Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-12-09 / 49. szám

I áj ifjúságii] A mikor 1976-ban befejeztem az egyetemet, egy árva szó sem esett arról, hogy visszatérek hozzád, hazajövök dolgozni. Szüleim nem erőltették, s nekem is más ter­veim voltak. Akkor már hat éve éltem távol tőled. Pontosan emlék­szem a válásunkra. Könnyed biccen­téssel, sokfogú mosollyal búcsúztam. Fölényesen, tizennyolc évesen. Olyan hanyag eleganciával pöccintettem fő­téri bokraid közé első cigarettám csikkjét, hogy Máriácska fölszlsszent gyönyörűségében. Hát nem szólsz semmit? Nem kérsz bocsánatot? Jól van, Ság. Ak­kor én most végleg elmegyek! Elvetettem a sulykot? Isten a ta­núm, volt okom elég, sértődésre is, haragra nem kevésbé. Lássuk csak, mit kaptam tőled, derék Ságom, ti­zennyolc évem alatti Kincseket ígértél, kalandokról sut­togtál, és mi lett mindebből? Semmit Hová lettek drágaköveid? Ali pasa gyémántkamráját,. a Drégelyt ostrom­ló török mesés fegyvereit soha nem találtam meg. Melyik pincédben rej­tőztek az ötvenhatosok? Emlékszem, az óvó néni akkor, október-november táján behívatta anyukámat, és eltaná­csolt (I) az óvodából, mert túl sokat fecsegtem. De hagyjuk, régen volt, szót sem érdemel. Igen, az ovisok még kerekülő szemmel hallgattak, de az iskolában már kinevettek, mikor azt bizonygattam, hogy az új posta építésekor felszínre került csontok közt janicsár koponyákra bukkantam. Akkor is vigyorogtak, amikor arról meséltem nekik, hogy udvarunkban és sziklába vájt kutunk egyik mel- iéküregében megtaláltam a törökök kazamatáit. Feltúrtuk a fél udvart,, unokabátyám, derekán erős kötéllel, napjában többször is leereszkedett az üregbe, és mindig újabb, egyre csodálatosabb élményekkel tért visz- sza a mélyből. Talált elágazásokat, a Kálvária alatt egy homályos, om­ladozó folyosót. Eljutott a boltíves folyosón egészen az Ipoly (!) alá is, ahol, mint állította, az alagút be­szakadt, ezért nem folytathatta fel­táró útját a drégelyi várhoz. Min­ket, fiatalabb srácokat soha nem vitt magával. Mégis hittünk neki, tud­tuk, hogy az egész város alatt fo­lyosók húzódnak, csak épp nekünk nem hitt senki. Jót röhögtek ezen a képtelen ötleten. Valami bizonyí­ték kellett volna, de egy fia turbán sem került elő a mélyből, csak nagy­apa verte be az orrát egyszer éjjel, amikor az udvaron földigilisztát ke­resve belelépett a fedetlen üregbe. Lassan megfeledkeztünk a kincs- keresésről, és más szórakozás után néztünk. Néhány héttel később a ha­todik szomszédnál egy tíz év körüli kislány hirtelen nyakig elsüppedt az udvarban, egyik kezében bevásárló­szatyorral, másikban a teli bukszá­val. . Káromkodott is a szomszéd: „No, most már van kincs a föld alatt!“ Néhány nap múlva házunk előtt süllyedt meg az utca burko­lata olyannyira, hogy városunk leg­jobb szeneslova ott törte el a lá­bát. Pajtásaink végre fejet hajtottak előttünk, és gratuláltak az alagút feltárásánál végzett úttörő munkánk­hoz, de a közvélemény nagyobb ré­szét még ezek a tények sem ingat­hatták meg, és nyomásukra nagyapa vezetésével az üreget be kellett te­metnünk. Ezután szüleim összesúgtak, és úgy döntöttek, hogy a te ünnepeit művészedet faragják