már nem több hagyománytiszteletnél. A titkok titka feltehetően négy alapelv végiggondolásában és az általuk felvetett kérdésekre adott válaszban rejlik. A japán nevelés-oktatás — teljes összhangban a szülői normákkal — ugyanis a fő hangsúlyt a szemléletformálásra helyezi. Legyen rend és egészséges gondolkodásmód a négy meghatározó viszonyrendszerben: abban, hogy milyen az embernek emberhez, természethez, munkához és hazához fűződő viszonya. Az ezekre a kérdésekre adott folyamatos, részletes, rendszerezetten felépített válasz az, ami nem tűr kitérőket és generációkon át egységes szemléletet követel. A szigetországban a tekintetben van meghatározó rend, és az értékeket — legalábbis az ő saját normáik szerint — helyükön kezelik. Ha valami, hát ez Igazán irigylésre méltó és csodálatos Japánban.

TROM ANDRÁS