Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-10-14 / 41. szám
*-» Még csak most kezdődik az életed *— hallatszott a szobából a monoton hang. Az erkély, ahová a fiatalabb kiment, a csúf kis állomásépületre nyílt, amely előtt most egyetlen vonat sem állt. Elhelyezkedett a karosszékben, és a vakító nyári napsütésben ragyogó síneket, a gólyafészke- ket magasba emelő villanyoszlopokat nézegette. Már három napja búcsút vett a tengerészegyenruhától, és ebben a meleg, zöld völgyben élt. És nap nap után ugyanazokat a szavakat, ugyanazt a prédikációt hallgatta. — Megnősülsz — mondta a bátyja, szögekkel a szájában, —, gyerekeid lesznek, saját házad, és minden nagyszerű lesz. Ezt a lakást nemrég kapta a bátyja, és most az ajtót és az ablakkereteket erősít- gette. — Egyelőre ellaksz itt, aztán majd neked is lesz lakásod — mondta, és tovább szögezett, összeszorított ajkai közül sípolva jött a hang. — Persze, ellaksz itt velünk — visszhangozta . szavait a felesége, egy kedves, vékonyka fiatalasszony, akivel ö a bevonulása előtt sosem találkozott. Az állomáson nagyon meglepődött, mikor ez a nagy szemű, aprócska nő átölelte és arcon csókolta. Tűnődve hallgatta a bátyját, és nem válaszolt. A hazatérés napján minden másnak látszott. Estefelé érkezett, és miután kihan- cúrozta magát ez egyéves forma unoka- öccsével, a vacsoránál késő éjszakáig mesélt a szolgálatról, a hideg északi tengerről és arról, milyen türelmetlenül várták az utolsó hónapban a leszerelést. Másnap fölvette a bátyja fehér ingét és egy nadrágját, amely kicsit rövid volt, járás közben kilátszgtt a zoknija, és a poros, izzadságszagú autóbuszon bement a városba. Késő este fáradtan, komoran ért haza, és rögtön lefeküdt. Most a balkonon ült, nézegette a fészkükön kelepelő gólyákat, hallgatta a bátyját, és alig tudta megállni, hogy föl ne ugorjon és el ne menjen. — Beüvegezzük, a balkont, lesz egy kis szobád ... Bejött a sógornője, leüllt az öreg, piros díványra, és a kezét összekulcsolta a térdén. — Neked is jut hely, meg a feleségednek ts — folytatta a bátyja. Szólni akart, hogy elmegy, hogy nem akar náluk lakni, de a bátyjára nézett, és hallgatott. Az állomásra becammogott egy tehervonat, és megállt a mellékvágányon éppen a balkonnal szemközt, — jobb lesz, ha visszamegyek a faluba... A bátyja meglepődve kihajolt az ablakon, és csodálkozva nézett rá. — Mi keresnivalód van a faluban? Egy gólya fölszállt a fészkéről, lassú szárnycsapásokkal átrepült a szürke vasúti kocsik fölött, és leereszkedett a napfényben csillogó tócsáknál. — Mindenki a városba törekszik—•, 'A bátyja lejött az ablakból, és a felesége mellé ült. Távol a tócsák tükrében egy pillanatra felvillant a gólya hosszú lába, majd el is tűnt. Ügy látszik, a nádasba bújt. — Én is lementem, el akartam adni a házat, de vevő nem akadt, bedeszkáztam ajtót-ablakot, és visszajöttem — mondta megváltozott, csüggedt hangon a bátyja. Ha ott Északon arra gondolt, hogy visz- szatér a szülőföldjére, ezt a falusi házat látta maga előtt. A távoli Arhangelszkben eltöltött háromévi szolgálat alatt mindig erre emlékezett. Ebben a házban kezdődött az élete, itt is kell folytatódnia, és itt, pontosan itt kell megtörténnie annak, a fontos dolognak, amiért az ember él. Most pedig mintha a ház nem létezne, még nem is ért haza, valahol félúton elakadt. — Ügy gondoltam, eladom a házat, pénzhez jutunk, megtartjuk belőle a lakodalmat, a maradékon meg bútort veszek. . Megfordult, a bátyjára nézett, meglátta, milyen beesett, gondbarázdálta az arca, és arra gondolt, hogy már öregszik a fiú. — Megkértem Patvakant, nézzen a gyümölcsfákra, tönkre nen tegye valaki, aztán majd meglátjuk. A bátyja tovább beszélti Az 6 szeme előtt pedig egy egészen más kép lebegett: az apja meg az anyja még élt, és az egész család a faluban lakott. Ahogy megjöttek az első őszi esők, az apja megbetegedett, és hosszú ideig feküdt. Tüzelőjük nem volt. És állandóan szitált az apró szemű eső. A pékség falai, az üres, elhanyagolt pince ajtaja és ablakkeretei . megfeketedtek a nedvességtől, a falu határában pedig a lekaszált réten megfeketedtek az eső miatt otthagyott boglyák. És minden így maradt, aztán előbújt a nap. Reggel a bátyja, mint egy igazi felnőtt, befogta a lovakat, és szalmát tett a szekér aljába, hogy kényelmesebb ülés essék rajta. Ö még egészen kicsi volt, s a bátyja abban 'az évben vitte magával először fáért az erdőbe. A fagyott hóban egyetlen nyom