belőlem. De mű­vészi pályám íve sem volt magasabb történészcsillagom lapos röpténél. Férfias kiállásomnak köszönhetően (9 éves lehettem akkortájt] egyéves sziporkázás után lekerült lábamról a „két piciny balettcipő“, és ezzel végleg kialudt városunkban a balett­művészet többre hivatott lángja is. A balettcsoport egyetlen fiútagja vol­tam, és az év végi vizsgaelőadáson a Csipkerózsika című mesebalettből adtunk volna elő részleteket a ne­mes művészet után sóvárgó ságiak­nak. (Kizárólag szülők ültek a néző­téren.) Már minden készen állt az előadáshoz, amikor én úgy döntöttem, hogy mégsem táncolom el a királyfi szerepét, nem csókolom meg, ergo nem ébresztem fel az alvó Csipke- rózsikát. Nekem az égvilágon semmi bajom nem volt akkor a balettal, csak épp a Csipkerózsikát alakító kislány nem tetszett. Nem őt akar­tam megcsókolni, hanem a kar egyik szerény kis táncosnőjét, de ezt, ak­kor nem mondhattam el senkinek. Ezután zongoraművész nem lett belőlem, pedig te, városom? igazán tanúja lehettél annak, szegény anyám mennyire igyekezett, hogy végre ref­lektorfénybe kerüljek. Nyolc éven keresztül, légben, kánikulában bak­tattunk utcáidon, a hidakon keresz­tül ki, Homokra, unakotestvéremék- hez gyakorolni, mert nekünk nem volt zongoránk Naponta egy órán át Czernyt kalimpáltam, aztán zsib­badt kezekkel, anyám oldalán nyo­más haza. Megtettünk napi négy ki­lométert. Aztán kétszer egy héten vágyaim netovábbja, a zeneiskola. Juci tanító néni először gondosan pi­rosra csépelte a kezem fejét, majd óvatosan ráhelyezte békebeli rézga­rasát a duzzadt bőrre, és így kel­lett skáláznom 45 percen keresztül, miközben a derék asszonyság híres basszbaritonja tíz centiméternyire a fülemtől harsogta a helyes dallamot. Lehet, hogy így süketült meg Beetho­ven is? De nem lett belőlem második Szo- kolyi Alajos sem, pedig milyen fö­lényesen mosolyogtam, amikor elő­ször hallottam nevét és szerény he­lyezését az első újkort olimpiai 'já­tékokon. Egy sági, és negyedik lett 100 m-es síkfutásban?! Ugyan, ké­rem! Majd én! Te tudod, láttad, hogy milyen odaadással készültem az o- limpial bajnokságra. Tizenkét éves korom óta minden áldott reggel há­romnegyed hatkor keltem, hogy hat­tól már utcáidon izzadhassak. A rendszerető polgárok hozzám igazí­tották órájukat. Több Időt töltöttem el a foctpályán, mint Bagyinka, a neves szertáros, pedig ő ha néha­tartva egy árnyalattal lemaradva mö­götte, sétálni kezdtünk. Bözsi a kö­zelgő érettségiről lelkizett, én ug­rándoztam balról balra, miközben lassan bealkonyodott. Ekkor végre megállt, rám emelte gesztenyebarna tekintetét, és elhallgatott... Meg­szólalhattam, végre elmondhattam, amiért egy órán át szökdécseltem. He­begve, dadogva kértem, követeltem jussomat a sosem volt, a legnagyobb szerelem jogán. Ezt erősítendő, spon­tánul idézgettem Shakespeare szo­nettjeit, előre bemagolt vicceket mondogattam, sűrűn használtam la­tin közmondásokat, A Bölcsek Köny­vének elmésségeivel tűzdeltem be­szédemet, mintha épp akkor törtek volna rám a legmagvasabb gondola­tok. Éreztem, hogy csodál, és ettől lehiggadtam. Nem ugráltam többé. Kísértem Bözsit balról Is, de mentem jobb felén Is hanyagul, élveztem a