Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-11-04 / 44. szám
mmezítlábas kislány egy kancsó hi- ÉMdeg vizet, egy tál aludttejet és egy m mkerek türkmén kenyeret tett az asztalra. Grisa és két társa nekiesett az aludttejnek. Egy tálból kanalaztak. Bejött két szarajános, erősen lestilt, csupasz vállú nö, és köszöntek egymásnak. Az egyiket, a fekete hajú, szikár, barna arcú és szikár lábú nőt Fainának hívták, ő volt itt a rádiós. A másikat, aki telt és magas volt, Olgának hívták. Aztán Glafira Sztye- pariovna, a meteorológiai állomás vezetőnője jött be. A nők mosolyogva nézték, milyen mohón esznek a térképészek. A térképészek is mosolyogtak, és sebtében kissé tréfálkoztak egymással. Nemcsak az étel iránt fogta el őket a mohó vágy, hanem az árnyékos terasz, a nedves padló szaga, a hűvösség, a pihenés, a női arcok tránt iS . ii — Csodálatos itt maguknál — mondta Lobutyev. — Mintha Szocsiban volnánk. — Egyáltalán nem. Itt ezerszer jobbI 4— vetette ellen tele szájjal Rejf. — Mondják, maguk itt egyedül vannak, férfiak nélkül? A talpraesett Faina válaszolta rá, hogy valóban, mondhatni férfiak nélkül vannak, A meteorológiai állomásukat ezért is ne•— ’Agrometeorológiai megfigyelő vagyok ■— mondta Olga, — Az mi? ; — Megfigyeli a füvet, a madarakat, a halat, amikor ívik, és így tovább — magyarázta Glafira Sztyepanovna. — Nemrég van nálunk Olga Szergejevna. Ez Itt jó hely, sok a víz, a fa. De Csizmiben három kilométerre volt a víz, az is teljesen kénes. Nagyon szenvedtünk, különösen a cipelés- től. Olga csendben hallgatta a főnöknő magyarázatát, és zárkózotton, csak a szemével mosolygott. Glafira Sztyepanovna pedig mesélt a negyvennyolcas földrengésről, amikor az éléskamrájuk megrepedezett, és arról, hogy egyszer, amikor egyedül maradt, egészen egyedül a gyermekekkel, bement hozzá két bandita, azok közül, akik a sivatagban rejtőzködnek, és éjjeli szállást kértek, de elriasztotta őket a rádióadóval jmindennél jobban félnek a rádióadótól}, és arról, hogy férje bocskort készített, hogy a homokban járni tudjanak, meg arról, hogy a férjét megcsípte egy fekete rovqrpók, és ők rádión keresztül megkérdezték Ashabadot: „Veszélyes-e a fekete rovar pók csípése?“ — elmesélte a tizenhárom hosszú év minden eseményét. Olga elfordította a fejét, Grisa pedig az ajkát kereste, meg akarta csókolni. Átölelte nagy, de könnyed testét mindkét kezével, egyre jobban szorította magához. Olga nem ellenkezett, csak a fejét fordította el, — Kirill vár .. -. Grisa ujjai szétnyíltak, ■— Hol? : A szobában. Akarja, hogy bemutassam magának? Grisa hallgatott egy ideig, aztán sóhajtott: — Igen. Felmentek a lépcsőn, a teraszra, ahol Rejf és Lobutyev horkolt, majd a kis folyosón lábujjhegyen átsurrantak a nyikorgó ajtajú szobához. Mindenütt sötét volt, Nekimentek mindennek. Olga letérdelt, és égő gyufát kezdett dobálni az ágy alá, — Kir, Kir, Kirí Grisa csendben állt a sötétben, aztán ő is letérdelt. Kiderült, hogy Kirill egy kis nyuszi, aki nem kíván ismerkedni. Grisa bemászott az ágy alá. Az izgalomtól sehogy nem tudta meggyújtani a gyufát. A nyuszi elszaladt az arca mellett, és elrejtőzött a szoba másik sarkában, egy, bőrönd mögött. Nem volt könnyű megfogni, különösen sötétben. Villámgyorsan futkosott az ágy és a bőrönd között. De valami Jurij Trifonov: — PIPACSOK= vezik „nőinek“. Nyikoláj Makarovics, a vezetőnő férje nem számít. Ö mindig olyan szerény, észrevehetetlen ...! — Amikor alszik — mondta Glafira Sztyepanovna. Cigarettázott, és a térképészeket is megkínálta. A teraszról látszott az állomás előtti homokos udvar, amelyen szélmotor és méhkasokra emlékeztető magas állványokon valamiféle műszerek voltak. Az esti napfény narancssárgára festette a homokot, Az állomás körül levő homokbuckákat piros tajték lepte el: virágzó pipacsok milliói. A napfényben lángoló, égőpiros ko- ralltenger elborította az ember szemét, mint a vér. Április volt, virágzott a sivatag. Grisán kívül senkt nem vette észre ezt a lenyűgöző szépséget. 