Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-12-09 / 49. szám
Molnár Ferenc: A doktor úr. Szűcs Jenő felvételén is júl látható a szép színpadkép (Platzncr Tibor munkája) 'JUBILEUM ELŐTT A MATES2 VALLOMÁSOK A SZÍNHÁZRÓL Leszkó Vendel színpadtechnikus a színházban. Már tényleges katonai szolgálata előtt is ott dolgozott. A katonaság után visszatért, s munkájával, felelősségteljes hozzáállásával, tevékeny SZISZ-'tagként egyaránt megállja a helyét. — A színpadtechnikusok kulcsfeladatokat is megoldanak. Rajtuk akár bukhat is egy előadás. Ök azok, akik felépítik a „látványt“. £s hogyan? — A kívülállót nem az érdekli, milyen konstrukcióból, szerkezetből, háttérbázisból áll a ’ színpadi díszlet. Ö a látványra, a végproduktumra kíváncsi. Azt, amit a színész és én kopottnak, festettnek látok, nem szabad, hogy a néző is így lássa. Ügyesen el kell kendőzni. Ha csak nem éppen az ilyenfajta „leélt“ színpadkép a rendező direkt kérése, mint például a Bűntény a Kecskeszigeten című stúdióelőadás esetében volt. Egyszóval az, aminek mozognia kell a színpadon, valóban mozoghasson. Hogy ezt hogyan érjük el, az a mi feladatunk Előfordul, hogy egy alkalmi „biztosítótünek“ van a legfontosabb szerepe az egész díszletkomplexumban ... Mert egy adott művelődési ház, adott felszerelt- ségű színpadán ezzel a tűvel „biztosítjuk“ a felállított díszletet... — A néző észreveszi ezeket a „biztosítótűket“? — Amikor a néző a színészi játék , élvezése helyett a technikai hiányosságokat, bakikat keresgéli, az már régen rossz. Mellesleg, remélem, ilyesmire színházunkban a jövőben sem lesz példa. — A színház két művészével, Mák Ildikóval és Benes Ildikóval szerepel egy óvodásoknak és kisiskolásoknak szóló gyermekműsorban. Talán voltak vagy vannak színészi ambíciói is ...? — Beszéljünk inkább arról, ami a színházi munkakörömmel függ össze. — De hát miért nem akar erről? — Mert ez nem tartozik ide. Beszéljünk inkább az előző kérdésben említett dolgokról. Arról, hogyan telik a színpadtechnikusok munkanapja, kipakolás, bepakolás, építés, leépítés (mármint a díszlet szétszerelése), próba, utazás az előadásra, építés, bontás, fáradtan haza. Hasonlóak vagyunk, mint Elton lohn csapata, csak ők valamivel többen vannak, meg aztán nem azonos az eszmei és anyagi elismerésünk sem. — És milyen a jó díszlet? Nem csak a díszletépítő szemével ... — Funkcionális. Logikus, minél nagyobb mozgáslehetőséget, minél több helyzetpoént magában hordozó. Amióta a színháznál dolgozom, a legjobb díszletnek a Bűntény a Kecskeszigeten és A doktor űr díszletét tartom. Véleményem szerint, és nagyon errefelé mutat a korszerű színház szekér- rúdja, a jó díszlet egy bőröndben, legfeljebb egy mikrobuszban is elférhet. Felállítható egy pajtában és egy patinás színpadon egyaránt... Tájoló színház vagyunk, ezt mindig szem előtt kellene tartani minden díszlettervezőnek, aki a Matesz számára dolgozik. Fabó Tibor is Komáromban (Komárno) kezdte. Most a kassai (Koäice) együttesnél színész, ö is még a katonai szolgálat előtt lett színész. — Amikor bevonult, tudta, hogy visszajön a színházhoz? — Nem. Én szakaszokban élem az életem. Bevonulásom is egy új szakasz kezdetét jelentette, amely leszerelésem napjáig tartott. Különben is, ha visszagondolok, csak a második évben volt módom azon morfondírozni, hogy hogyan tovább. De akkor már, azt hiszem, nem is volt kétséges a válasz. Egyébként én a színházat fertőző betegséghez hasonlítanám: van, aki kigyógyul belőle, van, aki nem. — Égy évadot játszott a komáromi társulatban, van összehasonlítási alapja. Mit tapasztal? — Van összehasonlítási alapom? Talán. Egyébként két évadot töltöttem Komáromban. Mint ahogyan itt, Kassán is a második évadom telik. Véleményem szerint itt sokkal nehezebb dolgozni, a komáromi feltételek jobbak. A tájoló játékhelyek elfogadhatók. Ennek ellenére hiszem, hogy a kassai társulat is képes kiugró teljesítményekre, mint ahogy ez megtörtént például Gyarmati Béla, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója, a Bodnárné rendezője vezetése alatt