Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-10-21 / 42. szám

- új ifjúság 111

g lehet bocsátani valakinek, ha megsért vagy elárul, de elfelejteni nem. Tényleg nem.

— Ellenkezőleg. Szerintem az ember fokozatosan felejt. Olyan ez, mint a seb hegedőse. De teljesen megbocsátani nem lehet. A megbocsátás ellenkezik az emberi természettel. Ügy tesznek, mintha megbocsátanának.

Valaki egy szicíliai közmondást Idéz ar- ről, hogy nem szabad megbocsátani annak, aki megsért: meg kell ölni. Mert ő sosem fog megbocsátani neked. Valaki tiltakozik, hogy ez túlontúl primitív elképzelés — szemet szemért, fogat fogért —, hiábavaló azt hinni, hogy a bosszú visszaállíthatja a boldogságot ...

Ben közbeszól:

— De elősegíti a boldogtalanságot — erről van sző.

Mindenki nevet, talán már túl hangosan is. Már több üveggel megittak Storenék nagyon száraz, nagyon fanyar marokkói „óborából“, és a kézzel mártott gyertyák hosszának egynegyede leégett. Ezeket Louise hozta a Karibi-szigetekről. Katherine az órájára pillant és kissé meglepődik — kissé és egyáltalán nem bosszankodva hogy már majdnem éjfél van.

Heten ülnek Storenék hosszú, keskeny ebédlőasztalánál, és Katherine a páratlan: házastárs, partner, kísérő, „vacsoratárs“ nélküli nő. De alig veszi észre. Nem figyel rá. Nem spicces, de rendkívül közömbös. Jókedvű, vidám, szellemes. Utána barátai majd megjegyzik, milyen Jól néz ki — ahhoz képest.

A beszélgetésbe is bekapcsolódik; gyorsan és okosan szól hozzá:

— Valójában nem is tudjuk, mit érzünk, amíg túl nem Jutunk rajta, amikor az „értelmezések“ elkezdődnek. — És, noha szavainak valószínűleg nem sok értelme van, az asztalnál mindenki figyelmesen hallgatja. Beivott? Vagy csak jó hangulatban van? Szavai könnyedén siklanak tova — némelyik talán elmosódott, de kedvesen teszi. Észreveszi, hogy Ben milyen sóváran figyeli, Herriet mennyire elörehajol, hogy hallgassa (egyetértsen, ne értsen egyet?). Meggyőződése, hogy az emlők alárendelődik az érzéseknek, de az emlék alakítja és meg is határozza az érzést. — „Nem tudjuk, mit érzünk, de tudjuk, mit kellene éreznünk“ — hallja saját következtetését. Hangja hirtelen elerőtlenedik.

(Előző éjjel Katherine ismét azt álmodta, hogy meztelenül sétál nyilvános helyen. Mindenki más rendesen fel volt öltözve. Átverekedte magát az idegenek tömegén, karjával próbálta eltakarni magát, görnyed- ten ment, megalázva, de a legfurcsább az volt, hogy senki sem vefte észre, még csak rá sem pillantott senki. Amikor felébredt, zavara erősebb volt, mint szégyene.)

Kissé zavart csend előzi meg, hogy valaki más folytatja a témát: továbbfejleszti, módosítja, vagy cáfolja — Katherine hátradől székében, és csak színleg figyel. Túl gyorsan ívott, gondolja — bolondot csinál magából és barátai előtt. Louise és Ben Storner, Harriet és Wayne Farrel, Barbara Stacey és a kísérője, a szeretője, Tony — mi is a vezetékneve? bár talán nem Is számít; Katherine kételkedik benne, hogy még látni fogja. (Tony negyvenes évei elején járt, ő Is elvált, haja ritkuló, arckifejezése félig mosolygó, de szomorkás — mintha végigmérné és megítélné az embert — ezek Barbara barátai és nem az övéi — miért olyan gyengédek? Katherlne-on mindig erőt vesz a szégyen — szégyen, bűntudat és megértés —, amikor Barbarára gondol. Volt Idő, amikor a két nő Jő barátságban volt, de amikor Barbara és a férje elvált, Katherine távoltartotta magát — talán gyávaságból: azzal érvelt, hogy Barbara hisztériája talán a saját férjére is végzetes vonzerővel hatott.

i— Szánalmas nő — mondotta Stan. — Annyi van belőlük, hirtelen...

