Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-11-11 / 45. szám
A breznöi színjátszó együttes A komáromi Mai Színházi Stúdió, a képen Trencsík Katalin és Németh István Fillp LaSut felvételei Hasznos fesztivál volt Jegyzetek a Scénická zatva ’87 nemzetközi amatőr színházi szemléről Néhány adat: 20 együttes, 3 ónálló előadó, 414 szereplő, ebből 93 külföldi. Az előadásokat 6180 néző látta (aki jegyet vásárolt], A „besurranó“, jegy nélküli nézők számáról nincs pontos adat. A fesztiválon 2 szlovák klasszikus szerző, 9 kortárs szlovák, többségében házi szerző, 5 orosz és szovjet színmű, 3 cseh, 2 magyar, 1 világ- irodalmi klasszikus és 1 külföldi házi szerző munkája szerepelt. Külföldi együttes 5 lépett fel a szemlén (Szovjetunió, Bulgária, Jugoszlávia, Írország, Német Szöveb ségi Köztársaság). A fesztiválon 8 nyelven játszottak: szlovákul, csehül, oroszul, ukránul, bolgárifl, magyarul, németül és angolul. Az idei martini fesztivált október 12—17-e között rendezték meg, ez volt a 65. ilyen seregszemle. Martin történelmi és vendégszerető város. Néhány évvel ezelőtt az AITA/IATA f Az amatőr színjátszók nemzetközi szervezete) a színházi szemlét 'besorolta rendezvényei közé, így nemzetközi jelleget öltőét. Ezért vehetett rajta részt — eddig szokatlanul — több külföldi együttes. A város az egy hét alatt együtt élt a fesztivállal. A belváros csaknem valamennyi kirakata a szereplő együttesek fotóival, plakátokkal, röplapokkal a rendezvényt reklámozta. A szállodában a már szokásos üdvözlőlapok fogadták a vendégeket. Az utcán, az üzletekben, a fesztivál színhelyén, a Strojár moziban, a fesztiválklubban, egyszóval mindenütt, ahová elért a színházi szemle, angol, német, orosz, magyar és egyéb nyelvet hallhatott a résztvevő. A rendezvényen találkozhattam hazai magyar amatőrjeinkkel is, akik közül sokan először voltak jelen. A részvételt számunkra a Bratislava! Népművelési Intézet színházi osztálya tette lehetővé. Akik ott voltak, velem együtt állítják — gondolom —, hogy megérte, mert látni lehetett valami egészen mást, mint eddig; újat, ezáltal tanulságosat. Kiválóan szervezett ‘ rendezvény tanúja lehettem. A szinte éjjelnappali szolgálat a stábon, a kérdésekre mindig is készségesen, fáradtságot jól leplezve válaszoló dolgozik vendégszeretete tette kellemessé a Martinban töltött egy hetet. Mindent a vendégért! Például a Tu- riec Szálló borozójában „A fesztivál résztvevője“ megjelölést viselő vendég számára nem volt kötelező a kötelező fogyasztás. Az újságírók külön helyiségben írhattak, a fesztiválújság (Festivalovy denník] szerkesztősége nyitva állt bárki előtt, aki meglátásával, véleményével társszerzője akart lenni a lapnak. Volt kirándulás is. Autóbuszon ment az érdeklődők csoportja előbb Kremnicá- ba, majd a hagyományos szalonnasütésre a Gadleri-völgybe. A tábortüzet a résztvevők legidősebbje, az amatőr színjátszók mai napig lelkes híve, a több mint nyolcvanéves Andrej Zábredsky gyújtotta meg. A fesztivál fő szervezője Stanislav Chren is részt vett a kiránduláson, aki a martini Szakszervezetek Művelődési Házának osztályvezetője, a Szlovákiai Műkedvelő Színjátszók Szövetségének titkára. Elmondhatjuk róla, hogy tud szervezni, lelkesedni és lelkesíteni. Vallja és vállalja, hogy nagy szükség van az olyan találkozásokra, mint a martini fesztivál vagy a Jókai-napok. „összehasonlítani a kettőt nem tudom, tán nem is lehet — mondta. — Más ez, és más az. De áz a véleményem, hogy a maga küldetését mindkettő teljesíti, s nagy szükség is van rájuk.