Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-12-16 / 50. szám

új ifjúság 7 j

Száraz Pál:

A VÁROSONTÚL

®

Kálmán a temetés után hazatért feleségével. November közepe volt, a határszélen már havazott, és keletről szüntelenül hömpölyögtek a sárgás felhők, míg elfedték a*hideg eget a város fölött. A vonat ablakából visszanézett a csillogó tájra és a temetőre, amelyben fekete fenyők övezték Kellerék sírboltját. Egy pillanatra feltűnt előtte apósa arca mint mély, puha rajz a a táj leplén. A látomás híven visszaadta a gúnyos, fekete vonásokat, a bozontos pillák mögött alvó szem zöld olajszínét, 'aztán szétolvadt. Kálmán belépett a fülkébe a feleségéhez.

Az asszony már aludt a sarokban.

Súlyos fekete haja elnyelte magas homlokát, csak az arca világított a félelem és a fáradtság krétaszínével, mintha már nem is élne.

— Mitől fél? — tűnődött Kálmán, >— Vajon mitől?

öt és fél éve vette feleségül Veronikát, egy évvel később, hogy a kis hegyvidéki városba került, amely tavasztól őszig vad esőben ázott, vagy éppen párolgó szél szárította köves utcáit. Akkor maga is aggodalommal gondolt arra, hogy egyszer hazatér a kövek és fenyők közül, ahol a házak sáfrány- és gyömbérszagot árasztanak. Tartott attól a naptól, amikor megválik a makacs emberek városától, apósa házától. Félelme később eloszlott, s egyre kevesebbet gondolt a városon- túli házra, amelyben nagyanyja uralkodott, szigorral őrizve a „vagyon roncsait“: a tölgyek közé épült erős házat, a körbe telepített kopott szőlőt.

— Vagyon? — gondolta elégedetten, és elmosolyodott.

A szó igazi tartalmát odafenn fogta fel, a városban, amelynek lakói értettek a rejtélyes művészetekhez, a vagyon megszerzéséhez és megőrzéséhez. Egyszerre életre kelt gondolataiban a ház, amelyre az utóbbi időben oly ritkán emlékezett, akár egy fakó lenyomatra.

Ekkor Veronika felnyitotta a szemét. Zöld szeme volt, mint az apjának, de lágy és meleg. Olyanfajta zöld, mint az öreg kutak vize.

— Álmodtam — mosolygott —, és álmomban otthon jártam.

— Otthon? — intett Kálmán a város felé, amely elmaradt már a ködös éjszakában, s elsüppedt a hegyek jeges karéja mögött.

— Nemi Otthon, nálatok, a városodtól. Keveset beszéltél róla, mégis ott jártam, abban a házban, amely a tölgyek közt épült. Tudod, mi volt a csodálatos? Nyár volt, sárga, forró nyár, amilyen soha sincs mifelénk. Igen, pontosan emlékszem. Nyár volt, és por takarta a tölgyeket, valaki zongorázott, lassan és könnyedén, mintha lebegne. Mindent láttam és mindenkit. #

Lázasan beszélt, ahogy Kálmán még sohasem hallotta. Egyszerre mindent tudni akart. Kálmán pontosan leírta a ház fekvését, és beosztását, a füstsza- gú nyárikonyhát. Veronikának ez nem yolt elég.

— Mégl — sürgette Kálmánt, és lehunyta szemét — Még beszélj! Mindent hallani akarok. Hogy élünk ott, ptthon? — mondta, és elpirult.

Kálmán zavartan hallgatta. Meglepte ez a vad. ismeretlen izgalom. Aggodalma ismét feltámadt, mikor a nagymamára gondolt, aki talpig feketében

áll, és baljós, támadó tekintettel végigméri az idegen asszonyt.

— Békésen élünk — válaszolta csendesen. — Majd utánanézek valaminek.

— Ahogy gondolod — mondta Veronika. — Van egy kis pénzünk, gazdagok vagyunk.

— Te — mondta megfontoltan, mert ebben a pillanatban megértette, miről van szó — gazdag vagy. De én? És a család? Nem ismered a nagymamát. Sohasem tűrné, hogy valaki a felesége vagyonát csak úgy szétdobálja.

Kálmán kinézett az ablkon, az elsuhanó, ismerős tájra. A hideg, fehér holdfényben messzire úszott a dombok fagyos hulláma, s az út mellett jegenyék álltak a dér csillogó szőrzetével borítva. Vörhenyes köd lengett egy csaliton, más nem mozdult.