Azonban a dolgok úgy alakultak, hogy Barbara Stacey-nek semmi köze sem volt ahhoz, hogy Katherine házassága felbomlott.)

Wayne lelkesen beszél, aztán Louise félbeszakítja, majd Ben és Barbara is felemelt hangon beszélni kezd:

— Olyan hiábavaló, olyan szomorú, hogy ezekről a kis magánügyekről beszélünk, amikor a világ ilyen bizonytalan helyzetben van — és Ben kezéből tölcsért formál, mintha hangszórót tartana; érdes orrhangján humoros megjegyzést tesz, és az asztaltársaság nevetésben tör ki. Katherine, aki nemigen figyelt oda, előrehajol, körmé- mével felkapar a fényes asztallapról egy csöpp vörös olvadt viaszt. A viasz meghatározatlan, de nagyon kellemes illatot bocsát ki. Megkérdezi Louise-t, ki az asztal túlsó sarkán ül, hol vette a gyertyát. Louise megmondja. Másodszorra — vagy talán harmadszorra — megdicséri, milyen Jó volt Louise vacsorája; a marhabecslnált isteni volt. Elmondja, hogy nemsokára ő Is tényleg vacsorát akar rendezni; úgy el volt neszve a problémáiban, a munkahelyi apró megbízatásokban, mint mindig...

— De szeretném, ha nemsokára majd átjönnétek — mondja, közben szemébe könny szökik. — Már olyan rég volt ilyen.

Louise feláll az asztaltól, megkérdezi, ki kér kávét — hányán Isznak rendes kávét és hányán koffeinmenteset, és természetesen mindenféle gyógyteája is van a konyhában.

Ben értelmesebben beszél, elörehajol, az asztalra könyököl (zakóját levette, ingujját

feltörte, még a nyakkendőjét is meglazította), majdhogynem szégyenlősen néz Kathe- rlnra. — Ezeknek a témáknak varázsuk van a beszélgetésben, de a szavak valójában nem fedik őket — túl mélyre hatolnak. Olyan ez, mint ahogy mindenki felületesen beszél a nukleáris világégésről.

Katherine tétovázik, mielőtt válaszol. Okosan és szellemesen akar ellentmondani, de természetesen nem tud.

— Igen — mondja halkan —, igen, azt hiszem, csak súroljuk a felszínt, amikor beszélünk, de nincs sok választásunk. — Szavai kínos csöndben érkeznek, és Louise elvonszolja Bent, hogy segítsen neki a konyhában.

Heten Storenéknál: két házaspár, Barbara és szeretője, és természetesen Katherine. Katherine Stanley nélkül: fél pár. Mindenesetre hálás, hogy meghívták — nem túl gyakran hívják meg, főleg ilyen Jellegű vacsorákra nem, ahol ülésrend van és egy házastárs hiánya olykor kínos. Én egy fél pár vagyok, mondja magában Katherine, inkább szórakozottan, mint keserűen — bár

huszonnégy évet megélt, mielőtt korábbi férjével találkozott volna, és feltehetőleg még sokkal többet meg fog érni nélküle. De tudja, hogy amikor barátai és ismerősei meglátják, egyből „látják“ Stanleyt is. Észlelik hiányát — Katherine is tudja, hogy az éppolyan érezhető, mint az ő Jelenléte. Akkor tehát még mindtg férjezett? — még mindig képes házasságtörésre?

