Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-12-09 / 49. szám
m M ásnap este megszólalt a kaputelefonunk, és a postásnő, mint máskor, most sem erőltette meg magát, hogy feljöjjön lifttel — közölte, hogy táviratunk érkezett, a postaládába dobja Lementem a kapuhoz, éá a szürkéskék postai űrlapon elolvastam anyám rövid értesítését: Szombatom érkezem a tíz harmincas repülőgéppel. Várjál. Először gyors elhatározása lepett meg, azután még valami más is motoszkálni kezdett a fejemben, ezért újra figyelmesebben elolvastam a szöveget, nincs-e benne valami hiba. Valóban annak kell ott állnia, hogy „repülőgéppel“? Anyám még életében nem ült repülőgépen ... Miközben a repülőtéren a korlát mögül az Iljusin sötét a|tónyílását lestem, még akkor sem igen akartam hinni, hogy a gépből nemsokára kiszáll anyám. Végül anyám tűnt fel: az ezüst hajú idős asszony túlságosan is egyszerű, sárga-fekete mintás ünneplő ruhájában, nehéz táskákat cipelve. A csqpiagok úgy húzták mindkét vállát a föld felé, hogy szinte belegömyedt, úgyhogy a légikisasszony, aki egy jó fejjel magasabb volt nála, s hozzá képest hatalmas termetű, jobbnak látta, ha a hóna alá .nyúl, és segít neki, míg anyám oldalát neki nem vetette a védőkorlátnak, és egészen lassacskán, de figyelmesen és biztos léptekkel el nem indult lefelé a lépcsőn. Egy pillanatra megállt és rámosolygott a csinos arcú lányra, és egy fejbólintással megköszönte a segítségét, de cjak akkor merészkedett körültekinteni, amikor már lent állt a repülőtér sima betonján. Oda akartam neki kiáltani, még mielőtt aprózó léptekkel elindult a többiek után, de Idejében eszembe jutott, mennyire csalókák a repülőtér távolságai, így hát csak felemeltem a kezemet, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Elég sokáig nem vett észre, közeledett az aszfaltjárda felé, és ebben az alig érzékelhető, meglehetősen fárasztó mozgásban — a repülőgép masz- ^ szív konstrukciójának és az elképzelhető legnagyobb sebességekre tervezett kifutópályák behálózta széles térségnek előterében — volt valami olyasféle aránytalanság, mint amilyen- az alvás és az álom vagy a szem és a látóhatár között van, ám egyszersmind olyan elszántság, önállóság és kitartás is, hogy az integetés méltatlannak tetszett számomra. Meg aztán hogyan is integethetett volna vissza anyám, amikor mindkét keze tele volt? Kezem megállt tejem fölött a levegőben, torkomat pedig enyhén megbizsergette a meghatottság érzése. — Mamai — kiáltottam fel, amikor már közel volt. Néhány utas csodálkozva fordította felém a fejét, tekintetével majd átdöfve a gyermeki kiáltással az ajkán to- p.orgó férfit, de ekkor már ő is észrevett, és örömében felragyogott az arca. Átmentem a fölengedett sorompón, és elvettem tőle a táskákat; az egyik egy négy- szögletes, oldalzsebes és börszíjas utazótáska volt, a másik impregnált vászon utazózsákféle, mindkettő jó kopott, ormótlan, és együtt valóban nagyön súlyos. Kedvem lett volna a szemére vetni, hogy mennyi mindent cipel — hiszen azok is mind megbámulták, akik olyan könnyen, csomagok nélkül szálltak ki a repülőgépből —, de nem láttam értelmét, élete során sohasem indult el sehová üres kézzel, és az utolsó pillanatig biztosan azon gyötrődött, hogy nem csomagolt-e túl keveset ilyen hosszú útra. — Vigyázz, összetörik a tojás! — jajdult fel, amikor mindkét táskát az egyik kezembe fogtam. Az autóban ülve még néhányszor visszanézett, mintha nehezére esne elbúcsúzni a repülőtértől és a repülőgéptől, majd egyszerre felnevetett. — Nohát, én meg azt hittem, hogy ott állni is leheti — Nem — mondtam —, a repülőgépben sohasem áll senki. Láttam, hogy csak most enyhül meg igazán az arca, megkönnyebbült, mint mikor véget ér egy tel lesen Ismeretlen, veszedelmes, de csábfté kaland, melynek egész ideje alatt azon szorongtunk, hogy vajon nem becsültük-e túl az erőnket. Anyám nem becsülte túl az erejét... A lakótelepi tónál anyám felajzottsága, amelyet a repülés váltott ki benne, csaknem egészen elmúlt. Úgy láttam, hogy most már jöveteiének lgazt indokára gondol, minthogy azonban nem akartam, hogy máris elkezdjen kérdezősködni minden felől, amit úgyis megírtam a levélben — Időközben mit sem változott a helyzet —, jobbnak láttam -megelőzni: — Apa rendben van? Hogy érzi magát? — Apad ... 