Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-10-14 / 41. szám
új ifjúság 8 A Fiatal Előadóművészek Nemzetközi Fóruma — avagy francia nevének rövidített változata szerint —, a népszerű Tizsi végéhez ért. Mire e sorok napvilágot látnak, az ifjú művészek már szétszóródva hazájukban új célokért küzdenek, de biztosan mély nyomot hagyva él bennük annak a pár napnak az emléke, amelyet városunkban töltöttek. Tiszta öröm volt követni azt a hét szép hangversenyt, amelyen ezek az ifjú művészpalánták bemutatták tehetségüket és tanulóé veik eddigi eredményét, s nagyon jó volt hallani a közönség lelkes tapsát. Európa kilenc országát — Finnországot, a2 NSZK-t és hazánkat két-két résztvevővel — képviselte az a három együttes és kilenc hangszeres szólista, akiknek legjellegzetesebb közös tulajdonsága a művészetbe vetett hitük és sugárzó fiatalságuk volt. Áttanulmányozva eddigi életrajzukat, az a további közös tulajdonság rajzolódik ki, hogy mindnyájuk mögött intenzív és alapos felkészülési múlt van, s e munka eredménye különböző hazai és külföldi versenyeken lett már megméretve, koncertfellépéseken bizonyítva. Nem csoda hát, hogy teljesítményük átlagszínvonala idén is örvendetesen magas volt, de csúcsként emelkedik ki az a négy produkció, amelyet a nemzetközi zsűri laureátusi címmel méltányolt. Az újdonsült kitüntetettek között ott találjuk az NSZK-beli Auryn-vonős- négyest, a svéd hegedűst, Christian Berg- qvistet, az NDK-beli klarinétművészt, Ib Hausmannt, valamint a légiesen bájos le- ningrádi hárfamüvésznőt, Ilona Nokelaj- nent. Érdemes egy kicsit a Tizsi dramaturgiájánál is elidőzni, mert a jól megválasztott ismert művek mellett két kimondott újdonsággal is megajándékozott ez a zenei fórum. Az egyik Muszorgszkij zenekari kíséretes dalciklusa, a szinte sohasem hallott „Napfény nélkül“ volt, a másik pedig Aram Hacsaturjan Fuvolaversenye. E mű nőm más, mint a jól ismert hegedűverseny változata, amelyet korunk legjelesebb fuvolása, a francia Jean-Pierre Rámpái írt át saját hangszerére. Nem szabad mellőzni azt az örvendetes tényt sem, hogy a szólistákat kísérő zenekarok ideálisan jó hátteret biztosítottak a k ö zre mű ködőknek. A véletlen úgy hozta, hogy a bemutatkozás során egy kis vonósnégyes-találkozónak lehettünk tanúi, egymásutánban három együttes játékában gyönyörködhettünk és hasonlíthattuk össze teljesítményüket. Elsőnek a Moyzes-vonősqégyes — nevüknek itthon már csengése van — lépett pódiumra Janácek I. és Bartók VI. vonósnégyesét szólaltatva meg, majd Marián Lapgansk?- -val -társulva Dvorak Zongoraötösét adták elő. Az NSZK-beli Auryn-vonósnégyes, Clavt- dio Abbado biztatására Ifjúsági zenekarának tagjaiból alakult. Előadásukban Debussy művét és Mendelssohn ugyancsak ritkán megszólaló D-dúr négyesét hallottuk. Végezetül a prágai konzervatoristák- ból alakult Bohuslav Martinű-vonósnégyes lépett pódiumra. Először névadójuk Harmadik vonósnégyesét, majd pedig Beethoven második Razumovszkij kvartettjét adták elő. Igazi csemege volt e három társulás teljesítményének összehasonlítása. A technikai felkészültség, az együttmuzsikálás professzionista színvonala, a részletek kidolgozása, tehát a nélkülözhetetlen mesterségbeli alaptudás mindhármójuk játékában jelen volt. Ami azonban az Auryn-vonósné- gyest a másik kettő fölé emelte, az a gyönyörű tömör hangzás mellett az a szenvedélyes belső tűz, az a lángolás és önfeledten felszabadult muzsikálás volt, amely tolmácsolásukat átizzította, élővé, éretté tette. Paganini hangszerének két elkötelezett• • Ilona Nokelajnen je mutatkozott be. Christian Bergqvist Bartók Béla 1938-ban komponált — az előadót súlyos tét elé állító — Hegedűversenyét adta elő olyan kifejező, sodró lendületű érett tolmácsolásban, mely joggal biztosította számára a laureátusi címet. Hangszeres társa, az NSZK-beli Christian Tetzlaff Felix Mendelssohn-Bartholdy közkedvelt e-moll versenyművét igazi romantikus hevülettel játszotta. Címet most még nem kapott, de nem vitás, hogy nevével még találkozunk. Ilona Nokelajnen búzavirágkék toalettjében már megjelenésével is hódít, ráadásul pedig csodálatosan pengeti a hárfa soksok húrját. A hárfások