(Katherine úgy vélte, hallotta, hogy Wayne és Barbara nagyon halkan a férjét emlegette. Éppen, mielőtt asztalhoz ültek. Éppen, amikor Katherine az emeleti fürdő- szobábój Jött vissza — frissen rúzsozva; haját átfésülte, szeme csillogott. Stanley már visszament Chicagóba, vagy még mindig Rómában van? Fulbrlght ösztöndíjat kapott Rómában, van valakije, nem volt egy lány is a dologban, és tart egyáltalán kapcsolatot Katherlne-nal? ... Sugdolózá- sok, találgatások, sajnálkozó homlokrán- colás, figyelmeztető taglejtés, amint Katherine belép az ebédlőbe — ügy tesz mintha nem látna, nem hallana. Már egész ügyesen színlel.)

Katherine a csinos Katherine; Katherine, aki titkon úgy gondol magéra, mint aki tizenkilenc éves vagy legfeljebb huszonnégy — valójában harminchat éves: ezt a tényt nehéz megemészetni. Vállig érő vilá- gosszöke hajával, divatosra vágott frufrujá- val, egyszerű és őszinte kék tekintetével és könnyed mosolyával legalább tíz évvel fia- talabbnak látszik. A különválás után egy vagy két hőnapig, mielőtt rájött, hogy ez tartós (azaz válás) — beteges volt és tönkrement —, ez igaz, de most már visszanyerte régi önmagát.

— Milyen Jól nézel ki — Jelentik ki barátnői meglepetten —, milyen kipihentnek látszol — mondják mindig, és Katherlne- nak meg kell állnia, hogy ösztönösen visz- szaszőljon: „De hát milyennek kellene kinéznem? Mire számítotok?“

Néhány nappal harmincötödik születésnapja előtt történt, hogy Stanley elköltözött, és ő — megdöbbenten és zavarba esve, akár egy gyerek — azt gondolta, hogy az Idő megáll. Akkor. Azon a napon. A férfi rémült dadogó kis szónoklatával. De természetesen az idő egyáltalán nem állt meg — valójában Inkább úgy tűnik, hogy felgyorsult.

Kérlek, ne sajnáljatok, akarja mondani Katherine a barátainak hidegen.

Azután újbői, szerencsétlen klslányhan* gon: Kérlek, sajnáljatok.

— Nem, ne hív) meg senkit csak az én kedvemért — kérte Katherine Loui9e-t pár nappal a vacsora előtt —, most ne. Tényleg ne. Kikapcsolódni szeretnék, csak téged, Bent és a többieket szeretném látni. Ha meghívsz egy férfit, és bemutatsz bennünket egymásnak, az elvonja a figyelmemet, nem tudom jól érezni magam, ő Is másra figyel, és ez nem vezet Jóra. Veled és Bennel akarok beszélgetni — hallotta Katherine saját puha hangját —, mostanában olyan ritkán látlak benneteket...

Később azon tűnődött, nem hatott-e ez szemrehányásként.

És az egyátalán nem igaz, hogy ritkán látja Storenéket: gyakran ebédel Louis-val és olykor-olykor, teljesen véletlenül Benne! is összefut a belvárosban. Irodájuk csak pár sarokkal van egymástól, néha látják egymást a közeli téren, akkor Ben utánakiált Katherlne-nak, Katherine Bennek, megisznak egy kávét, vagy ha késő délután van, egy italt... Ben Stoner kissé himlő- helyes arcával, szabálytalan vonásaival, barna bőrével, olykor nagyon Ideges és Izgatott, mégis vonzó — Louise férje, akit

Katherine nagyon kedvel. Valójában nem is akarja végiggondolni, mennyire tetszik neki.

(— Van valami titokzatos kapcsolat köz- ted és Ben között? — kérdezte egyszer Stanley mellékesen, ahogy minden fontos kérdését feltette. És Katherine őszinte meg- lepetéseel azt mondta: — Természetesen nincs — Louise-t ismerem Jobban.)