0 most a hivatalokat járjál Válaszának hangneme nem egészen olyan volt, amilyet vártam. t — A hivatalokat? — csodálkoztam A miatt az óvoda miatt... Az építkezések meg a parcellák miatt, hiszen tudod ... — Sohasem volt semmi dolga a hivatalokkal! — Épp ez az... Mondtam is neki, hogy úgysem tudja, kihez kell fordulnia, mit kbll mondania... Tula|donképen összevesztünk. A kertben most van a tegtöbb munka, mindennap vinni kell valamit a felvásárlókhoz, a szüret ts a nyakunkon, ő pedig bonyodalmakba bocsátkozik az urakkal.. A népet Is magára haragit|a, mindenki családi házat akar építeni, csak ő nem ... Nagy ívben felkapaszkodtunk a hídra, anyám elhallgatott, és letekintett a Dunára, melynek vízszintje az utóbbi/ napokban nagyot süllyedt, a víz tompán csillogott, és nyaldosta a partközell segély vizekben keletkezett kavicszátonyokat. — Van valami változás? — kérdezte anyám. — Nhics — feleltem. Hálás voltam neki, hogy beérte ezzel az egészen kurta kérdéssel, finom és szép gesztus volt, amelyre rendszerint csak olyan emberek képesek, akik megértik, hogy az Ismeretlen és kiszámíthatatlan dolgokkal szembekerülve legtermészetesebb hallgatni. Portörlés közben énekelgetett. Nem tudtam megakadályozni, hogy nyomban megérkezése után munkához ne lásson: fazekakat állított a tűzhelyre, és nekilátott kitakarítani a lakást. Nem tudta elviselni, hogy piszkosak az ablakok, de amikor az egyiket kinyitotta, összerezzent és hátra- hökölt, mintha a mi tizenkettedik emeleti lakásunkból iszonyatosabb lett volna letekinteni, mint a százszorta magasabban suhanó repülőgép fedélzetéről. — Hogy jöhettetek ekkora magasságba lakni! — sőhajtott fel. — Akaratlanul is a mi iskolaépületben levő lakásunk jutott eszembe, meg lakásunk ablakai, melyekhez anyám az eltelt évtizedek alatt úgy hozzászokott, hogy másmílyet aligha tudott volna elképzelni, Jozef Puskás: ott aligha esne kár az emberben, ha leesne az ablakpárkányról; és aki jól kinyújtotta a nyakát, nyugodtan bebámulhatott a járdáról a lakásba... A mi ablakainkon éppen csak a galambok tekintettek be, ha időnként az ablakpárkányra kényszeritette őket a tél hidege meg a szél; egyszer pedig berepült a szobába egy fiatal, még tapasztalatlan rigó, ijedtében lepiszkította a függönyt, és mint a nyílvessző, kisuhant az erkélyajtón. De apám, amikor látogatóban volt nálunk, nem törődött sem az ablakokkal, sem pedig a magassággal, viszont zavarban volt, amikor vécére kellett mennie: „Ha elképzelem, hogy éppen most valaki a fejem fölött...“ Elég sok idő telt el, míg egyszer a következő szokatlan kép tárult elém: anyám ölébe ejtett kézzel leült a heveröre, és már semmilyen brezovical dalt nem dúdolgatott. Körüljártatta tekintetét a lakásban, levett a polcról egy könyvet, futólag belelapozott, majd visszatette a helyére. — Mikor engedik haza Denisát? — Talán hétfőn... De lehet, hogy pénteken, nem tudom. Azután csak üldögéltünk csendben, és hallgattuk a szél fütyülését, mely egyre erősebb lett. A nappali szoba furcsa hangokkal telt meg, az ablakszigetelés fémlapjai egyfolytában rezegtek, és próbára tették az ember dobhártyáját; a láthatatlan réseken át behatolt a lakásba a léghuzat. — Ez mindig így van itt? — kérdezte félénken anyám. — Semmiség — legyintettem hanyagul. — Egykettőre megszokod ... Amikor már mindketten lefeküdni készülődtünk, anyám odajött hozzám. Mindjárt láttam