hangom, a helyzetet. Épp arra ké­szültem, hogy áttérek Hegel dialek­tikájára, mikor az egyik trehány for­duló után igazgatónkat látom ma­gunk előtt. Arcán gúnyos mosollyal átnézett rajtam, szemét megpihentette Bözsi remegő idomain, és így szólt: felemelted a fejed a porból. Az Jő eszű Fegyvernekl Ferencre emlék- szel-e még. Mondta: Fiat lux! — és lön Iskola falaid között. És Jöttek az Istenkáromló luteránusok, hozták szentségtörő gondolataikat, és te már 1613-ban befogadtad őket.' Szállást ad­tál az Fejedelemnek, falaid közt vet­te a hírt, az erdélyi rendek dönté­sét, hogy vezérüknek választották. Oldalbordádból új élet keletkezett az Ipoly túlsó partján, Homok. Már 1769- ben 17 boltozató kőhiddal kapcsol­tad magadhoz kisded gyermeked. 180 évvel ezelőtt már két tanerős iskolád és kidedóvód (!) volt. 1835-ben ispo­tály működött az Ipoly utcában, 1900- ban egy Kovács nevezetű doktor iga­zi kórházat (megyeit) alapított az Ipoly bal oldalán. Gyermeked, Homok, arről Is hires volt, hogy 1886-ban fogadta az első gőzmozdonyt. A vasút szomszédságában zakatolt a Lamy- malom is. Elődeim a híres sági sportsmenek 1902-ben egyesületet ala­pítottak, fociztak, kugliztak, tornász­tak. 1903 óta este is megcsodálhat a messziről jött Idegen. Abban az évben kaptál gázvilágítást. 1913-ban végleg befogadtad falaid közé a tu­Somos Péter Sigillum oppidi Saag A 750 éves Ipolyság (§ahy) köszöntése napján bepiált, még az éjszakáit Is az öltözőnek kikiáltott fatákolmány­ban töltötte el. Mikor unokabátyám­mal elkezdtünk Intenzívebben atleti- zátai, Bagyinka a kalapácsvetés nyo­mán keletkezett gödrökben bokafica­mot szenvedett híres sági focisták sé­rült ízületeit kényszerült kezelni. Aztán rövid úton végzett velünk: egy­szerűen kitiltott bennünket a focipá­lyáról. Kitiltás Ide vagy óda, nem csüggedtünk, Ságnak olimpiai bajnok kell! Átnyergeltünk a mutatósabb rúd­ugrásra, amelyet meg Feri unoka­bátyám édesapja tiltott be, egy jól sikerült zászlóugrást követően. Ho­mokon, tágas udvarukban edzettünk tovább és Feri egy remek kísérlet után házuk frissen felrakott cserép­tetejét átszakítva a kamra fűrészpo­rában landolt. Átugrotta a 360 centi­métert! Én meg ezek után is vasakarattal folytattam a munkát, volt olyan év, hogy háromszor törtem el a lábam edzés közben. Minden hiába volt. Míg én szorgalmasan edzettem, el­felejtettem megnőni, 165 centiméte­res magasságommal pedig nem ma­radt semmi esélyem arra, hogy ki­jussak az olimpiai játékokra hírneve­det öregbíteni. Pedig ha segítesz, én lehettem volna a második sági, aki­nek ez sikerül. De te, egy ujjadat sem mozdítottad értem! Szüleim ekkor gondoltak arra, hogy lehetnék utazó vagy talán diploma­ta Is! Áldott emlékű Imre bátyámtól gyorsan megtanultam angolul, és 13 évesen végre elhagytam határaidat. Eljutottam egészen az Atlantl-óceá- nig és Dél-Walesbem kezdtem el hí­red terjeszteni. Elismertek, csodál­tak, nem tagadom. De alig mondtam ki, hogy I am from Ipolyság, miköz­ben a térképen Sahyra böktem, már­is kitört az emberekből az utánoz­hatatlan, valódi dél-walesi röhögés. Egy fickó, állítólag a híres Ságról származik, és azt sem tudja, hogy ... Tényleg'zavarban voltam. No