Miután Katherine és Stanley elvált — amikor Stanley „utazgatott“ valahol nyugaton, és Katherine nem tudta, merre —, Ben többször felhívta telefonon. Csak ellenőrzésként, mondta. Megtudni, jől van-e.

— Mit értesz azon, hogy „Jól“? — kérdezte Katherine. Egyszer éjjel egy óra volt és ő már kilenc óta sírt és Ivott, de hangja erős volt, határozott és dühös.

— Miért ne lennék „jól“ — kérdezte —, mire számítasz?

— Átjövök hozzád — mondta Ben —, azt hiszem át kéne mennem.

— Nem sírok, tökéletesen J6I vagyok — mondta Katherine... — Tényleg jől vagyok. Hagyjál békén! Louise ott van?

— Azt hiszem, Jobb lenne, ha étmennék — mondta Ben.

— Nem.

— De igen.

— Hány őrá van? Louise ott van?

— Hallottál Stanleyről?

— Leteszem a kagylót — mondta Katherine. — Lefekszem.

>— Szerinted ne menjek át? Kissé remegős a hangod.

— Nem.

— De olyan.

— Nem. Kérlek.

Még beszélni akart, de Katherine letette a telefont. Kapkodott a levegőért, Izgatott volt és még mindig nagyon mérges.

Nem, gondolta, nem, ne, ne bánts többé. Fél négy — négy óráig ébren maradt, és ahány autó elhaladt az utcán, mindig megdobbant a szíve — kicsit megalázó szívdobogás —, majdnem a torkában dobogott De Ben nem Jött.

Erős kubai feketekávé, egyetlen pohár tömény, Ben és Wayne bohóckodik a nappaliban, Ben zsoltárokat zongorázik — nehéz, érzelgős, bús akkordokat, baptista zsolozsmákat tevékeny fundamentalista gyermekkorából, „amikor az emberek még hittek a bűnben* — ahogy mondogatni szokta. Barbara megmutatja Tonynak Stonerék különleges angyalkollektclóját — angyalokat, kerubokat, cupldókat és olasz puttókat, ahogy felsorakoznak a nappali egyik falán; Harriet elnyomja az ásítást, Louise újabb kávét kínál; Katherine sajnálkozva arra gondol, hogy haza kell mennie

— az este a végéhez ért —, tényleg teljesen kimerült, szinte összerogy a lába. És olyan magas a cipője sarka; divatos, de nem praktikus, valójában már nem ilyenfajta cipőt hord ...

Katherlne ba belenyllall a féltékenység. Megbánás. Egy gyermeki hang azt kérdezi belülről, miért Louse-é Ben? — miért kell az ő házasságuknak ilyen nyilvánvaló nyugalomban folytatódnia — amikor Louise annyival kevésbé vonzó, mint Katherine: kevésbé eszes, kevésbé intelligens, kevésbé érdekes.

Áll) meg, gondolja Katherine.

Áll] csak meg.

Azon az éjszakán Ben nem ment (ft, hogy megnézze őt, és Katherine egyszerűen megkönyebbült. Nem akart senkit se szeretni, még csak azt sem akarta, hogy kényszerítsék, gondoljon valakire, hosszú Időre nem, és még kevésbé a barátnője férjére.

Végül is nagyon szereti Louise-t. Egyfajta testvéri szeretetet érez Louise lránt.