rajta, hogy valami fontosat akar mondani. — Tudod... egész nap azon gondolkoztam, hogyan mondjam meg neked, és hogy egyáltalán van-e értelme ... — Miről van sző? — Apád... no, szóval a fejébe vette, hogy ha a kertünkről megjelenne egy cikk az újságban, még talán változhatna valamit a helyzet! Én nem tudom, már rég megmondtam neki, hogy hagyjon békét az egésznek, de ő hallani sem akar róla.,. Az ő nevében kell, hogy kérjelek... —Az ő nevében? Apám kér meg engem? ... — majd elakadt a lélegzetem. — Irt egy olyan magyarázatfélét, szóval valami kérvényt. Azt mondta, te már fogod tudni, hogy kihez továbbítsd. De... — megtorpant, ajkába harapott, mintha megijedt volna, hogy apám valahol a inesz- szeségben meghallhatja, amit mondani — ... a legjobb lesz, ha szépen visszaviszem neki. Mit gondolsz? Azt mondom majd, hogy nem fogadták el, vagy valami ilyesfélét... — Minek ez a sietség? Előbb mutasd megi Anyám kiment az előszobába, és egy irat- tárcából valamiféle jegyzettömbből kitépett, géppel sűrűn teleírt, összehajtogatott papírlapokat húzott elő. A mozdulatban mellyel átnyújtotta őket nekem, benne volt az olyan ember engedelmessége, aki idegen óhaj szerint cselekszik, de bensőleg nem ért egyet a dologgal. — Akkor én... már lefeküdnék — sőhajtott fel, és elindult a nappali felé, ahol megágyaztam neki, mert oda nem szűrődött be annyira az utca zaja, azonkívül a lakásnak azon az oldalán nem volt olyan nagy a huzat. A hangulatlámpa fényénél, mely körül Idegesítő zömmögéssel egy szúnyog körözött, belemerültem apám gondolataiba, alighanem egyetlen lélegzetvétellel vetette őket papírra, az oldalak tele voltak gépelési hibával, a sorok számával együtt mintha a pátosz is egyre nőtt volna, amelyből — hiszen Ismerjük az Ilyesmit — jól kiolvasható a levélíró indulata, erősödő érzelmi feszültsége, ilyenkor egymásra ugranak a szavak, a szerző nem tudja többé megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől, és meg-megbicsaklik a hangja. Az első lap elején ez állt címként: Nyílt lenéi a szerkesztőséghez. És a továbbiakban ez volt olvasható: Tisztelt Elvtársakl Lassan kerek ötven esztendeje lesz annak, hogy megnyílt az itteni iskola szép gyümölcsöskertiével együtt. A kert kezdettől fogva szorosan hozzátartozott, és egész idő alatt szépen fejlődött és gyarapodott. Ám szomorú ötvenéves évforduló lesz ez, szomorú ünnep, szomorú pillanat a kertész számára, akt gondját viseli ennek a kertnek — igaz, nem teljes ötven esztendeje, de azért az eltelt idő nagyobb részébenI Persze lesz módja felidézni emlékezetében, hogyan is volt itt Zemplénben egykor, és hogyan van ma. Ahhoz természetesen nem fér semmi kétség, milyen messzire jutotunk, amikor éppen Zemplénben, ahol Kelet-Szlovákiának a legtöbb jó termőföldje található, a keskeny parcellák biztosították ugyan a megélhetést, de a gyümölcs csak vadon termett, a zöldségtermesztésről meg a méhészetről pedig alig volt valakinek sejtelme. Voltak idők — és Zákoviő mérnök, ennek az iskolának egykori igazgatója, aki jelenleg már nyugdíjas, igen sokat tudna mondani erről —, amikor az iskola fenntartásának alapjeltétele volt, hogy legalább húsz tanuló legyen egy évfolyamban, de a gyerekek nem jöttek, így tehát az iskolának kellett a tanulók után járnia: a községekben, a tanyákon, még a szomszédos járásokban is előadásokat meg tanfolyamokat kellett szervezni, csak hogy a vi- déki emberek tudatára ébredjenek, menynyire fontos, hogy az ember szakképzettséget szerezzen. Bizony, még magam is emlékszem rá, hogy segédkeztem a papnak, aki a szószékről kihirdette, hogy mise után itt meg Itt előadás lesz az érdeklődök számára a gyümölcstermesztésről, és hogy ez nem áll ellentétben az egyházi rendtartással, sem pedig az isteni parancsolatokkal ... Am ezek az idők rég elmúltak, elszálltak, akár a füst, most már túl sok is