“ A színházi szemle hétfőn délután kezdődött. Másodszor tartottak színházi vásárt, ahol régi időket felidézve komédiáztak rögtönzött színpadokon, kínálták portékáikat, szórakoztatták az arra járókat a résztvevők. A Strojár mozi előcsarnokában most először szerveztek kiállítást az amatőr díszlettervezők és bábkészítők munkáiból. Örömmel fedeztem fel — ugyan csak fényképen, a Dunaszerda- helyi (Dun. Streda) Jnk bábegyüttese Kecafán vagy Hacafán című műsorának szereplőit. A fesztivál ünnepélyes megnyitója után a hazai amatőr színjátszók következtek, Pavel Kyrmezer darabjával. Ez az együttes képviselte egyébként a szlovák amatőr színjátszást a 24. Jókai-napokon. Az esti előadást még egy éjszakai követte. A keddi napon délelőtt a gyermekegyüttesek léptek színpadra, majd délután megnézhettük az első külföldi vendégegyüttest, amely Leningrádból érkezett. Mihail M. Glngyin—Vlagyimir Szinakevics: Az állat című művét mutatták be. A történet egy képzeletbeli atomháború után játszódik, amikor egy újra kifejlődött ősember módjára élő faj találkozik a megmaradt emberrel, s azt állatként kezeli s tartja fogságban. Némi reményt csupán az sugall, hogy a család Ifjú leánya szerelmes lesz belé, s így megvan a lehetősége annak, hogy az emberiség mégsem hal ki. A hazai magyar színjátszást a Komáromi (Komárno) Ifjúsági Klub Mai Színházi Stúdiója képviselte. László Aladár: Éjszakai ügyelet című komédiáját játszották el, Kiss Péntek József rendezésében. Az együttes a 24. Jókai-napokon elnyerte a legjobb rendezés díját, így esett a választás erre a csoportra. Az előadásukon megtelt a nézőtér, ami az utóbbi években már egyáltalán nem véletlen Martinban. Igaz, hogy az együttes tagjainak nem teljesen mindegy, hogy a poénok itt nem mindig jöttek be, s csak a látványban is érthető helyzetek nevettették meg a Jtözönséget, de ez semmiképpen sem hatott rájuk lehangolóan, amit elsősorban Németh István beugrása igazol. Nagyszerűen építette fel és játszotta végig a főszerepet. Habár az írásban megjelent szakmai értékelésben az áll, hogy a szereplők valószínűleg jobban szórakoztak a próbák folyamán és az előadás alatt, mint a martini nézők előtt. Véleményem szerint a produkció helytállt a rendezvényen. A nemzetközi részvételt is figyelembe véve a jobb előadások közé sorolható. A komáromiak előadása után láthattuk a 33. Hviezdoslavov Kubín elnevezésű verseny győztes irodalmi színpadának műsorát. Az E Divadlo Zvolen- ból érkezett, amely előadásával azon meditált (a címből feltételezem), hogy „Mi az értéke az embernek s a húsának?