és serdülésemre, szerelmeimre emlékszel-« még, szép szülővárosom, Ság? Éva, Bea, Bözsi és a többiek! Jött a május, az Ipoly felől csak úgy hozott valamit a szél, és ts fel­vonultattad előttem csücsörödő mel­lű lányaid legjavát. Íme, Éva, suttog­tad. Nagyon boldog lesz. Sajnos, nem veled. Ez meg Bea, pletyizted. Ha­sonlít Évára, ugyanis ő Is mást sze­ret. Aztán bedobtad az igazit, nagy­ágyúdat, Bözsit, ö volt az egyetlen lány, aki sétálni Is eljött velem. Igaz, hogy csak a házuk előtt kísérget- hettem, ablaktól kapuig, egy tizmé- teres szakaszon, hogy anyja a füg­göny mögül mindent lásson és hall­jon. Virágot vittem neki (azóta se senkinek), bal oldalára siklottam, és az Illemtan szabályait pontosan be­„Te! Ez a kölyök még azt sem tud­ja, hogy egy hölgyet a bal feléről kell kísérni! Az a tegnapi srácod se volt valami nagy szám, de ennél értelmesebbnek látszott. Mindeneset­re magasabb volt.“ Ezzel otthagyott minket. Fél percen belül Bözsi ha­gyott faképnél az utca közepén. Hát ezzel csordultig telt élményeim keserű pohara. Te végignézted, és eltűrted, hogy falaid közt ezek tör­ténjenek velem, hogy ne legyek se felfedező, se művész, se bajnok, se ifjú férj! További sértéseidet csak személyiségem torzulása árán visel­hettem volna el,, ezért úgy döntöt­tem ... Szóval szüleim úgy határoz­tak, hogy továbbtanulás céljából el­utazom tőled. Szakítottunk. Tizennyolc évesen, gyerekként hagytalak el. Csak így maradhattál meg nekem legkedve­sebb emléknek, nevető gyerekkornak, felhőtlen múltnak, biztos hazának, Ság, Mater Urbium, városoml Csak így történehetett meg, hogy soha nem ereztelek szürkének, szűknek. Azóta dolgoztam Londonban, tanul­tam Bratislavában, éltem Mátyusföl- dön, most meg a Csallóközben, de otthon csak Ságon vagyok. Néha összejövünk földiek, körbe­üljük a Nagy Tüzet, és mesélünk rólad. Ilyenkor bizony Irigykedve néznek minket, ságiakat külország- béli nagyurak s dölyfös dámák, mert bizony Olimposz a mi hazánk. Ülünk a szent hegyen, és gyönyörködünk benned. Ameddig a szem ellát, ha­talmas zöld táblát rendezget a szél. Ezüst betűket rajzol rá a víz, fölötte a fák, pontosan kirakott ékezetek, írja a folyó határaidra a világ hí­reit. Az ott egy M, amaz meg egy A betű. Igen, MA nagy nap van, írja az Ipoly, a város újságja. Születésed napja van. Ság, 750 éves lettél. De hová tűnt az a régi újság? A sági Naplót, a szertelen helyi lapot a kegyetlen cenzor egyetlen tollvo­nással eltörölte. Még egy ékezetet sem hagyott belőle. Minden kivágott fa egy kis vércsepp a testeden. Hadd nézzelek! Csupa seb az arcod. Na­gyon fáj? Meséljek Inkább a tnúlt- ről? „Monasterium in Saag...“ említet­tek először, immár 750 éve az okira­tok. Már első gazdáid fura szerzetek (szerzetesek) lehettek. Ügy nevezték őket, hogy premontreiek. Nem kaszál­tak, nem kalapáltak, körmöltek nap­hosszat. Megírtak mindent arről a véres időről, tatárdűlásról, himlőről, telepítésről. Az Írásbeliséget, a kul­túrát hozták falaid közé, s lettél ál­taluk sok környező megye fontos központja. Aztán jött s durva láb­bal nyakadra taposott a pogány. Ha­tárváros voltál, dúlt, fosztott Habs­burg, Bocskai, janicsár, mégis mindig dás