Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-12-30 / 52. szám
— Ügy tudom, Ön egészen fiatalon bekapcsolódott az ifjúsági mozgalomba, ezáltal a szocialista forradalom megvalósításába, az egységes ifjúsági szövetség létrehozásába. Hogyan emlékszik azokra az időkre? — Még ha frázisként hangzik is, azt kell mondanom: nehéz, bonyolult, egyszersmind lelkesítő, optimizmust sugalló időszak volt az; különösen a fiatalokat mozgósította cselekvésre. Nálunk, Ve- reknyén, ahonnét származom — ma már ugyebár Bratislavához csatolt városrész —, még 1945 májusában megalakult az Ifjú Kommunisták Szövetsége, folytatásaként annak az erős, gyökereivel a két háború közti időszakba nyúló kommunista mozgalomnak, amely környékünkre és az egész délvidékre Jellemző volt. Az ifjúság akkor még nem volt egységes, a különböző pártok és szervezetek mind meg akarták nyerni őket céljaiknak, ezért szinte mindnek volt ifjúsági szervezete. A demokratizálódási folyamatot, a forradalmi lendületet azonban már nem lehetett megállítani, visszafogni; még erősebben hatott a Szovjetunió példája, mint a két háború között a nagy októberi szocialista forradalomé, ami érthető is, ismerve a második világháború eseményeit. Az 1948-as februári győzelem után egyre erősebben jelentkezett az egységes ifjúsági szervezet létrehozásának a szándéka és szükségessége, beleértve most már a magyar nemzetiségű ifjúság bekapcsolását is e szervezetbe. Például a negyvennyolc őszén Bra- tislavában rendezett kerületi ifjúsági konferencia, amely már az egyesítő konferencia előkészületeként ülésezett, konkrét feladatokat szabott meg ezzel kapcsolatban, s az, hogy az egyesítő konferenciára, amelyre 1949-ben került sor, én is küldött voltam, igazolja az internacionalista egység szándékát. Felkészülten, művelten a iövo felé Dr. Sziegl Ferenccel, az SZSZK kormánya nemzetiségi tanácsának titkárával Neszméri Sándor beszélgetett — Igen, a magyar nemzetiségű ifjúság, de szinte az egész magyar nemzetiség a februári győzelem után rögtön csatasorba állt, sokat vállalt magára a szocializmus építésében Csehszlovákiában. Szinte folytatódott a kassai (Kosice) és a tornóci (Trnovec nad Váhom) manifesztációk hangulata, eszméje. Mivel magyarázható ez? — Azzal, hogy ez az eszme, ez a szellem, sosem halt meg, sőt, a nehéz időkben, a Horthy-meg- szállás idején, majd a jogon kívül helyezettség időszakában is izmosodott. Ne feledjük, tényleg nehéz, bonyolult időszak volt ez, valóban lenni vagy nem lenni kérdés volt a legkisebb tett is, amely a fennálló rend és törvények ellen irányult. Tudom, főleg a történelem távlatából, hogy nem szabad túlértékelni bizonyos, a mikrostruktúrákban lejátszódott eseményeket, abban az időben azonban éppen ezeknek volt nagy horderejű jelentőségük, s a modern hírközlő eszközök nélkül is gyorsan terjedtek igen fontos, politikai szempontból döntő érzelmi hatásokat kiváltva mind a szlovákok, mind a magyarok körében. Egy csomó apró, de a történelemkönyvekben is fellelhető példát említhetnék, mint a magyarok részvételét az első csehszlovák hadtestben, amelyről Ludvík Svoboda is írt, vagy részvételük a szlovák nemzeti felkelésben, amiről számtalan könyv tanúskodik. Maradjunk azonban a témánál, a februári győzelmet megelőző időszaknál, amelyet olykor kényes kérdésként emlegetnek, pedig szerintem nem az, csak megfelelően kell tárgyalni. A magyarok aktivitása ebben az időszakban, a jogfosztottság ellenére sem mondható elenyészőnek. Említettem már Vereknyét, nos hadd mondom el, hogy mi 1946- ban bemutattuk például — saját dramatizálásunkban — Petőfi Az apostolját, az említett bratislavai kerületi