“ Hát...? Nem lettem okosabb. Csak azt tudom, hogy az idomait megmutató fiatal hölgy csinos volt. De miért vetkőzött le? Talán ez volt a hús? Lehet. Kissé tétovázva ültem a nézőtérre a trnavai DISK — Dívádéin? súbor Kopánka — előadására, amelynek címe: Műkedvelők. Szerző: az együttes. Vajon mi lesz ez? — kérdeztem magamtól. Ez az együttes viszont megadta a választ. A szövegkönyv a próbákon született, alakult. S az előadás egy amatőr színjátszó együttesről szólt, hétköznapjairól, műsorválasztási gondjairól, közösségi életükről, emberi kapcsolataikról. Ez a helyzet, ez van, gondoltam magamban, s lám ebből is lehet meríteni, s erről is lehet színházat játszani. Ráadásul jól. Nagy érdeklődéssel vártam a seni- cai M-divadlo előadását, ugyanis néhány évvel ezelőtt a színházi szemle egyik legjobb produkciója volt az ő előadásukban bemutatott Tóték. Pa- vol MattoS rendező érti és érzi a színházat. Az együttes a szlovákiai színjátszás élvonalába tartozik. Sajnos, műsorokat végül nem láttam, mert egyszerűen nem jutottam be az előadásra. Az eltelt idő alatt ez az együttes is új formákkal kísérletezett, s a nézőteret is a színpadon helyezte el. így az átlagosan 400— 500 látogató helyett mindössze 99-en fértek be. Lehet, hogy elavultak a nézeteim, de jobb szeretem azokat az előadásokat, ahol mindenki a hagyományos elrendezésben, a saját helyen tartózkodik: a közönség a nézőtéren, a szereplők pedig a színpadon. A csütörtöki napon három külföldi együttes lépett fel. A bolgár bábjátszók, az írországi New Theatre Group és az NSZK-beli Rosenheim színház. Az írek Jean-Claude van Italie Párbeszéd című előadásában az emberi kapcsolatok lazulásáról, a beidegződött s már nem is tudatosított párbeszédeit állította középpontba. A Rosenheim színház egy magyar szerző, Szőke Szakáll: Vonósnégyes című művét mutatta be. A sokak előtt ismert, ízig-vérig magyar kabarétréfa másképp, nem a tipikusan budapesti gegparádé ömlesztésével zajlott. Másképp, számomra kedvesebben. Érdekes, hogy feltűnően sok volt az Idősebb szereplő, ami a mi mozgalmunkra nem jellemző. Eszközeiben a klasszikus-realista formát választották, olyannyira,^ hogy még a hegedűt is összetörték a színpadon. Az éjszakai müsorblokkban két önálló előadás szerepelt. Egy monodrá- maszerűség. amely sajnos, nem sikerült. A klasszikus népi marionettbábozás felújítására törekedett Anton Anderle Banská Bystricából. Előadása jó volt, csak kicsit hosszúra sikerült. Az ukrán színjátszást ezúttal a pre- 5ovi Student színjátszó csoport képviselte. Valerij Sulzsik: Brémai muzsikusok című mesejátékét mutatták be. Saját zenekísérettel, sok muzsikával, ötletes kosztümözéssel, létrákból kialakított díszletekkel. A pénteki nap főműsorában (ha a szemlén szó lehet egyáltalán főműsorról) a jugoszláv vendégegyüttes szerepelt. Federico Garcia Lorca: Bernards Alba háza című tragédiáját adták elő. Meglepetésünkre szlovákul. Klasszikus formában, natúr díszletekkel, szuggesztíven. Nem véletlen ez, hiszen vajdaságukban a szlovák kisebbség hivatásos színházénak funkcióját és küldetését teljesítik, ötletekben bővelkedő produkció volt a* éjszakai előadás is, a Szlovák Műszaki Főiskola TUMÄS kisszínpada mutatta be saját ötletei alapján a Ló-leporelló című produkciót. Témája a fölé- és alárendeltek viszonya, a társadalom görbetükre. A díszlet nem több egy felfüggesztett lepedőnél, a kellék pedig két vécéülőke Ebből lesz ablak, hám, tengeralattjáró-ablak, koszorú, s még hosszan lehetne sorolni, mi minden. A négy fiatalember nagyot produkált moz- gásban, alakításban, ötletek megfor- • múlásában. Talán ízlésesebb lett volna az előadás, ha a meleg alsó helyett