a tanuld, sőt úgy látszik, hogy a szép zömök Iskolaépület, melyet még a háború előtt a homortnaí Colák és Társa cég épített, lassan nem lesz képes megjelelni az érdeklődésnek és az általános szükségleteknek. és ma, úgy látszik, ez a legnagyobb bökkenő: az, ami volt, ma nem elegendő, nagy erőfeszítések árán éppen csak sikerült úgy elrendeznünk a dolgot, hogy megint minden rendben legyen, s egyszer csak kiderül, hogy mindenféle más dolog rovására cselekedtünk. A mi esetünkben a termőföld látja kárát az éjfélé ügyeskedésnek, az a termőföld, amelybe itt keleten egyrészt milliókat fektettünk, hogy lecsa- polással meg más módon általános talajjavítást hajtsunk végre (és még annyi esztendő után sem olyan a talajminőség, áml- lyet szerettünk volnál, másrészt pedig úgy viselkedtünk iránta, mintha egy fillérnyl befektetést sem érdemelne. Ám ez általános jelenség, egy régi barátom ráadásul azt olvasta egy szakfolyóiratban, hogy ha ilyen nagyúri módon joqunk bánni a termőfölddel, kétezernegyvenben már nem lesz hova gabonát vetni, és nem lesz mit aratniI Pedig léteznek előírások, törvények, rendelkezések ... Ilyen például az Európa termőföldjéről szőlő alapokmányI Tudják, hogy mit tartalmaz? 1. A termőföld az emberiség egyik legnagyobb értéke. Lehetővé teszi a növényeknek, állatoknak és az embernek az életet a Föld felszínén. 2. A termőföld korlátozott energiaforrás, • amely könnyen tönkretehető. 3. Az ipari társadalom mezőgazdasági célokra éppúgy felhasználja a termőföldét, mint ipari és egyéb célokra. A területi tervezés elveinek összhangban kell lenniük a társadalom jelenlegi szükségleteivel és á termőföld tulajdonságaival ... Ha tehát így áll a dolog, akkor én, a kertész, azt kérdezem: Miért kell az úf Iskolaközpontot éppen a kert közepén felépíteni, amely a) a tankertészet lévén a gyakorlati oktatást szolgálja, b) azáltal, hogy zöldséget, gyümölcsöt terem, és nemesítést célokat szolgáló fais- j kola is van benne, jelentékeny társadalmi hasznot hajt, c) esztétikai és kulturális értékkel bír? Kérdezem továbbá: a terület- rendezést tervben rrüért tűzték ki, hogy a magán-építkezés a tankert egy részét ts elvegye? Az úf iskolaközpont új iskolaközpont, ezt még úgy-ahogy értem —.egyik oldalról nyakunkra nőtt a város, a másik oldalról ott van a folyó, sok lehetőség nem maradt a telekválasztásra —, de hogy jönnek ide a családi házak? Ss éppen ez az, amit valaki nagyon ts a szívén visel, a már megindult előkészületekből ítélve nem kétséges, hogy a családi házak építését hamarabb megkezdik, mint az iskoláét. Ítéljék meg maguk: talán mt Szlovákiában megengedhetjük magunknak, hogy minden állampolgár saját családi házban lakjon, és hogy ehhez nyaralója, hétvégi háza, kertje és ki tudja, még mije legyen? Ez a túlfűtött vágy szinte kiirthatatlan az emberekből, ki tudja, milyen időkből származik; és főként itt, keleten, ha valaki csak egy kis ■ pénzhez jut, más gondolata sincs, csak építeni és építenit Gyakran tűnődöm azon, micsoda kár, hogy nem született nálunk valami más jelképe a vagyonosságnak és a jólétnek: most ezért bizonyára nem csodálkoznak rajta, ha csak a többi kertész, erdész és természetvédő áll a pártomra.. ■ Milyen gyönyörű elképzelés: vásárolni egy darab földet, elkerítetlenül hagyni, és semmit sem építeni rá! Nos, ez csak afféle nevetséges álom, sokkal komolyabb az a dilemma, amelyet világosan látok magam előtt: hogyan, milyen módon éljünk jólétben, magas életszínvonalon, melyet mindenki, ha törik-szakad, még emelni akar. Nem olvashattam tovább a levelet: apám egyszerien ott lépdelt felém a ragyogó fényáradatban, mely a nemzeti bizottság új épülete előtti mésztufa burkolatról verődött vissza: kissé szokatlan volt ez az anyag a kertészláb számára, melynek gazdája széles léptekkel, kifelé fordított lábbal járt, kissé ügyetlenül