is. Vagyis elsőrangú rendezőszervező egyéniségek kellenek hozzá. — Szokványkérdés: gondolja, hogy színházunkban az ön esetében van reális alapja annak, hogy szerepálmokat dédelgessen? — Nem vagyok illúzióhajszoló. Ambícióim más irányúak, mint hogy szerepálmokat dédelgessek. Én arra törekszem, hogy a rám osztott klsebb-nagyobb szerepeket a lehető legjobban eljátsszam. Konkrétabban szólva, nem hiszem, hogy színházunk kedvezne a nagy szerepálmoknak. Persze, kedvelt drámahőseim azért vannak. — Kik? — Macbeth, Alan Strong... — És most nagyon indiszkrét kérdés: egy huszonéves fiatalember hogy képes beosztani szerény kezdőfizetését, hiszen távol az otthontól mindent önerejéből kell állnia. — Hát... Ez egy jó kérdés. Nos, sokszor elénekelhetném, hogy „volt nincs, fene bánja ...“. Nem esek kétségbe, ha esetleg a következő hétre a pénztárcámban már csak egy ötvenes található. Ennyiből kell megélnem, ’és kész. Esetleg kölcsönkérhetek, de mint ismeretes, ezt se tanácsos túl gyakran praktizálni. Egyébként mindig előre eltervezem, hogy a következő fizetésből milyen nagyobb összegű dolgot kell vennem. Ezt rögtön meg is veszem, emellett kifizetem a kötelező kiadásokat, a lakbért. A többivel pedig megpróbálok gazdálkodni. Sokkal rosszabb a helyzet, ha az ember családalapítás előtt áll. Akkor már meg kell nézni, hogy hova, is teszi a garasait. — Tehát mást várt... — Nem. Különben igaz, hogy a színészéletben sok kívülálló a csillogást-villogást látja. A népszerűséget. S ehhez óhatatlanul és képzettársításként a jó anyagi lót párosul. Kevesen tudják csak, hogy ez a kép milyen hamis. Az igényes színházra elsősorban a rengeteg munka, idegfeszültség a jellemző, s nem éppen az álomruhákban és meseautókon megjelenő „sztárok“. Ezt azért jó tudnia minden fiatalnak, aki hozzunk készül. Ez bizony igaz. MÚLTUNK JÖVŐJE Jegyzetek a Fábry-napokról Ki volt Fábry Zoltán? Irodalomkrttikus. A stószí remete. Ember az embertelenségben. A vox humana következetes érvényesítője. Haladó volt, a munkásosztály érdekeiért meg a békéért harcolt. — Frázisok, amelyekből látszólag fel lehet építeni az embert De mint ahogy a Petőfit kivont karddal hadonászó, harcias ifjúnak ábrázoló szobrok is hamisak valahol, úgy a Fábryról fölsorolt megállapítások sem fedik a teljes igazságot. Hisz a nagy embereket éppen az jellemzi, hogy összetett személyiségük nem skatulyázható, nem lehet őket fekete vagy fehér stempllvel osztályozni. A csehszlovákiai magyarság hetvenesz- tendős történelmének olyan személyiségek is részesei voltak, akiknek élete méltán magatartásbeli-erkölcsi példaképünk. Akik le tudták rázni a provincialitás nyűgét, felül tudtak emelkedni még önmagukon is, s európai méretekben gondolkodva józanul közelítettek nemzetiségi gondjainkhoz. Akik tetteikben következetesek voltak, s kimondott szavukat mindig vállalni tudták. Közéjük tartozott Fábry Zoltán is. Azok, akik halálának évében születtek, már a felnőttkor ajtaján kopogtatnak. Az én generációm is csak kisiskolás volt, amikor ő meghalt. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy már nem ismerték az élő Fábryt. Vajon ezek a fiatalok is olyan nagy embernek tartják-e őt, s munkásságát annyira meghatározónak, mint kortársai? Az iskolában megtanultuk róla, hogy haladó irodalmár volt. De hát a tananyagban annyi haladó irodalmár szerepelt! Milyen értékrend alapján választhatók ki közülük az igazán nagyok? „Adósai vagyunk Fábry Zoltánnak — mondta Fónod Zoltán az idei Fábry-napo- kon —, a szocialista rendszer lehetőségein belül nem méltányoltuk őt eléggé.