Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-11-25 / 47. szám
A 'ZSZSZKi LAPjV XXXV évf. 1987. 11. 25. Ara 1,— KCs 47 Lapunk tartalmából Az alkotó kezdeményezés sikerei 3 Egy iskola odisszeája 4 Ki a Zemzem vizét issza... 5 A romantikus korszak nem tarthat örökké 6 Ilyen a boldogság 7 Fellobbant az olimpiai lány Három hónappal a XV. téli olimpiai játékok megnyitása előtt fellobbant az olimpiai láng. A hagyományokhoz híven az ókori olimpiai játékok színhelyén, Olümpiában gyújtották meg. Jó előjelnek tekinthető, hogy a szertartás ragyogó napsütésben zajlott. Nem sokáig kellett tehát várni, hogy a nap sugarai a homorú tükör segítségével fellobbantsák a tüzet. Mindössze három napig vándorolt gyalog és repülőgépen Görögország földjén. Az ország fővárosában még egy kitérőt tett az olimpiai stadionba, az első újkori játékok színhelyére, ahol a soron következő torna házigazdái, a kanadai Calgary képviselői hivatalosan Is átvették a Görög Olimpiai Bizottságtól. Majd ismét repülőgépre szállt, hogy december 17-én Oj Foundland szigetén érjen földet. Innen 18 OQO kilométer hosszú váltó viszi nyolcvannyolc megállóval Cal- garyba, ahová pontosan február 13-án érkezik. A soron következő téli olimpiai játékok február 13-átől 28-ig tartanak a kanadai városban és környékén. Az ókorban az volt a szokás, hogy az olimpiai játékok Idejére, amelyek akkoriban nagyon sokáig tartottak, a hadban állő felek „Istenbékét“, „ekchelrtát“ kötöttek. Nyugodtak a fegyverek. Merjük remélni, hogy ezúttal Is így lesz az olimpiai játékok előtt, alatt és után is. (palágyij A CSTK felvétele A munka becsülete A fűtő munkahelye a kazánház lenne, szerszámai közé pedig nem tartozik a véső és a kalapács. Meglep hát, hogy szerkesztőségünk egyik fűtőjét egy késő őszi hűvös reggelen az utcán látom, kezében vésővel, kalapáccsal guggol a járdán, az épület pinceablaka előtt, s különös reggeli tornáját nem éppen szalonképes szavakkal magyarázza: beaszfaltozták az ablak alsó szélét, nem lehet kinyitni. Hiába jött előző nap a tankautó, a fűtőolajat nem tudták lefejteni. Az ablak előtt most levés a járdából néhány centit, mert megint jön a kocsi. Az aszfalt még csillogó fekete, jő hete, hogy leterítették, miután új kábeleket helyeztek el a járda alatt. Gyors és szép munkát végeztek a kábelfektetők is, azok is, akik a járdát helyreállították. Csak az a néhány centimé- ternyt különbség, amennyivel magasabbra sikerült az eredetinél, az okoz kalamajkát. Két centiméter, legfeljebb három, semmiség. Egyórányi munka a fűtőnek; az sem a világ. Potyára jött a soktonnás olajszállító: ez már mérhető kár, de nem túl nagy, azt a pár száz koronát senki nem érzi meg. Felesleges hát felelős után kiáltani. Felesleges lenne, ha csupán az okozott kárt tekintenénk. De hát többről van itt sző, mint néhány száz koronás kárról, meg egy kis többletmunkáról. A munkáról elsősorban, és arról, hogy az ilyen száz koronák — más helyen esetleg ugyanilyen kézlegyintéssel elintézett ezrek, tízezrek — nagyon sokra rúgnak. Milliókra, esetleg milliárdokra, sok-sok milliárdra évente. Azok az emberek, akik a kábeleket fektették, és akik a járdát rendbe tették, jól dolgoztak. Nem ácsorogtak, nem támasztották a falat. Vélhető, hogy anyagi érdekük is azt kívánta, haladjon, s lehetőleg hibátlan legyen a munka. Joggal hihetjük azonban, hogy nemcsak a pénz sarkallta őket, hanem az alapvető emberi tisztesség is. Mégis becsúszott az a kis hiba, talán egy rossz mérés, egy figyelmetlen perc miatt, lehet, hogy a népes brigád e- gyetlen tagjának hanyagságából, vagy valami más, már kideríthetetlen okból. Vajon becsúszott volna otthon is, a saját ház járdájának betonozásakor? Aligha. Akkor itt miért? Két lélek lakna bennünk, két szív, kétféle figyelem? Egy, amelyik mindig helyén' van, s jól működik, ha magának csinál valamit az ember. S egy másik, amelyik a munkahelyen kapcsol be, s olykor üzemzavar támad benne. A tapasztalat ezt mutatja, mégsem állíthatjuk, hogy a hiba eredendően az emberben lenne. Milliókat bántana meg az, aki sommás ítélettel azt merné mondani, hogy a dolgozóknak ez vagy az a rétege, csoportja tisztességtelenül, hanyagul végzi a munkáját. Elhangzik pedig ilyen ítélet manapság is elégszer. És vissza kell utasítani mindannyiszor; nemcsak azért, mert milliókat sért, hanem mert nem igaz. Ogy semmiképpen sem az, hogy azért, mennek rosszul a dolgok, mert mindenki rosszül dolgozik. Kétségtelen, hogy az emberek nem egyformák. Van, aki szeret dolgozni, örömét leli munkája eredményében. De olyan ember is akad, nem is kevés, aki szívesen félreáll a munka mellől, hogy mások végezzék el, amit neki kellene. .Aztán sok ember örömmel dolgozna, de kedvét szegik az akadályok, amelyekbe munkája során ütközik: a szervezetlenség, a zűrzavar vagy a jogosan várt elismerés, megbecsülés hiánya. De hát a szervezetlenséget is ember „csinálja“. Az elismerés is dolga, feladata lenne valakinek. Az aszfaltozó munkás nem egymaga,, elszigetelten dolgozik. Rossz anyagot kap, vagy rossz szerszámot, várnia kell a bitument szállító kocsira, rosszul csinálták meg előtte, az alapot, nem hallgatják meg a véleményét, igazságtalanul osztották el a bért, a nála gyengébb teljesítményt nyújtó társa többet kapott, csak azért, mert hangosabban követelt. Abban a két-három centivel magasabbra sikerült járdában sokak munkája ölt testet. A brigádvezetőé is, meg a főmérnöké, az igazgatóé, mesz- szebbre tekintve talán a miniszteré is. A saját járda dolga egyszerűbb, abba azért is nem csúszik be hiba. Megveszi a sódert, a cementet, elhívja segíteni a szomszédot, a testvért, és megy minden, mint a karikacsapás. Jobban kell dolgozni — mondjuk és halljuk szüntelen. Talán még sohasem volt annyira fontos és időszerű a jobb munkát emlegetni, mint napjainkban. És talán soha nem volt nagyobb szükség a felismerésre, hogy állítsuk vissza a munka becsületét, minden emberi tevékenységnél. A példánál maradva: nemcsak a járdaaszfaltozást lehet jobban csinálni, hanem az intézkedések is lehetnek jobbak. Erre van szükség, és olyan feltételek, körülmények megteremtésére, amelyek között nem is lehet rosszul dolgozni. 0. I.