inkább színházi harisnyanadrágot vesznek fel. Habár sokan mondják — s én is állítom —, hogy a legfontosabb a gondolat, s maga az előadás, de a tálalásnál oda kell figyelni a szépérzékre is. Az utolsó napon három előadást láttunk. Csehországi vendégei a fesztiválnak a Tfeboni Városi Művelődési Központ bábjátszói voltak. Érdekes kísérletnek mondható az előadásuk, de számunkra kissé vontatott- nak tűnt az Asagao című japán bábjáték. A bratislavai GONG gyermekszínjátszó együttes Vásári színház címmel háziszerző alkotását hozta Martinba. Volt köztük tűznyelő, zsonglőr, bűvész. A valós és imitált mutatványok kellemes egységet alkottak. Az 1987-es színházi szemlét a brez- nói együttes zárta. Milo Urban: Beta, hol vagy? című színmüvét adták elő sajátos eszközökkel. A sztori szokványos — még ma is: a városi szolgálatból váratlanul hazatérő fiatal lányt a halálba kergeti a bigott, álszent falu. Ez is elgondolkodtató volt, de ennél is hatásosabb a játék, a rendezés, amely a mesterség magas fokán állt. Elfelejtettem, hogy színházban ülök, pedig minden megoldás színházi volt. Emlékezetemben azóta is fel-felbukkannak az előadás egyes mozzanatai. A hagyományos „aratóünnepéllyel“ zárult a rendezvény. Jó volt, szép és tanulságos, még akkor is, ha szakmai szempontból a művészi színvonal a tavalyihoz képest kissé alacsonyabbnak tűnt. MOLNÁR LÁSZLÓ A világ legszomorúbb embere Ez az eredeti címe Peres Zejtunc- jan örmény szerző művének, amelyet a Matesz Egy szabad ember címen tűzött műsorára, s mutatta be október 9-én. A címváltoztatás helyénvaló, mert hívebben tükrözi a darab ironikus hangvételét, és jobban alátámasztja az előadói stílust is. Nem világrengető mű az Egy szabad ember, de legalább nem sablonos. A kilátástalanság optimizmusáról s az .optimizmus kílátástalansá- gáról szól, mondván: az ember rabságában nyer szabadságot. Megírták már ezt mások is, sorolni lehetne a szerzőket, a dolognak az ad némi pikantériát, hogy a darab a Szovjetunióban született, örmény író tollából. A sztori első része kétségtelenül brechti, a második rész bizarr képei nagyon Is szubjektivek Az összevetés nem véletlenszerű, hiszen az első akciók Stroudeja, Geája, Bunyósa (Skronka Tibor, Németh Ica, Boráros Imre) közismert figurái a századelő Európájának, Amerikájának. Az e- gyik a naiv, szerelmes fiatalember, a másik a ’rossz leány, a harmadik szépfiú, s a negyedik a hatalom, pontosabban az államhatalom. Strou- de megöli Bunyóst, mert a jassz megalázta Geát, becsületbeli ügy egy suta jelenetben. Egy bábu-bíróság halálra ítéli a gyilkost, az Elnök élet- fogytiglanra enyhíti áz ítéletet. A büntetést az elítélt magénzárkában köteles letölteni. Az új szituáció egyszerre változtatja meg a viszonyokat, hiszen mindvégig egy szimpatikus' gyilkosért aggódunk a hatalom és annak megtestesítői ellenében. A mese — az, hogy az elítélt az idők folyamán börtöncelléjából világhírre tesz szert, ornitológus tudós lesz belőle — nem túl lényeges, egy megragadott lehetőség a sok közül. Az apró összeütközések a lényegesek, a szinte jelzésszerű lázadások. Stroude szelleme erejével s lelki békéjével sorra legyőzi a felötlő akadályokat, az államhatalom rangban emelkedő képviselőit. Elsőnek a primitív börtönőrt, aki az események