— Ez az — mutatta tétován —, a városontúl. A büszke városontúl. A hazám. Látod?

Éjfél elmúlt már, amikor Veronika lepihent a vendégszobában, és mozdulatlanul feküdt a néma sötétségben. Csalódása hamarabb eloszlott, mint re-* mélte, majdnem elégedett volt már. Maga elé idézte a nagymamát a családi körív előterében, sértett és gúnyos arcát, amelyen keskeny száj uralkodott. Ilona lapos, kíváncsi pillantását, Géza yidám, deres bajuszát.

— Büszkék — gondolta, és elaludt,

Kálmán egyedül maradt a nagymamával.

— Szép asszony a feleséged. Jó is lehet, hűséges és megbízható. Most halt meg az apja? — kérdezte szemüvegét feltéve. 1

— Már két hete lesz.

— Hamarabb is jöhettetek volna.

— Nem érted ezt, nagymama. El kellett adni a házat, mindent rendezni kellett.

— Nem akart veled jönni?

— Dehogynem. Gyerekkora óta magányosan élt az apjával. Ezek így élnek, zárt kapuk mögött. Veronikának család kell.

Nagymama felemelte mutatóujját.

— A család mi vagyunk. Nálunk otthonra lelhet, de szeretném, ha megmondanál neki valamit. Ebben a házban senkit sem érdekel, hogy gazdag. Ehhez tartsa magát. Jó éjszakátl

Bólintott és elment.

Veronika hamar belátta, hogy tehetetlen. Hallgatott hát vagyonáról, szerényen öltözködött, mint Ilona. Együtt jártak dolgozni a helyi szövetkezetbe. Szorgalmas volt, igénytelen, hallgatag és készséges. Elmerült a családban, amely csendes figyelemmel vette körül. Kálmán pedig, aki lefogyott és megsápadt, de visszanyerte fürge mozgását és ifjúságát, bámulta.

Egy év múlva jobban álltak anyagilag, mint érkezésük napján.

Az egyik este az ebédlőben terítettek vacsorára. Nagymama felállt a sarokból, megcsókolta Veronika homlokát, és sokáig nézte az arcát. Karon fogta, és maga mellé ültette.

— Itt a helyed, lányom, a családhoz tartozol.

Kívül már éjszaka volt.

Szelíd szél altatta a városontúl! táj lankáit, elsuhant a büszke dombok oldalán, és megbillentette az út menti katonás jegenyék ezüsthegyét. Később felkelt a sárga tavaszi hold, s benézett az ebédlőbe.

Thomas Holzvoigt:

Az eljátszott becsület

■w

M

I

£

— Nincs remény, Jochen? *-* kérdezte Bernd Nordland orvosától és barátjától, dr. Jochen Lohrétől. Érezte bordái alatt a fájdalmat, amely már hónapok óta gyötörte és egyre élesebb lett.

— Orvos vagyok, nem Jós, Bernd — válaszolta szomorúan dr. Lohre. — A májrák előrehaladott stádiumában van.

— Meddig élhetek még?

Az orvos vállat vont.

— Talán fél évig, talán négy hónapig. A fájdalom egyre erősebb lesz, de nem fogom hagyni, hogy feleslegesen szenvedj.

— Köszönöm. Remélem nem fog Ilyen sokáig tartani — állt fel Bernd, és a kezét nyújtotta. — Mellesleg tudsz róla, hogy Michaela megcsal? Mindenki tudta, én azonban nemrégen értesültem róla.

— Luxuslény, és nem Illik a méneshez, ezt te is tudod — válaszolt komolyan az orvos, i—• Tudod-e, ki a szeretője? — Victor Stress, egy playboy. Csodálom, mert pénze nincs. Michaela pedig a pénzre játszik. Az én vagyonomat mindenesetre nem kaparintja meg.

— Tudja már?

— Nem. Majd a halálom után értesül róla.

Bernd másnap szokás szerint korán kelt, Irodájának ablakából az udvart és a ménest nézte, és feleségére gondolt, aki még aludt. A birtokot ő ős az édesapja emelte fel keserves kínnal. Minek? Nincsenek gyermekei, ő maga halálos beteg. Keserű gondolataiból a telefon csengése riasztotta fel. Lassan odament az Íróasztalhoz, és amikor a kattanás jelezte, hogy á háló- szobában felvették a kagylót, egy pillanat gondolkodás után ő is a telefonhoz nyúlt.

— ,,, egyedül vagy kedves? — hallatszott egy férfihang.

— Igen, Victor. Éppen fel akartam kelni i Hát a férjed?

r *- ö már bizonyára a lovainál van. Imádja őket. Végső ideje tenni valamit.

— Mikor Michaela?. Nem bírom tovább foélküled, tudod!

— Én is bolondulok érted, Victor. Talán' ma vagy holnap sikerül. Ha rávehetném

egy lovaglásra...

— Akkor többé nem jelentkezem, nehogy gyanús legyél. Utána pedig megyünk Argentínába! Csókollak!

Bernd lassan letette a kagylót. Mit tervei Michaela? Sejtette, nem, érezte, egészen biztos volt benne! Hirtelen tudta, mit kell tennie.

Később, reggelinél, Michaela mintegy mellesleg megjegyezte:

— Régen lovagoltunk. Nincs hozzá kedved?,

— Talán holnap reggel, ha akarod » válaszolta a férje.

Michaela tekintete a falon függő Renolr- képre tévedt, és eszébe jutott, hogy legalább félmilliót ér. Ha mindent elad, többszörös milliomos lesz.

— Felmegyünk a hágóhoz? — kérdezte ártatlan arckifejezéssel.

Bernd bólintott.

Esett az éjjel, és a föld még vizes volt.

Jens, a főlovász Chicot és Rast nyergei- tette meg.

— Ras kissé nyugtalan ma reggel — figyelmeztette a gazdáját.

— Ne félj, én elbánok vele — válaszolt nyugodtan Bernd.

A hegyekben még köd gomolygott, amikor elindultak. Az ösvény csúszós volt és keskeny, egymás mögött kellett lovagolniuk. Michaela elóreengedte a férjét. Amikor feljebb jutottak és tudta, hogy Bernd nem néz hátra, a nő elővett egy hosszú

tűt. Előrehajolt a nyeregben, és Jól irányzott mozdulattal megszúrta Rast. A 16 nyerített, felágaskodott, majd nagyot rúgott. Berndet meglepte az engedetlenség, és elveszítette egyensúlyát. Kiáltása sokáig visszhangzott a katlanban, míg zuhant, Ras pedig eliramodott, mint akit az ördögök üldöznek.

Michaela állt és hallgatózott. Lehetetlen ilyen esés után életben maradni, gondolta. Rövid tétovázás után a tűt is a szakadékba hajította, majd lassan megfordult, és elindította lovát visszafelé. Mire a birtokra ért, könnyes volt az arca.

Bernd holttestét másnap emelték ki a szakadékbél. A rendőrség szerint szerencsétlenség történt, és semmi sem vonta kétségbe az özvegy gyászát. A főlovász Is megerősítette, hogy a paripa aznap nyugtalan volt.

Michaela a függöny mögül nézte a távozó rendőröket. Nagyot lélegzett, de a keze azért remegett, amikor cigarettára gyújtott. Olyan könnyű volt, és mégis ez a fe- szültségl Azonnal találkoznia kell Victor- ral, még ha veszélyes is.

, Szűk szabású, fekete kosztüm volt rajta, amikor beszállt vörös Porschejába. Lassan hajtott ki az udvarbői, és odaintett J8nsnek, aki megkövesedett arccal nézett utána. A nyárfasorban bekapcsolta a kazettás magnót. Megrémült, amikor férje hangja szólalt meg a zene helyett:

— Tehát megtetted, és most útban vagy a szeretőd felé. Azt ugye nem tudtad, hogy a halál nekem ajándék, mert legfeljebb fél évem maradt volna még hátra, pokoli kínok között. Te persze el akarod adni a ménest, hogy a pénzt a szeretődre költsd, de ebből nem lesz setnmll Hűtlenséged miatt kizártalak az örökségből.

Michaela rémülten hallgatta a halott üzenetét, és nem érte fel ésszel. Bernd mindent tudott, és nem tett ellene semmit. Halálosan beteg volt, ő pedig most itt áll egy fitylng nélküli A szenvtelen hang folytatta mondékáját:

— Lemértem az időt, amennyire szükséged van, hogy a ménes udvaráról a kanyarig érjél. Hamarosan ott leszel és fékezni akarsz, de hiába. Elvágtam a fékvezetéket ...

Michaela pánikba esett, teljes erejéből rátaposott a fékre, és valóban nem ért él vele semmit. A kanyar pedig egyre közelebb volt. Mint mindig, most is nagyon gvorsan hajtott.

A Porsche több mint száz kilométeres sebességgel rohant a korlátnak, átszakította. és nagy ívben repült a szakadékba. Michaela Nordland a lángoló roncsok között lelte halálát.

I