konferencián pedig mi adtuk a kultúrműsort, természetesen magyar nyelven. Ilyen példa számos akad, amikor a mikro- struktúrák — a falvak, a gyárak, a városnegyedek — szlovák nemzetiségű kommunistái támogatták a magyarokat, tudván, hogy a CSKP súlyos harcot vív a reakcióval, amelyben a nemzetiségi kérdés háttérbe szorult, de csak időlegesen. De tudtuk, hittük ezt mi, magyarok is. Ezért cselekedtünk. Vitathatatlan, hogy a lakosságcsere, a kitelepítés kemény áldozatokkal járt, de az eszmékbe vetett hit, az igazságos rendezés reménye, amit a sok-sok elvtársi személyes kapcsolat su- gallt, nem veszett el egy percre sem. Nincs ennél jobb bizonyíték, mint azok a történelmi igazságok, hogy a csehszlovákiai magyarok kezdeményezői voltak az élmunkás- és újítómozgalomnak, és amikor a CSKP IX. kongresz- szusa kiadta a mezőgazdaság kollektivizálásának jelszavát, Déli Szlovákia magyarlakta falvaiban elsőként alakították meg az egységes földműves-szövetkezeteket, az abszolút elsőt Furinda Rudolf Tőrén (Turá), őt követték a felső- patonyiak (Horná Potőfí), az apá- caszakállasiak (Sokolce), a far- kasdiak (Vlőany), a széliek (Dőlné Saliby) és mások. Ennyi erőt, energiát, ennyi hitet és bizalmat nem lehet egyik napról a másikra elővarázsolni, az ilyen fajta történelmi cselekedetnek történelmi alapja van, és csak egy tisztességes folytonosság eredménye lehet. — A hitet, a reményt igazolta is a februári győzelem utáni időszak: nemzetiségi iskolák nyíltak, megjelent a nemzetiségi sajtó, megalakult a Csemadok, a népképviseleti testületekbe arányosan kerültek be a magyar nemzetiségű képviselők, és sorolhatnánk még a lenini nemzetiségi politika gyakorlati mevalósu- lásának további jellemzőit. Hol így, hol úgy élt ezzel a csehszlovákiai magyarság. De ugorjunk most közel negyven évet a történelemben! Napjainkat újra forradalminak nevezzük, egy új gondolkodás- és cselekvésmódért küzdünk — szükségszerűségként. Lehet-e párhuzamot vonni az események között negyven év elteltével? — Lehet, hiszen akkor is egy új gondolkodás- és cselekvés- módról volt szó, arról kell ezúttal is beszélni. Mindez azonban nagyon összetett kérdés. Akkor egy olyan útnak vágtunk neki, amely tele volt rejtéllyel, egyúttal azonban egy közelinek látszó, csodálatos cél elérésével kecsegtetett. Azzal tudniillik, hogy mindenki számára lehetséges az e- gyenlő jólét, egy közös társadalmi gazdagság, s ezért valameny- nyien egyként fogunk cselekedni. Ráadásul vonzott az ismeretlen, főleg az ifjúságot. Az azóta eltelt időszak tapasztalatokkal vértezett fel bennünket, s az új gondolkodásmód tulajdonképpen ezúttal azt is jelenti, hogy szakítani kell ezzel a kicsit romantikusnak tűnő szemlélettel. A megtett út azonban egy csomó tapasztalattal is szolgál, amit figyelembe kell venni, és erre építeni az új gondolkodásmódot. Ez azonban nem jelenti azt, hogy már van egy pontosan kijelölt, útjelzőkkel övezett ösvény, amely elvezet a célhoz. Erre szeretnék figyelmeztetni mindenkit, főleg a fiatalokat: az átépítés nem egyszeri esemény. Ne higgye senki, hogy az megvalósul, és akkor mondjuk húsz évig élhetünk megint ölbe tett kézzel. Nem! Az átépítés folyamat, amelynek állandóan tartania kell, mert mindig jönnek új problémák, amelyekre rugalmasan kell reagálni, új igényekkel, elképzelésekkel jönnek az új nemzedékek, amelyek a holnapot hordozzák, s arra reagálni kell. Most átépítünk, mert egy időre megtorpantunk, tehát gyors váltásra van szükségünk. De tudatosítsa mindenki, főleg a fiatalok, hogy ezt a jövőben már nem lehet megismételni, az átépítésnek egy rendszeres, rugalmas tevékenységnek kell lennie, nevezzük