0 még újonc volt, öt még csodálatba ejtették a pipacsok, csodálatba ejtette az élet ebben a jaházi- kóban, ott a homoksivatagban, amelyről olyan nyugodtan beszélt Glafira Sztyepanovna. — Autodidakta módon tanultam, és már tizenhárom éve dolgozom. Nagyszerű ittI Szerintünk mintha üdülőben volnánk. Itt az édesvízű tó, a falu sincs messze: hatvan kilométer ide. Csizmiben ts a férjemmel dolgoztunk, igaz, ott mintha szigeten éltünk volna. Az első hat évben ketten voltunk, ö meg én. A férjem még a szüléseknél is segédkezett a szülész helyett. Glafira Sztyepanovna hangja mély, re- kgdt, tel/esen férfias. 0 maga pedig vaskos, alacsony és kerek arcú, mint egy matrjos- ka-baba. Öt gyermeket neveltek fel. Mit is csinált volna a homoksivatagban? Van rá idő.., Grisa különös izgalomba jött, képtelen volt összeszedni a gondolatait — talán a fáradtság okozta, hogy érthetetlen módon az aludttej hódította el. Könnyű mámorhoz hasonló érzés fogta el. De igen valószínű, hogy Olga okozta ezt. Olga távolabb ült a többiektől, hátát a Her asz fakorlátjának támasztotta. Telt karjának, vállának és a csípőjére szorosan feszülő szarafánnak vonalaiban volt valami nyugodt lustaság, valami végtelen nőiesség, ami sóvárgást keltett. Olga hallgatott, és alig észrevehetően mosolygó, zöldes szemével hol Rejfre, hol lobutyevre, hol pedig Glafira Sztyepanovnára, a főnöknőjükre nézett, és isten tudja, mire gondolt, Vajon mire gondolt? — Csizmiben szoktam rá *a dohányzásra. Nagyon fájt ott a fogunk — magyarázta Glafira Sztyepanovna —:, kezelésre meg nem volt lehetőség, körös-körül csak a sivatag. A pásztorok engem is megtanítottak tprjakot szívni, az az ópiumuk. Igaz, hogy enyhíti a fájdalmat, de a fogakat rettenetesen tönkreteszi. Ezt csak később tudtam meg ... Látják? Kinyitotta a száját, és megmutatta fém- fogait. — Nincs forró vizük, hogy megborotvál- kozhassam? — kérdezte Rejf. — Adok, jöjjön — mondta Faina, Bementek a házba, ■— Holnap korán elindulunk, öt Óra felé — mondta ásítva Lobutyev. — Addig is érezzék otthon magukat — szólt Glafira Sztyepanovna, — Egyszóval, aztán elküldték hozzánk egy fizikatanárt, az öreg Migunovot. A leánya is vele jött. Fél év múlva az öreg megbetegedett skor- butban, és meghalt. Megint egyedül maradtunk Nyikolajjal. — és maga, Olga. mit dolgozik? — kérdezte váratlanul Lobutyev, Kint valaki tördelte a sócserjét: Hallatszott a fa száraz recsegése, ahogy széttört a kövön. Füstszag terjengett. A mezítlábas kislány szamovárt hozott a teraszra, aztán megjelent Nyikoláj Makarovics — egy apró, kissé görnyedt hátú emberke, arca ráncos és a sokéves lesüléstől barna volt, Szó nélkül valahogy fellengzősen kezet fogott a térképészekkel, töltött magának egy bögre zöld teát, és inni kezdte, hangosan ropogtatva a cukrot, és csámcsogott, Glafira Sztyepanovna folytatta elbeszélését. Aztán bejött Rejf, és a térképészek is hozzáfogtak a teázáshoz. Hirtelen leszállt az alkony, mintha az égből zuhant volna le. Lobutyev leplezetlenül ásítozott, és körbetekinqetett, kereste, hova fekhetne le. Mint minden kövér, ember, ő is szeretett aludni. Glafira Sztyepanovna két idősebb leánya becipelt egy alumínium nyugágyat meg egy nagy, fekete filc szőnyeget, amely fullasztó gyapjúszagot