“ - Például nem kapta vagy csak későn kapta meg azokat az elismeréseket, állami kitüntetéseket, amelyek mindenképpen jártak volna neki. Ez a kortársak tartozása, de az utókor tartozása, véleményem szerint, ennél sokkal nagyobb. S nemcsak Fábry- nak tartozunk, hanem egyáltalán — a múltunknak. A közösségünk által létrehozott értékeket nem tartjuk kellő becsben. Nemzedékünk azt kérdezi, ki volt Fábry Zoltán. De azt is, mi volt a Sarló, ki volt Balogh Edgár, Kovács Endre, Szalatnal Rezső, Jócsik Lajos. És még folytathatnám a sort. Kérdéseinkre gyakran csak felemás válaszokat kapunk. Pedig múltunk valódi ismerete nagy segítséget adhatna a mában való tájékozódásunkhoz. Az idei Fábry-napok rendezvénysorozatának — amelyre november 12 — 15-e között került sor Kassán (KoSice) — egyik programpontja volt a Csemadok KB által rendezett Fábry Zoltán irodalmi-történelmi vetélkedő döntője is. Alkalom az adósság- törlesztésre. Fontos volt ez a vetélkedő, mert a versenyzők zöme a középiskolás diákság közül került -ki, így általa ez a generáció megismerhette volna múltunk egy darabját és Fábry Zoltán munkásságát. De ez, sajnos, csak részben valósult meg. És nem azért, mert a középiskolás korosztály még nem értheti igazán a Fábry által megfogalmazott gondolatok lényegét, hanem azért, mert a vetélkedő felfogásában, koncepciójában Iskolai történelemoktatásunkra épült, s végeredményben annak hiányosságait hozta felszínre. A versenyző diákok a döntőben furcsa helyzetbe kerültek. Az iskolában megtanult és elvárt szólamokat a zsűri itt minduntalan mellébeszélésnek minősítette, holott a kérdésekre általában nem is lehetett másként válaszolni, mert azok megfogalmazásukkal egyenesen megkövetelték a semmitmondást. A vetélkedő történelmi része nemeztisé- günk történelmére csak nagyon halványan vonatkozó kérdéseket tartalmazott, így a résztvevők a döntő befejeztével sem lettek sokkal okosabbak népünk múltját illetően. Számomra a helyzet jelképévé vált az, hogy a csapatoknak a döntő alatt senki nem árulta el, ki az az ősz bácsi, aki minden egyes, éppen választ adó asztal mellé odaviszi a székét, mert a hallása már nem a régi. Nem tudták, hogy miközben vetélkednek, múltunknak egy élő tanúja ül mellettünk. Pedig érdemes tett volna elárulni, s a résztvevőknek talán nagyobb élmény lett volna, mint maga a döntő, megtudni azt, hogy a bácsi dr. Nagyidat Ernő, a Sarló volt elnöke, a Fábry- hagyaték gondnoka. A vetélkedő után elbeszélgettem néhány középiskolás diákkal, a döntőbe jutott csapatok tagjaival. Legtöbbjük tanári rábeszélésre nevezett be a versenybe — ami persze még nem baj. Az talán már inkább, hogy a vetélkedő előtt zömük Fábrynak éppen csak a nevét tudta, s arra a kérdésemre, vajon kiket tudnának még említeni az első köztársaságban irodalmunk, művelődésünk jeles képviselői közül, nagyon elszomorító válaszok érkeztek. S ez nem a diákoknak róható fel, mint ahogy az sem, hogy a pénteki döntő után hazautaztak, nem várták meg a szombati és vasárnapi előadásokat. Nem várhatták meg, mert nem volt hol aludniuk. Márpedig a tulajdonképpeni Fábry-napok csak szombaton kezdődtek. A közönség színvonalas előadásokat hallhatott: Fónod Zoltánét Fábryról, a kritikusról és esszé- íróról; Szeberényi Zoltánét a csehszlovákiai magyar irodalomkritikáról és Sas Andorról; Kiss Józsefét a Fábry-életmű időszerűségéről; Szabómlhály Gizella pedig, aki a Komensky Egyetem Bölcsészettudományi Kara magyar tanszékének adjunktusa, Fábry Zoltán stílusáról beszélt. Irodalmunk és közéletünk Jelenkori problémáiról azonban a hivatalos műsorban kevés szó esett. A péntek esti beszélgetésen, amelyre szép számú csehszlovákiai magyar író, költő és kritikus jött össze, eshetett volna, de ez a beszélgetés, sajnos, Fábryról való „emlé- kezgetéssé“ változott. Az imént felsorolt előadások hatása is kétséges számomra, hiszen a Fábry-napok közönsége az évek során alig változik, így nem valószínű, hogy Fábry munkássága szélesebb körben ismertté vált. Fábry arra tanított minket, hogy ne zárkózzunk önmagunkba, életünket, gondjainkat ne csak belülről, hanem magasabb szempontból nézzük. Erre az idei Fábry- napokon nem került sor, holott meg lehetett volna hívni néhány magyarországi és szlovák értelmiségit, esetleg más nemzetek képviselőit, és megbeszélni közös gondjainkat. Szombaton délután a résztvevők Stószon megkoszorúzták Fábry Zoltán szülőházát és sírját. Ezzel azonban még nem tettünk meg mindent Fábry szellemi hagyatékának életben tartásáért. Klinke Róbert [A szerző felvételei) Kiss Péntek József