aztán bárminek. Ugyanis csak akkor lehet eredményes. — Ez azonban nem minden esetben, sőt, úgy is mondhatnám: ritkán függ az ifjúságtól. És ha már itt tartunk: az ifjúságot elég gyakran ítélik el, illetik passzív jelzővel, véleményem szerint jogtalanul. — Előfordulhat, hogy olyan aktivitást várunk el a fiataloktól, amely annak idején bennünk, a ma idősebb nemzedékben volt. Én azonban nem tartozom azok közé, akik passzivitással vádolják a fiatalokat. Adott esetben mást és másként akarnak, mint mi, ez azonban nem rossz. Az imént említettem az átalakítást mint folyamatot. Nos, úgy érzem, ez vo- naatkozik a káderkérdésekre is, vagyis arra, hogy minden korosztálynak képviseltetnie kell magát minden vezetői szinten egyaránt. A fejlődés gyorsasága olyan, hogy manapság szinte ötévenként változó nemzedékről beszélhetünk. — Az új év küszöbén állunk', amely az átépítés folyamatában, az új gondolkodás- és cselekvés- mód meghonosodásában jelentős mérföldkő lehet. Mit kíván olvasóinknak az új év alkalmából? — Korunk forradalmi igényel alapos felkészültséget kívánnak meg a benne élő embertől. Az Üj Ifjúság olvasói pedig ráadásul már a huszonegyedik század emberei. Ezért azt kívánom nekik, hogy legyen erejük és egészségük becsülettel felkészülni a jövő századra, amelynek alapjait közösen most rakosgatjuk. A nemzetiségi fiataloknak pedig azt, hogy jobban használják ki a szocializmus adta lehetőségeket; jelentkezzenek bátran azokba az iskoláinkba, amelyek már az új követelmények szerint nevelik a szakmunkásokat, középkádereket, illetve a gimnáziumokba, amelyek felkészítik őket a főiskolai tanulmányokra, hiszen bizalommal, a szebb, gazdagabb társadalom, az új módon gondolkodó és cselekvő világ elérésének reményével, a jövőbe vetett hittel csak felkészülten, művelten haladhatunk. Hatvanöt éves a Szovjetunió Vlagyimir Iljics Lenin a nagy októberi szocialista forradalom győzelmét követően haladéktalanul hozzálátott az új államrendszer kiépítéséhez. Már a polgárháború nehéz éveiben is visszavisszatért ehhez a kérdéshez, és miután 1922 őszén az utolsó intervenciós csapatokat is kiűzték a fiatal szovjetköztársaságból, elkezdhette elképzeléseinek megvalósítását. A proletárforradalom vezére a cári Oroszországot a népek börtönének nevezte, és leszögezte, hogy a leendő szocialista államnak az egyenjogú nemzetek és nemzetiségek államszövetségévé kell válnia. 1922. november 9-én beszédet mondott a moszkvai szovjet plénumán — ez volt egyébként az utolsó nyilvános felszólalása —, s többek között elmondta: ,Mi az elmúlt öt év alatt megoldottuk a nemzeti kérdést olyan államban amelyben olyan sok a nemzetiség, amennyit aligha lehet találni még egy országban s e téren szerzett tapasztalataink teljes mértékben meggyőznek bennünket arról, hogy ilyen esetekben a nemzetek érdekeihez való egyedüli helyes viszony az érdekek maximális kielégítése és olyan feltételek megteremtése amelyek minden lehetőségét kizárják annak, hogy konfliktusok jöjjenek létre ezen a talajon.“ Elképzelései szerint fogalmazták meg a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének megalakulásáról szóló nyilatkozatot és szerződést, amelyet a szovjetek I. össz-szövetségl kongresz- szusa 65 évvel ezelőtt, 1922. december 30-án fogadott el — megalakult a Szovjetunió. A szerződés értelmében az OSZFSZK, Ukrajna, Belorusszia és a Kaukázusontúll Szocialista Föderatív Köztársaság (tagjai: Azerbajdzsán, Örményország és Grúzia) önkéntesen és egyenjogúan egységes szövetségi államban egyesültek. A nyilatkozat többek között kimondja: „A szovjet köztársaságok népeinek — amelyek a közelmúltban