slágerszámát, Georg Friedrich Händel B-dúr versenyművét áradó muzikalitással és mesterien kirajzolt dallamvezetéssel játszotta. A fafúvóscsalád testvérpárosát Bálint János fuvolája és az NDK-beli Ib Hausmann klarinétja képviselte. Az előbbi a -már említett Hacsaturjan-művet szólaltatta meg elismerése méltó szuverenitással, virtuóz könnyedséggel. Ib Hausmann Mozart Klarinétversenyével mutatkozott be. Gyönyörűen lekerekített, lágy klarinéthangja és stílusbiztos tolmácsolása vívta ki számára a jogos kitüntetést. A két zongorista, a francia Catherine Joly — César Frank Szimfonikus variációit játszotta — és a finn Juhani Lagerspetz közül műértelmezés terén jobb benyomást az előbbi hagyott, mert az utóbbi Rahma- nyinov-tolmácsolásából hiányzott az a jó, értelemben vett fényes csillogás, elegancia és felszabadult könnyedség, amely oly jellemzője a d-moll zongoraversenynek. A finnek másik képviselője Riita Pesola csellista volt. Haydn-mfivet játszott, de dicséretére szólva azt a ritkábban hallható C-dúr szerzeményt, amelyre csak a hatvanas évek elején bukkantak rá a prágai Nemzeti Múzeum kottatárában. Teljesítményéből ítélve meglepett, hogy neve nem szerepel a laureátusok listáján. A lengyelek basszbaritonistája, Andzrej Dobber viszont csalódást keltett, mert a választott dalciklust unalmasan és kimond dottan fénytelenül tolmácsolta. A tizedik Tizsi záróakkordja kicsengéseként érdemes a Bratislava!, Zenei Ünnepségek idei programja alapján tudatosítani, hogy a volt laureátusok, nevezetesen a svéd Thorleif Thedéen, a török Pikinel zongorista testvérpár, valamint a hazaiak LapSansky, Toperczer, Dvorsky, Kopcák már mint világjáró hírességek térnek visz* sza hajdani sikeres szereplésük színterére. Varga József KONYVÜJDONSÄGOK Örökség — A mindennapok húrjain — Megostromolni a holnapot: ilyen cikluscímek alá csoportosította Petrik József azokat a hazai magyar költészet több mint 35 évi terméséből összeválogatott verseket, amelyek a Szabó Gyula és Lőrtncz Gyula rajzaival illusztrált Hű emberséggel című kötetben jelentek meg a nagy októberi szocialista forradalom 70. évfordulója tiszteletére a Madách Könyvkiadó gondozásában. A gyűjtemény tehát az 1948 után fellépő két-három költői nemzedék tagjait vonultatja fel azokkal a verseikkel, amelyekben a fenti három címmel jelölt témakör kérdéseiről: az őseiktől s elődeiktől kapott szellemierkölcsi örökségről, társadalmunk jelenéről és célkitűzéseiről vallanak. A múlt örökségét felvállaló egyik költői vallomásból Idézünk: Közeli világ, a lehajlott fejüek, a csöngő vállúak arasznyi világa, a félig kinyílt tenyerek, bőrkeményedések, kaszanyélre szabott csontok és inak magánya, a csendben kérődző éhség, a mindig nincsre nyíló ajtók, kopott küszöbök roppant éhsége: szülőföld! Szülőföldem! Már nem érzem, már tudom, mi köt ide. Nem csak vak vágyak, ősi ösztönök rabjaként vonzódom e megvert földre! Az éjszaka széthasad s a mélyben élő távolok előtűnnek, felszínre buknak, tüzes ostorként kering a múlt, emléke lobog. Közeli világ az eltiltottak', a megkötüzöttek földje, csak tudnám, hogyan lehetne kioldani az oldhatatlant. (Gál Sándor: Ahonnan elindultam) „Az olvasó figyelmébe ajánlom ezt a köny- vet: a tényeket Illetően teljes egészében ereidet! dokumentumokon alapul, amelyek nagy része mindeddig nem került nyilvánosságra, és az a rendkívüli bizottság gyűjtötte ősszé őket, melyet az Ideiglenes Kormány nevezett ki a volt miniszterek törvénytelen hivatali cselekedeteinek kivizsgálására __“ — ezzel a megjegyzéssel vezeti be 1921 júliusában a világhírű orosz költő, Alekszándr Biok A cári hatalom végnapjai című kis könyvét, amelyet az októberi forradalom 70. évfordulójának tiszteletére a budapesti Európa kiadó adott kt most magyar fordításban. Biok 1917 tavaszán lett tagja a rendkívüli bizottságnak, amely azzal bízta meg a költőt, hogy a gyorsírásos jegyzőkönyv alapján szer* késszé egésszé a bizottság által összegyűjtött anyagot. Így jött létre ez a szórakoztató regény, ezernyi résztvevővel és fantasztikus kombinációkkal, leginkább Dosztojevszkij szellemében — ahogy Biok jellemezte egy anyjának Irt levelében a dokumentumot. A