nagytiszteletű birtokosait, a pro­fesszor urakat. Immár 74 éve mű­ködik védőszárnyaid alatt a gimná­zium. A véres zivatarok sem kímélték ha­táraidat. Tanyát ütött házaidban Gör­get s Guyon hada, vezérestül. Orcád megtetszett a tekintetes megyének, és Kemence helyett rövidesen Hont vármegye lettél. A büszke vármegye- háza! Elgondolkoztál-e már azon, hogy miért éppen Jankó Krált kel­lett akarata ellenére megvendégel­ned? Emlékversében le Is szedte ró­lad a keresztvizet! Még szerencse, hogy Bartókkal jobban bántál. (Igaz, ez a látogatás Is égő nyomként maradt meg az Irodalomban.) A Tanácsköztársaság híres harcai­ra, mondd, emlékszel-e még? Kér­dezd a temető sírhelyeit, azok biz­tosan mesélnek rőla. Hát a nagy sztrájkok idején, 1923-ban és 1933-ban mit éreztél, mikor utcáidon éhező parasztok és kőművesek vonultak vé­giig?! Tudom, egy kicsit (?) megsértőd­tél, büszke megyeszékhely, mikor 1922-ben, majd a biztonság kedvéért 1960-ban másodszor Is könnyűnek ta­láltattál, és megszűntél Járási szék­hely lenni. Igen, Ság, azőta valóban olyan vagy, mint aki timsőt evett, és most egyre zsugorodik, töpörödik. Hidd el, nem vigasztalásként mon­dom, én valóban úgy érzem, hogy helyzeted, hagyományaid Igazán ké­pessé tennének arra, hogy egy Ipoly- völgyl Járás valódi központja lehes­sél. De engem tényleg nem kérdez­tek meg, most meg már minek vi­tatkozzak? Ne légy Igazságtalan, ha járást nem is, ezt-azt kaptál az utóbbi 42 év­ben: vegyiparod, gépiparod, textil­iparod, pékséged, tejüzemed, autó­szervized van. Üzletek sora, vízveze­ték épült, a Kutyahegy környékén meg új lakótelep. Vagy soroljam to­vább? Ott a kőt gimnázium közös épülete, az ű] stadion (valamikor azt mondták Fogel-stadion lesz a ne­ve), a modern vámház, a kibővített, bizonytalan Jövőjű kórház. Úthálóza­todra sem lehet egy árva szavad sem. Értem a dühöd. Egy 750 éves asszony (nekem te maradtál a Városok Any­ja) már nem a külsőségekkel törő­dik, hanem befelé figyel. Tudom, ml fá] neked, s ha nálad vagyok, én is elszomorodom ugyanaz miatt. Ml még emlékszünk a folyópartra. Füzek, nyárfák mindenütt, árnyékuk­ban halászok ülnek, köztük nagy­apám Is, és lesik a halban bő, tisz­ta vizet. Értsd meg! ő, az Ipoly volt a hibás! Emlékszel azokra a szörnyű árvizekre? Hisz volt olyan idő, ami­kor hajózni Is lehetett rajta! Persze, Ilyen faluvégi kanálist akkor sem kellett volna csinálni ebből a ked­ves kis folyóból. Azt hallottam, hogy a híd környékén fákat telepítenek a partjára, padokat helyeznek a folyó mellé, utakkal kötik össze őket, szó­val olyan rendezett lesz' a folyópart, mint egy nagyvárosi sétány. Ehnez mit szólsz? A mostani sztyepp helyett sétány az Ipoly partján. No, végre, mosolyogsz. Most megint min szomorodtál el? Azokért a kanyargó kis utcácskákért fáj a szíved? Hogy is írta a Nagy Sági Enciklopédia? „A folyópartról kanyargó kis utcák vezetnek a vá­rosba.