árasztott. A nők eltávoztak. Grisa nem volt álmos. Egy percet még ült a helyén, kétségbeesetten igyekezett összeszedni a bátorságát, majd hirtelen felugrott, és Olga után futott. — Olga, aludni megy? — Hangja bizal- maskodón és hamisan csengett. Olga meglepetten hátratekintett, — Én? Nem. — Esetleg., ■ Nincs kedve kijönni a tóhoz? — Menjünk, Magamra kapok valamit, Rögtön... Grisa az udvaron állt, és nézte az eget, Az ég áttetsző zöld volt, nyugaton teasárga árnyalattal. Olga sötét kabátkában jött ki. Kezét melle alatt összefonva tartotta, amitől melle még dúsabbnak tűnt föl, — Gyerünk — mondta egyszerűen. Ugyanolyan magas volt, mint Grisa. Amikor az alacsony fakerítés kiskapuján kimentek, kicsapódott egy ablak védőtáblája. — Sokáig maradsz? — kérdezte valaki éles hangon. — Egy negyedóráig, Fajecska — válaszolta Olga, és gyorsan visszanézett. A tó partját összetaposták a barmok, Egy homokbucka mögül kinézett az alacsonyan álló, narancssárga hold, de fénye nem érte el a tavat, amely az ég sápadt, zöldes derengésétől csillogott. Körös-körül tíz, északra pedig száz kilométerekre sivatag, terült el, ez a tó merő véletlenség volt itt, a Kara-Kum elragadó csodája, és ugyanilyen csoda volt, Grisának úgy tűnt föl, az Olgával való találkozás. Olga leningrádi biológus. A férje valahol északon maradt, Nem, gyermekük nincs, és valószínűleg nem is lesz. Így alakult az életük ... Nemsokára teljesen besötétedett. Visszamentek az állomásra. Unalmas semmiségekről beszélgettek: a tó vízszint j ér öl, arról, hogy itt nincs illata a virágoknak, a csillagok viszont szokatlanul nagyok. A terasz mellett megálltak. Grisa megfogta Olga kezét, suttogva megkérdezte: — Almos? — és lassan magához húzta. ■— Egy kicsit már álmos vagyok. Korán szoktunk lefeküdni. Grisa a másik karját is megfogta, és még közelebb húzta magához. Olga hozzásimult, — Fainával lakik? — Nem Faina ott lakik, abban a sarokszobában ... Suttogva beszéltek. Olga arca egész közel volt, Grisa érezte hajának eperszappan- illatát. — És maga melyikben? — Ebben, a terasz mellett-.,-. Látja, nyitva van a védötábla. okból feltétlenül meg kellett fogni. Végül Grisa elkapta a meleg, törékeny szőrcsomót, és átadta Olgának, aztán lihegve és halkan leültek az ágyra, simogatták a sza- raján aljába fogott nyuszit, amely valószí- nűtlenül reszketett, és Grisa szíve ugyanúgy remegett, mint a nyúl... Reggel, akárcsak tegnap, lángoltak a pipacsok a napfényben. A homokbuckák között a mélyedésnek különösen telített, vörösbor-színük volt, a buckák teteje felé halványult, egészen a gerincükön pedig csak néhány szál virított. Képtelennek tűnt föl, hogy ennek a virágtengernek egyáltalán nincs illata. — Nem tudok elutazni magától, Olga, egyszerűen beteg vagyok.., — mondta Grisa, és kezével nyomogatta Olga puha, lusta ujjait. — Itt maradhatok? Örökre? Olga Óvatosan kiszabadította a kezét, lehajolt, és letépett egy pipacsot. Ujjával megérintette fekete közepét, aztán tépdesnl kezdte szirmait. — Szép, igaz? — Az utolsó szirmot magasra felemelte és leejtette. — Egy hónap múlva pedig kezdődik a hőség, és minden kiég. Minden, minden,-, a Semmi nem marad. Nyugodt mosollyal nézett Grisára, ahogy a bánatos felnőttek néznek a gyermekek játékszomorúságára, A tevéket már felmálházták. Rejf és Lobutyev mellettük állt egy homokbucka tetején, és integetett. Rejf kiáltott valamit, Grisa vánszorogva elindult felfelé. Összetörtnek, reménytelenül szerencsétlennek érezte magát,,, A kutatócsoport július közepén visszatért a sivatagból Kazandzsikba. A tizenöt ember, a két tehergépkocsi és a hét teve megállt néhány órára a tó