tartatták meg tanácsi kongresszusaikat, és egyhangú határozatot hozták a Szovjet Köztársaságok Szövetségének létrehozásáról — akarata biztos garancia arra, hogy ez a szövetség egyenjogú népek önkéntes egyesülése; hogy minden egyes köztársaság számára biztosítva van a szabad kilépés joga ebből a szövetségből; hogy a szövetségbe való belépés lehetősége nyitva áll mindazon szocialista szovjet köztársaságok előtt, amelyek már léteznek vagy amelyek a jövőben létrejöhetnek; hogy az új szövetségi állam méltó kiteljesedése a népek békés együttélésének és testvéri együttműködésének, aminek alapját még 1917 októberében rakták le ... Amikor az egész világ előtt mindezt kijelentjük és ezennel ünnepélyesen kihirdetjük a szovjethatalom alapjainak megingathatatlanságát, amely alapok a bennünket meghatalmazó szovjet szocialista köztársaságok alkotmányaiban is tükröződnek, mi, e köztársaságok képviselői, élve a ránk bízott teljhatalommal, ezennel elhatározzuk a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének megalakításáról szóló szerződés aláírását.“ Vitathatatlan, hogy a SZSZKSZ megalakulásának történelmi aktusát a forradalom egész fejlődésmenete készítette elő. Az államszövetség létrehozása a területén élő nemzetek szabad akaratnyilvánításának logikus végeredménye. A fennmaradt dokumentumokból tudomásunk van népes tömeggyűlésekről és nagyszabású összejövetelekről, a járási, körzeti, kormányzósági és köztársasági szovjetek kongresszusairól, amelyek — egyfajta népszavazásként — határozott igent mondtak a népek önkéntes egyesülésére. Az egységes szövetségi állam létrehozásának szükségességét mindenekelőtt belső okok diktálták: szoros szövetség nélkül elképzelhetetlen lett volna a háborús sebek begyógyítása. U- gyanakkor azonban külső okok is sürgették ezt a lépést: szoros szövetség nélkül nem lehetett volna megvédeni, megóvni és megerősíteni a népi szovjethatalmat a sokasodó külső fenyegetésekkel szemben. A Szovjetunió megalakulásával teljes egészében kibontakozott a lenini nemzetiségi politika. A párt helyesen ismerte fel* hogy a nemzeti elnyomás és egyenlőtlenség valamennyi következményének leküzdéséhez egymaguk- ban a legjobb és legigazságosabb törvények is keveset énnek. Fel kellett számolni a korábban elnyomott nemzetek és nemzetiségek gazdasági és kulturális elmaradottságát. Ennek a feladatnak a megoldása lett a bolsevik párt egyik fő politikai célkitűzése. A termelőerők elosztása során, a beruházások helyének kijelölésekor a gazdasági célszerűség mellett változatlanul tekintetbe veszik azóta is a nemzetiségi politika érdekeit. Olyan területeken is születnek beruházások, ahol nem éppen kedvezőek a feltételek. Internacionalista alapelvek hatják át kezdettől fogva a szovjet állam külpolitikáját is. Jellemző, hogy míg a forradalmat. követően csak két ország, Perzsia és Afganisztán tartott fenn diplomáciai képviseletet Szovjetorosz- országgal, 1922-ben, a szovjetek ,I. össz- szövetségi kongresszusának történelmi jelentőségű kinyilatkoztatását már 12 teljhatalmú megbízott hallgatta végig, köztük a korábbi ellenség, Németország képviselője is. A Szovjetunió attól kezdve a világ minden országával készséggel fejleszti az egyenjogú kapcsolatokat és együttműködést. Hat és fél évtized telt el a Szovjetunió megalakulása óta. Ez a korszak magában foglalja a város és a falu szocialista átalakításának gigászi munkáját, a kulturális forradalmat, a szocialista haza védelméért véghez vitt hőstetteket a nagy honvédő háborúban, az újjáépítést, a fejlett szocialista társadalom felépítését, és napjainkban a társadalom gazdasági és szociális átépítését. K. M.