mű az 1916-os év végétől kezdve vizsgálja a történteket, amikor „Oroszország áll lamtestének valamennyi tagját olyan beteg! ség támadta meg, amely már sem magától el nem múlhatott, sem meggyógyítani nem lehetett a megszokott eszközökkel,“ és 1917. már! cius 8-ával ért véget, amikor a „volt uráli kodő elutazott Mogiljovból, és őrizetbe hel lyezték a Carszkoje Szelő-i Sándor-palotában." (Fu-ki) Amikor harmincöt évvel ezelőtt a cseh kulturális közegbe csöppentem, Jifí Trnka neve nem is élő klasszikusként, hanem évszázados legendákkal, művelődéstörténeti fényekkel villogott együtt. Filmjei, színházi, bábszínházi munkássága, illusztrációi a legszentebb hagyományokhoz kapcsolódva nemzetmentő cselekményként éltek a köztudatban, s ha egy-egy filmje a mozikba került, vagy általa illusztrált mesekönyv jelent meg, a pénztárak előtt felnőttek tolongtak, és a könyvet nem is a gyermekeiknek, hanem maguknak vásárolták. Heteken át csak ezekről az alkotásokról beszéltek a legkülönbözőbb körökben. Már akkor majdhogynem legendává vált számomra is ennek a rendkívüli egyéniségnek az alakja, mert míg a nemzetközi elismerések, kitüntetések mellett alkotásai — rajzai, illusztrációi, bábfigurái, színpadtervei, szobrai, festményei — a világot járták, odahaza legföljebb elvétve lehetett velük találkozni valamelyik lakásban. Annál inkább örültem, most hogy a BIB-en, a gyermekillusztrációk nemzetközi bien- náléján, az ő életművét is bemutatják. A legenda ugyanis tényleg indokolt volt. Robusztus, már-már nagyapói megjelenésénél csak a munkái megka- póbbak. Fájdalmasan kell azonban tudatosítanom, hogy viszonylag rövid Idő állt a rendelkezésére. Amikor 1969-ben váratlanul meghalt, még csak ötvenhét éves volt, s mindaz, ami a Szlovák Nemzeti Galéria kiállítótermeiben látható, tulajdonképpen arra is választ ad, hogy miért Is szabta sorsa ilyen rövidre az életét. Jirí Trnka nyilvánvalóan elégett, hiszen talán két élet is kevés lett volna egy ilyen óriási munka elvégzésére. Az ő nagysága éppen ebben hallatlan intenzitásban és sokrétűségben rejlik, igazi titka pedig talán a színházban keresendő. A színház volt ugyanis az, amely magával ragadta, általa teljesedett ki a művész. Jifí -Trnka Plzenben, ahol született és nevelkedett, már gyermekként talál-, kozott a bábszínházzal, s ez a találkozás egy életre szólt. Élete alkonyán is azok a munkál a legmegkapóbbak, amelyek valamiképpen kapcsolódnak a színházhoz, egy-egy színdarabhoz, vagy a művészvilág rezzenéseit örökítik meg. Kezdve a betlehemi játékoktól a cirkuszon keresztül a színházig, minden inspirálta. A meséből valóságot, a valóságból mesét formált. Különösen a ritkán látható festményei, de az illusztrációi és a nyomukban születő rajzfilmjei is igazi költészettel telítődtek. Alkotásainak másik jellemzője a melegség. Minden, amihez hozzáért, amiről beszélt, amit megfestett vagy kifaragott, hihetetlen melegségről tanúskodik. Talán csak a pólya vagy a gyermekpaplan lehet olyan meleg, mint amilyen melegséget árasztanak Jifí Trnka festményei, mesehősei. Nála még a mesék rút, kegyetlen rossz szellemei is egy kicsit szeretetreméltóak. A madarak, az állatok, a vándorlegények, bohócok, királyok, királynék, királylányok pedig egyenest a kabátunk alá kívánkoznak, hogy óvjuk, szeressük, dédelgessük őket. A fentiekből következik, hogy gazdag, sokrétű egyéniség volt jifí Trnka, miközben mániákusan állandó és kizárólagos is. Sokrétűsége ellenére valójában soha semmi mást nem csinált, csak azt, amit valaha gyermekként elkezdett. Talán csak az idők és a műfajok változtak. Egyszer a sik papíron, másszor a filmszalagon, vásznon vagy fában, rongyban fejezte ki magát, de tulajdonképpen mindig ugyanarról: az élet szépségeiről, a jó és a rossz harcáról beszélt. Hogy nagyon színesen látta a világot, és ezt ugyanúgy kt is tudta fejezni, az leginkább a festményein látható. Ezek ugyanis olyanok, annyira összetettek, mint a szivárvány egymásba játszó színei. Már-már nem is színek, hanem pára, fény, melegség, víz, levegő ... A legendának pedig nyilvánvalóan ez volt a tényleges és valódi alapja, és ml tegyük hozzá: joggal. NÉMETH ISTVÁN A LEGENDA ALAPJA