kapcsán Stroude s önmaga rabja lesz. Másodiknak az Igazságügy-minisztert, s ez már mindenképpen az Igazságszolgáltatás csődjét jelzi. Végül sorra veszi az Elnököt is, aki a totális hatalom képviselője. Nagy dolog ez annak ellenére is, hogy Stroude, a szerző segítségével banális eszközöket választ a lázadásra, az erkölcsi győzelem, még ha egy gyilkostól várjuk is, elkerülhetetlen. A végén azért Zejtuncjan erősen visszafogja a lovakat, enged a társadalomkritika éléből, s egy állojális hatalom álkompromlsszuma ope- rettszagúvá szelídíti a felgyülemlett feszültséget. A mese szerint: Stroude a börtöncellában feleségül veszi Gerät, így a törvények által nem he- lyezhető át más börtönbe, s az Elnök, bár megölethetné az elítéltet, luxuslakosztályt utal ki Stroudenak, hogy ott folytathassa madártani kísérleteit. Ez már anekdota: nem hiányzott volna a darabból. A rendező, Stefan Korenői főiskolai hallgató, úgy tűnik, a progresz- szív színjátszás híve, az egyszerűségre törekszik, nem erőlteti az álhatá- tos konfliktusokat, s kezében is tartja az előadást majdnem a végéig. A házassági jelenetben és a záróképben viszont már nagyon kilóg a lóláb: „A mosoly országa“-színezetü- vé devalválódik az oly szorgalmasan felépítgetett dráma. Mert dráma ez, ha legendába burkolják, akkor is. Át kellett volna értékelni a darab végét rendezőnek, dramaturgoknak (Viktória Janouáková m. v., Kmeczkó Mihály) egyaránt, mert stílusában töri meg az addig szépen megkomponált művet. Stroude szerepében Skronka Tibor negyedéves színihallgatót láthattuk. Teljesítményében nagyon szembeötlő a modorosság, mindvégig a’ színpadon van, olykor mégis teljesen eltűnik, bár halljuk, hogy beszél, látjuk, hogy mozog. Vannak jó pillanatai, elsősorban akkor, amikor szinkronba kerül a börtönőr szerepében kiválót nyújtó Ropog Józseffel. A másik vezérszerep a Szerzőt és Ügyvédet alakító Dráfi Mátyás érdemes művészé. Mindkét’ szerepkört kívülállóként kezeli, visszafogottsága már-már a jelenléttelenséget súrolja, úgy tűnt, nem él együtt a produkcióval, pedig a kapcsolatteremtő lehetőségek az ő kezében voltak. Ismét nagy élmény volt Boráros Imre játéka. Mindhárom figurájából (Bunyós, Bíró, Elnök) személyiséget formált, játéka kifinomult, árnyalt, szép színészi teljesítmény. Ugyanígy értékelhetjük Ferenczy Anna (Stroude anyja), Bugár Béla (Igazságügy-miniszter) és Németh Ica (Gea) kitűnően megformált karaktereit. Gera szerepét Mák Ildikó alakította, s nem tudott igazán belemelegedni a játékba, halványabb volt a megszokottnál. Az epizódszerepekben a bemutatón Pőthe Istvánt és Bugár Gáspárt, más előadásokon Pőthe Istvánt és Bajcsi Lajost láthattuk. Alátámasztják a rendezői elképzelést és jó szolgálatot tesznek a darab ösz- szehatásának. Ha abból a szemszögből vizsgálódunk, hogy a Matesz utolsó bemutatója valójában két tehetséges fiatal jelölt, Stefan Korenői rendező és Skronka Tibor színész szakmai megmérettetése volt, akkor a kedvezőbb benyomást mindenképpen a rendező teljesítménye tette ránk. Skronkától láttunk már jobb, emlékezetesebb alakítást is, elsősorban az Egy tanú idézésében. A szereplőgárda viszont jó munkát végzett, fegyelmezett játéka a felsorolt hiányosságokkal együtt is színházat teremtett. Soóky László