partján. Grisa a három hónap alatt feketére sült a naptól, lesoványkodott, rőt bajuszt növesztett, amely meg kifakult, hangja nyerssé, a széltől és a vodkától rekedtté vált: igazi földmérői basszus. — Ejha, magára nem lehet ráismerni, Grisa! — mondta csodálkozva Olga, amikor találkoztak. Ö is megváltozott, Grisa észrevette, hogy a melle lapos, nem jól viseli a melltartót, arca fáradt, hóna alatt izzadságfoltok a ruháján. Mégis volt benne valami, ami vonzotta, de egyáltalán nem úgy, mint azelőtt. A terasz tornácán ültek az árnyékban, >— Az állomáson minden a régiben —* mesélte Olga —, csak Fainának mondtak fel, Glafira Sztyepanovna féltette tőle a Nyikolaját, szörnyű botrányt csapott. Persze butaság, de sajnálom Fainát. Hiszen olyan magányos. Grisa nem tudott visszaemlékezni Faina arcára. Nem is igyekezett visszaemlékezni. Gondolatban már Ashabadban járt, aztán négy nap múlva otthon lesz, Moszkvában, F llasztó volt a hőség. Fehéren tzzott a homok, az állomás körül a homokbuckák kihaltak, és kopárak voltak, mint a sírok. A homokból imitt-amott poros cserje meredezett. Nem volt itt soha se pipacs, se zöld fű, semmi, csak homok és hőség. B. Fazekas László fordítása I Szovjet költők versei Jevgenyij Vinokurov: Sei—fi Monoton élet, szürke, fiimos, mint szövőszéken a fonal. Gyújtsátok fel a tudományos fantasztikum csodáival! Nem a tényecske kell — a tény kell! Legyen hökkentőn érdekes! Hinni akarom: az a messzi fényjel a galaktikákból minket keres! A mindenségben csóva lobban, forognak titokzatos bolidák ... Szívemben csöndesen, titokban hadd sajogjon a köznapi világ. Rab, Zsuzsa fordítása Bella Ahmadulina: Virradat Korábban virrad, mint tegnap, Ka pirkadt. Hatkor ébredtem föl riadtan, azzal, hogy ablakomon — vagy belül —* egy fáradt csepp gördül le, siratva hallt panasszal. Ä szaggatott hang föloldődott végre egy sóhajokat sugalló sugárban. Oliva-kékek folytak szilvakékbe —< azúrlik víz asztalon a pohárban. A virradat most már a havas tájra csordítja — meg rám — cinkosan a cinkét, I Rebben a kékség, pupillámba zárva, vagy, nem tudom, tán csak a tükör ily kék. Betölt szemem e szépséggel valóban, hogy nem óhajtom hajnalom magamnaS. Csak bámulom — betelhetetlen mohóan —■ j: szép, kék kötésű könyvét Madeistamnalt. Veress Miklós fordítása Nyikoláj Dmitrijev: Szüleim Áttetsző est. Lecsüng kezem. Megint rátok emlékezem. Nem délibáb ez, istenem, nem csoda, mit az álom suttog: Vizen s ködön át hirtelen a múltból előgomolyogtok , Drágáim! Nálunk súlyosan csüngenek az orgonaförtök, szikkad az utak májusa, a kisablakban darázs dörmög. Farkas, sötét erdő se tud rémíteni — itthagytatok, mégis nyomotok erős rőzseút oda, hol semmi rettegés sincs. Fölöttetek bár nincs kereszt, ezen a helyen ittmaradtam, mit szentté füstök léte tesz, melyekben vagytok láthatatlan. Veress Miklós fordítása Johannes Semper: Kutató szemmel Megy a tömegben, mint hajó a folyóban, szemében sóvár keresés, hol ebbe, hol abba az arcba mered, pillantást, tenyeret ás föl (Itt-e a szív? mélyed mosolyba (ott-e a boldogság?) szemöldöködbe (ott-e a düh?) Kutat a kék égen, tenger habjaiban, maga sem tudja, mit is. Forog a remény nehezen bár, mint a kerék az agyban, de el nem akad. Hol rejlik a lét új fénye, a jövőé? Melyik fiúban-lányban készül a szikra lángra fakadni? Melyik a szem, amely új sugarat tükröz a Napból, olyat, hogy énnekem is idegen, fölfoghatatlan? Az lesz-e a várt kinyilatkoztatás? Üj dallamot várok — a gyár kürtjeitől. Oj ütemet — a hullámtarajoktól. Űj lépteket a lábnak új nyelvet, olyat, amelyet még senki sem ismer, sejteni sem tud. Illyés Gyula fordítása