“ Még mindig a folyó miatt pityeregsz? Mondd, mit csináljanak, ha nem tudták megcsinálni az Aszta­losnál azt a mesterséges tavat, amit akkortájt ígértek neked?! No bumm! Egy Ideig nem lesz fürdő, a csóna­kokról is lemondhatsz. Gyönyörköd] Inkább Zeusz templomában. A híres kéttornyú sági templomra igazán büszke lehetsz. Erre te azt mondod, hogy a még híresebb sági konvent épülete, ma bizony romokban áll? Elismerem, ez Igaz. Pedig hasznosíthatnák. Lehetne benne múzeum, levéltár. Lelkes fiad, Gémesi Károly nekem Is elmesélte, hogy egy múzeumra valő anyagot már 1922-ben összegyűjtöttek a derék sági polgárok. Hagytad, hogy elvi­gyék a járást, ők jóhiszeműen úgy gondolták, hogy a múzeumra sem tartasz igényt. Nézz utána, hol van ez az anyagi Hát a Főtereddel mi lett? Ez volt szemed fénye és a ml büszkeségünk Is. Elismerem, az épületek nagy ré­szét tisztességesen helyrepofoztattad. De a tartás, Város Mama! Ez a Ho­tel Ipel egy rossz lebuj a volt Len­gyel kávéházhoz képest. Beültünk a tágas ablakok mögé, és bámultuk a téren forgolódó tömeget. Igaz, most az ablakból legfeljebb az új városi Illemhelyét látnánk. Nem bírtad már ki? Pont ott, a főtéren, a parkban kell neked... És a Hotel Blamkyttól mit vártál? Se neve, se tartása. Ügy ronda, ahogy van, és te hagytad hogy szivedhez közel kerüljön. Ezek ről a kockákról az építésügyi ml nlszter nyilatkozta a televízióban hogy sematikusak, jellegtelenek, tönk retesztk a városképet. Te nem nézel tévét, nem olvasol újságot? A Gaz­da utcát már nem lehet megmente­ni, a Megyeháza szomszédja Panel­háza lesz. Ha már nem kérdeztél, most szólok. Gondolj a kibelezett, féloldalas Ipoly utcára, a romanti­kus Tabánra, ne feledkezz meg a domboldalon húzódó Rózsa és Petőfi utcákról sem. Nem ifjúkori emlékei­mért, a magad gyönyörűségére tetesd rendbe ezeket a hangulatos részei­det, étjárólépcsőiddel, kövezeteddel, ódon házaiddal. Ha ezt az oldalad nézem a délutáni napsütésben, elhi­szem, hogy Szentendre barátnődtől kölcsönkapott kösztümödben dísze­legsz. És vigyázz a Pincékre is! öreg ruhadarab az a városrész, de ha le­porolod, úgy villog majd rajtad, mint egy párizsi ruhakölteméoy. Még egy utolsó szót ékszereidről, csillogó brosstűidről, parkjaidról. Va­laha ligetnek becéztük ezeket a te­rületeket. Valódi Olimposz! pálma,11- getek voltak szerte a ruhádon. Dús fű, sűrű bokrok, gesztenyefák, sétá­nyok, halastavak (!), kugllpályék, ho­mokozók. Kicsit lompos lettél, öreg- anyám, hiszen ezek a területeid ma Is megvannak, csak épp parknak vagy éppen ligetnek nem nevezhetők. Csip- kpdd magad, szépftkezz egy héten át, talán újra felragyog valami abból a régi drágakőből, amelyet Ságnak ne­veztek valaha. Látod, a régi sétakertre, a Kálvá­riadombra odafigyeltél. Elnézem, me­gint csábítani fog májusban. De azok a hétvégi házak közvetlenül a tetőn, nem zavarnak?! E gy sző, mint száz, egy kicsit elfáradtál. Fényed fakul, vo­násaid egyre hétköznapibbak, egyre jellegtelenebbek. Emlékszel Kereskényl úrra. Valaha volt egy Mélyárok, -afölött ívelt egy Fahíd, erre vigyázott ő napi huszonnégy órás szolgálatban egy értelmetlen parancs értelmében. Méltósággal vi­selte sorsát. Aztán az árkot betemet­ték, a hidat lebontották, de ő ebből mit sem észlelt. Ruhája rég lefosz­lott róla, de ö csak állt és vigyá­zott a semmire. Végül már mindenki kinevette szegényt. Kereskényl úr neve legenda lett Olyan, mint egy város legendája.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents