Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-12-16 / 50. szám

új ifjúság 7 j Száraz Pál: A VÁROSONTÚL ® Kálmán a temetés után hazatért fe­leségével. November közepe volt, a határszélen már havazott, és keletről szüntelenül hömpölyögtek a sárgás fel­hők, míg elfedték a*hideg eget a város fölött. A vonat ablakából visszanézett a csillogó tájra és a temetőre, amely­ben fekete fenyők övezték Kellerék sír­boltját. Egy pillanatra feltűnt előtte apósa arca mint mély, puha rajz a a táj leplén. A látomás híven vissza­adta a gúnyos, fekete vonásokat, a bozontos pillák mögött alvó szem zöld olajszínét, 'aztán szétolvadt. Kálmán belépett a fülkébe a feleségéhez. Az asszony már aludt a sarokban. Súlyos fekete haja elnyelte magas homlokát, csak az arca világított a fé­lelem és a fáradtság krétaszínével, mintha már nem is élne. — Mitől fél? — tűnődött Kálmán, >— Vajon mitől? öt és fél éve vette feleségül Vero­nikát, egy évvel később, hogy a kis hegyvidéki városba került, amely ta­vasztól őszig vad esőben ázott, vagy éppen párolgó szél szárította köves ut­cáit. Akkor maga is aggodalommal gon­dolt arra, hogy egyszer hazatér a kö­vek és fenyők közül, ahol a házak sáfrány- és gyömbérszagot árasztanak. Tartott attól a naptól, amikor megvá­lik a makacs emberek városától, apósa házától. Félelme később eloszlott, s egyre kevesebbet gondolt a városon- túli házra, amelyben nagyanyja ural­kodott, szigorral őrizve a „vagyon ron­csait“: a tölgyek közé épült erős há­zat, a körbe telepített kopott szőlőt. — Vagyon? — gondolta elégedetten, és elmosolyodott. A szó igazi tartalmát odafenn fogta fel, a városban, amelynek lakói ér­tettek a rejtélyes művészetekhez, a va­gyon megszerzéséhez és megőrzéséhez. Egyszerre életre kelt gondolataiban a ház, amelyre az utóbbi időben oly rit­kán emlékezett, akár egy fakó lenyo­matra. Ekkor Veronika felnyitotta a szemét. Zöld szeme volt, mint az apjának, de lágy és meleg. Olyanfajta zöld, mint az öreg kutak vize. — Álmodtam — mosolygott —, és álmomban otthon jártam. — Otthon? — intett Kálmán a vá­ros felé, amely elmaradt már a ködös éjszakában, s elsüppedt a hegyek je­ges karéja mögött. — Nemi Otthon, nálatok, a városod­tól. Keveset beszéltél róla, mégis ott jártam, abban a házban, amely a töl­gyek közt épült. Tudod, mi volt a cso­dálatos? Nyár volt, sárga, forró nyár, amilyen soha sincs mifelénk. Igen, pon­tosan emlékszem. Nyár volt, és por ta­karta a tölgyeket, valaki zongorázott, lassan és könnyedén, mintha lebegne. Mindent láttam és mindenkit. # Lázasan beszélt, ahogy Kálmán még sohasem hallotta. Egyszerre mindent tudni akart. Kálmán pontosan leírta a ház fekvését, és beosztását, a füstsza- gú nyárikonyhát. Veronikának ez nem yolt elég. — Mégl — sürgette Kálmánt, és le­hunyta szemét — Még beszélj! Min­dent hallani akarok. Hogy élünk ott, ptthon? — mondta, és elpirult. Kálmán zavartan hallgatta. Meglep­te ez a vad. ismeretlen izgalom. Ag­godalma ismét feltámadt, mikor a nagy­mamára gondolt, aki talpig feketében áll, és baljós, támadó tekintettel vé­gigméri az idegen asszonyt. — Békésen élünk — válaszolta csen­desen. — Majd utánanézek valaminek. — Ahogy gondolod — mondta Ve­ronika. — Van egy kis pénzünk, gaz­dagok vagyunk. — Te — mondta megfontoltan, mert ebben a pillanatban megértette, miről van szó — gazdag vagy. De én? És a család? Nem ismered a nagymamát. Sohasem tűrné, hogy valaki a felesé­ge vagyonát csak úgy szétdobálja. Kálmán kinézett az ablkon, az elsu­hanó, ismerős tájra. A hideg, fehér holdfényben messzire úszott a dombok fagyos hulláma, s az út mellett jege­nyék álltak a dér csillogó szőrzetével borítva. Vörhenyes köd lengett egy csaliton, más nem mozdult. — Ez az — mutatta tétován —, a városontúl. A büszke városontúl. A ha­zám. Látod? Éjfél elmúlt már, amikor Veronika lepihent a vendégszobában, és mozdu­latlanul feküdt a néma sötétségben. Csalódása hamarabb eloszlott, mint re-* mélte, majdnem elégedett volt már. Ma­ga elé idézte a nagymamát a családi körív előterében, sértett és gúnyos ar­cát, amelyen keskeny száj uralkodott. Ilona lapos, kíváncsi pillantását, Géza yidám, deres bajuszát. — Büszkék — gondolta, és elaludt, Kálmán egyedül maradt a nagyma­mával. — Szép asszony a feleséged. Jó is lehet, hűséges és megbízható. Most halt meg az apja? — kérdezte szemüvegét feltéve. 1 — Már két hete lesz. — Hamarabb is jöhettetek volna. — Nem érted ezt, nagymama. El kellett adni a házat, mindent rendezni kellett. — Nem akart veled jönni? — Dehogynem. Gyerekkora óta ma­gányosan élt az apjával. Ezek így él­nek, zárt kapuk mögött. Veronikának család kell. Nagymama felemelte mutatóujját. — A család mi vagyunk. Nálunk ott­honra lelhet, de szeretném, ha meg­mondanál neki valamit. Ebben a ház­ban senkit sem érdekel, hogy gazdag. Ehhez tartsa magát. Jó éjszakátl Bólintott és elment. Veronika hamar belátta, hogy tehe­tetlen. Hallgatott hát vagyonáról, sze­rényen öltözködött, mint Ilona. Együtt jártak dolgozni a helyi szövetkezetbe. Szorgalmas volt, igénytelen, hallgatag és készséges. Elmerült a családban, amely csendes figyelemmel vette kö­rül. Kálmán pedig, aki lefogyott és megsápadt, de visszanyerte fürge moz­gását és ifjúságát, bámulta. Egy év múlva jobban álltak anyagi­lag, mint érkezésük napján. Az egyik este az ebédlőben terítettek vacsorára. Nagymama felállt a sarok­ból, megcsókolta Veronika homlokát, és sokáig nézte az arcát. Karon fogta, és maga mellé ültette. — Itt a helyed, lányom, a családhoz tartozol. Kívül már éjszaka volt. Szelíd szél altatta a városontúl! táj lankáit, elsuhant a büszke dombok ol­dalán, és megbillentette az út menti katonás jegenyék ezüsthegyét. Később felkelt a sárga tavaszi hold, s benézett az ebédlőbe. Thomas Holzvoigt: Az eljátszott becsület ■w M I £ — Nincs remény, Jochen? *-* kérdezte Bernd Nordland orvosától és barátjától, dr. Jochen Lohrétől. Érezte bordái alatt a fájdalmat, amely már hónapok óta gyötör­te és egyre élesebb lett. — Orvos vagyok, nem Jós, Bernd — vá­laszolta szomorúan dr. Lohre. — A máj­rák előrehaladott stádiumában van. — Meddig élhetek még? Az orvos vállat vont. — Talán fél évig, talán négy hónapig. A fájdalom egyre erősebb lesz, de nem fogom hagyni, hogy feleslegesen szenvedj. — Köszönöm. Remélem nem fog Ilyen sokáig tartani — állt fel Bernd, és a ke­zét nyújtotta. — Mellesleg tudsz róla, hogy Michaela megcsal? Mindenki tudta, én azon­ban nemrégen értesültem róla. — Luxuslény, és nem Illik a méneshez, ezt te is tudod — válaszolt komolyan az orvos, i—• Tudod-e, ki a szeretője? ­— Victor Stress, egy playboy. Csodálom, mert pénze nincs. Michaela pedig a pénzre játszik. Az én vagyonomat mindenesetre nem kaparintja meg. — Tudja már? — Nem. Majd a halálom után értesül róla. Bernd másnap szokás szerint korán kelt, Irodájának ablakából az udvart és a mé­nest nézte, és feleségére gondolt, aki még aludt. A birtokot ő ős az édesapja emelte fel keserves kínnal. Minek? Nincsenek gyermekei, ő maga halálos beteg. Keserű gondolataiból a telefon csengése riasztotta fel. Lassan odament az Íróasztalhoz, és amikor a kattanás jelezte, hogy á háló- szobában felvették a kagylót, egy pillanat gondolkodás után ő is a telefonhoz nyúlt. — ,,, egyedül vagy kedves? — hallat­szott egy férfihang. — Igen, Victor. Éppen fel akartam kelni i Hát a férjed? r *- ö már bizonyára a lovainál van. Imád­ja őket. Végső ideje tenni valamit. — Mikor Michaela?. Nem bírom tovább foélküled, tudod! — Én is bolondulok érted, Victor. Talán' ma vagy holnap sikerül. Ha rávehetném egy lovaglásra... — Akkor többé nem jelentkezem, nehogy gyanús legyél. Utána pedig megyünk Ar­gentínába! Csókollak! Bernd lassan letette a kagylót. Mit ter­vei Michaela? Sejtette, nem, érezte, egé­szen biztos volt benne! Hirtelen tudta, mit kell tennie. Később, reggelinél, Michaela mintegy mel­lesleg megjegyezte: — Régen lovagoltunk. Nincs hozzá ked­ved?, — Talán holnap reggel, ha akarod » vá­laszolta a férje. Michaela tekintete a falon függő Renolr- képre tévedt, és eszébe jutott, hogy leg­alább félmilliót ér. Ha mindent elad, több­szörös milliomos lesz. — Felmegyünk a hágóhoz? — kérdezte ártatlan arckifejezéssel. Bernd bólintott. Esett az éjjel, és a föld még vizes volt. Jens, a főlovász Chicot és Rast nyergei- tette meg. — Ras kissé nyugtalan ma reggel — fi­gyelmeztette a gazdáját. — Ne félj, én elbánok vele — válaszolt nyugodtan Bernd. A hegyekben még köd gomolygott, ami­kor elindultak. Az ösvény csúszós volt és keskeny, egymás mögött kellett lovagol­niuk. Michaela elóreengedte a férjét. Ami­kor feljebb jutottak és tudta, hogy Bernd nem néz hátra, a nő elővett egy hosszú tűt. Előrehajolt a nyeregben, és Jól irány­zott mozdulattal megszúrta Rast. A 16 nye­rített, felágaskodott, majd nagyot rúgott. Berndet meglepte az engedetlenség, és el­veszítette egyensúlyát. Kiáltása sokáig visszhangzott a katlanban, míg zuhant, Ras pedig eliramodott, mint akit az ördögök üldöznek. Michaela állt és hallgatózott. Lehetetlen ilyen esés után életben maradni, gondolta. Rövid tétovázás után a tűt is a szakadék­ba hajította, majd lassan megfordult, és elindította lovát visszafelé. Mire a birtok­ra ért, könnyes volt az arca. Bernd holttestét másnap emelték ki a sza­kadékbél. A rendőrség szerint szerencsét­lenség történt, és semmi sem vonta két­ségbe az özvegy gyászát. A főlovász Is megerősítette, hogy a paripa aznap nyug­talan volt. Michaela a függöny mögül nézte a távozó rendőröket. Nagyot lélegzett, de a keze azért remegett, amikor cigarettára gyúj­tott. Olyan könnyű volt, és mégis ez a fe- szültségl Azonnal találkoznia kell Victor- ral, még ha veszélyes is. , Szűk szabású, fekete kosztüm volt raj­ta, amikor beszállt vörös Porschejába. Las­san hajtott ki az udvarbői, és odaintett J8nsnek, aki megkövesedett arccal nézett utána. A nyárfasorban bekapcsolta a ka­zettás magnót. Megrémült, amikor férje hangja szólalt meg a zene helyett: — Tehát megtetted, és most útban vagy a szeretőd felé. Azt ugye nem tudtad, hogy a halál nekem ajándék, mert legfeljebb fél évem maradt volna még hátra, pokoli kí­nok között. Te persze el akarod adni a ménest, hogy a pénzt a szeretődre költsd, de ebből nem lesz setnmll Hűtlenséged miatt kizártalak az örökségből. Michaela rémülten hallgatta a halott üze­netét, és nem érte fel ésszel. Bernd min­dent tudott, és nem tett ellene semmit. Ha­lálosan beteg volt, ő pedig most itt áll egy fitylng nélküli A szenvtelen hang foly­tatta mondékáját: — Lemértem az időt, amennyire szüksé­ged van, hogy a ménes udvaráról a kanya­rig érjél. Hamarosan ott leszel és fékez­ni akarsz, de hiába. Elvágtam a fékveze­téket ... Michaela pánikba esett, teljes erejéből rátaposott a fékre, és valóban nem ért él vele semmit. A kanyar pedig egyre köze­lebb volt. Mint mindig, most is nagyon gvorsan hajtott. A Porsche több mint száz kilométeres sebességgel rohant a korlátnak, átszakítot­ta. és nagy ívben repült a szakadékba. Mi­chaela Nordland a lángoló roncsok között lelte halálát. I

Next

/
Thumbnails
Contents