lépkedet a méltóságteljes csöndbe burkolózott hosszú folyosókon, belélegezve azok ismeretlen szagát, miközben azt mérlegelte, merre vegye az irányt, melyik ajtón kopogtasson be, kit zavarjon meg a munkájában, amely bizonyára fon- tosabb, mint az ő nevetséges könyörgése néhány ár földért és néhány tucat gyű-* mölcsfáért. KI elé lépett oda, kivel beszél-1 getett, milyennek tűnt fel az ismeretlen hivatalnok szemében? Bizonyára valami ismerőst választott ki, akinek eltett egy lá- dácska piros ranettet, vagy tanácsot adott, hogy tavasszal mivel permetezzen az apácalepke falánk hernyója ellen, és meglehet az az ismeretlen ismerős letagadtatta magát előtte: „Mától fogva ennek és ennek nem vagyok itt!... Találjon másvalakit, a siralmaihoz!“ Lehet, hogy egy másik hivatalnok pusztán csak sajnálatból végighallgatta, később, kávézás közben meg azt mondta a többieknek: „Itt járt az a Burius, hiszen ismeritek! Ide jutott szegény feje vénségére ... Tudjátok, hogy szokott az lenni az ilyen öregeknél, egyedül élnek az Isten háta mögött, a gyerekeik mind szétszéledtek, és ha nincs kire meg mire támaszkodnia az embernek ..; Féltékenyked- ni kezd, úgy félti azt a kertet, mindtha a sajátja volna!“ ...és be kell vallanom, hogy nemigen lep meg az események eddigi alakulása, Mit várhatok az idegenektől, ha a saját gyerekeimet élvhajhászásra, meggondolatlanságra és kényelemszeretetre neveltem, ha nem akadályoztam meg, hogy mindkét fiam épen azt a foglalkozást űzze, amit űz? Vajon mit tehet ilyen helyzetben az ember? Zákoviő mérnök, az. én régi barátom úgy gondolja, hogy csakis a nevelés jobbíthatja meg az embereket, szerinte el kell érni, hogy minden ember a művész szemével, a festő szemléletével legyen képes nézni a természetet, a művészével, akt mindennek örülni tud, ami szép. Néhány olyan festőt említ levelében, akik a múltban megvásároltak egy-egy telket vagy kis Ügetett, mert olyan. beavatkozások fenyegették azokat, amelyek bántották a szépérzéküket. Egy másik levélben pedig a barbárokat és a természetkultuszukkal kapcsolatos összefüggéseket említi... Képzeljék csak el: a kelta törvények szerint kegyetlen büntetést róhattak ki arra, aki csak egy darabka kérget is lefejtett az élő fáról! Az ilyen embernek a törvény értelmében kimetszették a köldökét, és odaszögezték a megkárosított fához, öt magát pedig addig hajszolták körbe-körbe a fa körül, míg csak az egész bele rá nem tekeredett a fatörzsre, és el nem fedte azt a helyet, ahonnan hiányzott a kéreg. Az ókori Rómában egy hegyoldalban álló szent somfának hódoltak, és ha bárki az arra menők közül elkiáltotta magát, hoyg hervadni látja a somfát, az emberek azon nyomban hanyatt-homlok rohantak a vízzel teli vödrökkel, és locsolgatták a fát, űzték a rossz szellemet, mintha csak tűzvész ütött volna kt. A sziámi szerzeteseknek az volt a meggyőződésük, hogy a lélek mindenben ott lakozik, eszerint bármit elpusztítani a világon annyit tesz, mint megfosztani a lélektől — ezért nem törtek le egyetlen ágacskát sem a fáról, miképpen az ártatlan ember kezét sem törték el... K éső este, mielőtt elaludtam volna, apámra gondoltam. Milyen agyafúrt, futott át rajtam: ahelyett, hogy a levelet annak rendje és módja szerint elküldte volna a szerkesztőségnek, úgy rendezte, hogy először az én kezembe kerüljön. Vajon nem ugyanaz volt-e ez, mintha közvetve nekem címezte volna? Tehát egyáltalán nem véletlenül küldte a levelet anyám által, s egyáltalán nem véletlenül kért meg arra az „apróságra“. Tudta, hogy a levéllel ugyanazt teszem majd, amit ő kíván, és ha semmiféle visszhangja sem volna, a legrosszabb esetben legalább egy emberben ott él majd testet öltött felkiáltójelként. KÖVESDI JÁNOS fordítása * Részlet az Ismert szlovák író nemrégen magyarul is megjelent Kert (az év ötödik szakaszában) című regényéből. A LEVÉL