Egyszer, Stonerék egyik előző vacsoráján, amikor a fiuk, Chris, még sokkal kisebb volt, kiosont a nagyobb lány mellől, aki egy másik szobában tévét nézett vele, majd a konyha és ebédlő melletti kis fürdőszobába ment — még csak az ajtót sem csukta be maga után. Stonerék vendégei a vacsora közepénél tarttotak — sem Louise, sem Ben nem vették észre, mit csinál Chris, mígnem késő lett és komikusán feltűnő volt a csordog^ás hanja a WC csészében. Természetesen egyik vendég sem törődött egy cseppet sem ezzel — még Stanley, aki olykor sok mindenben finnyás volt. Is úgy tett, mintha nem hallaná —, de Louise és Ben riadt és zavart tekintetet váltott egymással, amit Katheriíe meglátott és na- 1 gyón Irigyelt. A következő pillanatban Louise kimentette magát és kisont; félrehlvta a gyereket a konyhába, talán, hogy suttogva megszidja, de valószínűleg meg is ölelte (Katherine galábbls (gy képzelte, miközben a sz ' -e furcsán belesa]gott a fájdalom), vég Is ő volt a kisfiúk: Imádták. Katherine on erőt vett a kíváncsiság: szerette volna kihallgatni, hogy beszéli meg az esetet Louise és Ben, ahogy együtt nevetnek, miközben fent, a hálószobában vetkőznek ... Miről beszélnek az emberek órák hosszat, nap nap után, amikor boldogok — tűnődött Katherine.

Farrelék elmentek, Barbara és Tony is meni készül, Katherine segft Louise-nak a tányérokat kivinni a konyhába, és amikor megfordul, nem Louise áll közvetlenül mögötte, hanem Ben. Mély, gyors beszédével, egyetlen mosoly nélkül azt mondja:

— Este későn felhívlak — beszélni akarok veled.

Katherine bűntudatosan visszaborzad. Nem biztos benne, hogy Jől hallotta, de egy pillanat múlva Louise belép a konyhába, és túl késő van.

— Tényleg hagynod kellett volna, hogy Wayne és Harriet hozzon el ma este — mondja Louise félig korholóan.. — A lakásod előtt jönnek eL, nem lett volna probléma számukra, és most meg vezethetsz haza egyedül. Olyan késő van, ős veszélyes lehet...

Katherine közbeszól, nem tetszik Louise hanghordozása, és nagyon nem szereti, ha úgy vélik, ő nem tud magéra vigyázni — különösen, amikor Ben Is hallja.

— Ne légy nevetséges, Louise, nem veszélyes ez. Még csak késő sincs.

Egyedül a lakásában levetkőzik, egy pohár vörös bort iszogat, nem néz tükörbe

— arca kétségkívül elpirul, szeme tágra mered, ragyog — nem akarja látni, hogy szép, mert ha szép és egyedül van, sírni kezd és bolondot csinál magából — és eddig olyan csodálatos volt az este.

Kérdés: lehetséges magadból bolondot csinálni magad előtt?

Kérdés: létezik-e a „szépség“, ha senki sem látja?

Katherine lassan levetkőzik, elidőzik a kapcsoknál és a parányi gyöngygomboknál; nem siet, be akarja fejezni azt a pohár bort, hozzávetőlegesen három percet sir, azután lemossa meleg, kipirult arcát, erőteljesen krémet dörzsöl a bőrébe, ahogy már — mióta is? — csaknem húsz éve mindig. Bár ez nevetségesnek tűnik — húsz ével

önmagát oktatgatja — ha a telefon nem csörög, mielőtt lefekszik, mielőtt az ágya , melletti lámpát lekapcsolja, nem is kell vele törődnie. Nem fog csörögni, biztonságban lesz, végigalhatja az élszakát.

De csörögni kezd, éppen, amikor a lámpához nyúl.

Csörög, csörög. Olyan hangos, csörgő hang, alig tudja felfogni.

ső van, nagyon késő. Ä2 ébresztőóráját hétre állította be. Fá] a feje, szeme nedves kezd lenni Még amikor kinyújtja a kezét a telefonkagylóhoz

— félve, vonakodőan —, akkor is arra gondol, nem kell felvennem, nem figyelmeztettem, hogy nem veszem fel? — motyogja hangosan, mintha meg akarna cá. folnl valakit, aki mellett éli és figyeli:

„Nincs semmiféle kapcsolat...“

KÜRTÖS KATALTN fordítása