sem látszott. Ä lovak könnyen poroszkálva ereszkedtek le a domboldalon, átvágtak a hóborította réten, az erdő és a domb közötti sekély, a fagytól kistály- tiszta vizű patakon. A hó vakítóan szikrázott a napfénybem A bátyja gondtalanul dudorászott valamit, könnyedén csapkodott az ostorral, és mosolygott a gondolataim 'Á patak másik partján az út emelkedett, s a ritkás fák között az erdőbe ért. A fák ágai meghajoltak a hó súlya alatt, egyik-másik nem is bírta el, s a zengő s hideg csöndben hallatszott, hogyan törik a fiatal fa, huppan a hócsomó, melynek nyomában azonnal hófelhő csap fel. Egész nap tördelték a száraz ágakat, rakták a szekeret, amikor pedig kihajtottak az erdőből, a bátyja kivágott egy egészen fiatal kis nyárját. Mikor ö megkérdezte, hogy miért, bátyja szélesen elmosolyodott, és nem válaszolt. A fákkal benőtt domb kékes árnyékot vetett a rétre, kéklett a távolban á Ba- kurján hegység, kéklett a hó egészen a távoli látóhatárig. A réten tisztán látszott a reggeli szekérnyom, a távolban a dombok között feltűnt a falu. A bátyja most is dudorászott, a térdén tartotta a vékony zöldes kis nyárfát. A domb lábától lehajtottak a patakhoz. A lovak sokáig, prüszkölve ittak. Á köveken csúszkálva áthajtottak a patakon,'és kiértek az útra. Nyugtalanító, mámorító öröm lüktetett a bensejében, ahogyan egy háromhónapos Meruszán Ter-Gulanján: borjú ficánkol a zöldbe borult tavaszi mezőn. A malom fölött a szakadék szélén felcsillantak Abet házának ablakai, tisztán és távolian, mint a csillagok. A szekér beért a faluba, elhaladt a szélső ház mellett. A nyitott ajtóban a világos folyosón a gazda lánya tűnt jel élénk színű háziruhában. A ja aljában egy üres réztálon vörös kakas üldögélt. A bátyja visszanézett, rámosolygott a lányra, és vidáman megcsapkodta a lovakat. Hazaértek. Anyjuk a küszöbön várta őket, a szekérhez lépett, és azt kérdezte: „Megjöttetek?" És az édes, átható izgalom, amely ott a réten fogta el, hirtelen az egész testében szétáradt. így szokott virágba borulni egyetlen éjszaka alatt a napraforgóföld ... — Apánk sírja úgy van" ahogy volt, akartam rendelni egy vörös sírkövet, de a nagybátyánk nem engedte, azt mondta, a bazalt jobb, tartósabb — a bátyja újra felmászott az ablakdeszkára, tovább szöge- cselt. Már elfelejtette, mit csinált a bátyja azzal a kivágott nyárfával, csak az jutott eszébe, hogy beleszeretett az egyik osztálytársnőjébe, és éjszakánként verseket írt hozzá. Megfordult, a bátyjára nézett, roskadt vállára, színehagyott poros ruhájára, őszülő halántékára. — Összespóroljuk a pénzt, lemegyünk, és állítunk egy sírkövet. Szerette volna azt mondani, hogy jó lenne, ha máris indulhatnának a faluba, mivel azonban szívesen hallott volna többet is az apjáról, megkérdezte: — Sokáig feküdt? — Vagy egy hétig — felelte a bátyja ki akartam hívni az orvost, de nem engedte, nagyon megváltozott anyánk halála után, minden a terhére volt. A nap az erkély fölé emelkedett, erősen tűzött, kellemes kábulatba ringatta. — Azt mondta: Engem nem ment meg az orvos — folytatta a bátyja. A sógorasszony mélyet sóhajtott. Ezek szerint bele lehet fáradni az életbe, van ilyen. De nem akdrt erre gondolni, úgy érezte, valami jelentős dolog vár m$g rá, ami fontosabb, mint hogy lakása meg családja legyen. ... Egyszer a kovácsműhelyben felrobbant egy gránát, egy régi török gránát, amelyet a gyerekek a szakadékban találtak, ott hevert a vízben. A kovács meglátta, elvette, bedobta a ládába, a többi vaskacat közé, hogy majd ha ráér, kiszedi belőle a robbanóanyagot, és malátamozsarat csinál belőle. Museg, a falu pásztora valahogy elökotorta a sarokból, fogta, forgatta egy darabig, és visszahajította. A régi rozsdás gránát jelrobbant. 'A falu rég nem tapasztalt effélét. A robbanás egészen az iskoláig hallatszott, a gyerekek riadt kíváncsisággal az udvarra tódultak, és zajongva futásnak eredtek. A kovácsműheíy teteje tönkrement, az ajtó leszakadt, odébb repült, belül sűrű füstfelhő gomolygott. A reszkető, kormos kovácsot az út szé-. lére ültették, és két oldalról tartották, hogy el ne dőljön. A lába tehetetlenül lógott, szétszakadt csizmájából a kőre csörgött a vér. A kovács nyögött, és szünet nélkül reszketett. A falu legerősebb embere most olyan tehetetlen és szánalmas volt, hogy az emberek azt se tudták, hova nézzenek. A négy férfiból, aki a műhelyben volt, kettő meghalt. Arccal a rozsdás, görbe vasakra borúivá feküdtek, cafatokra szakadt ruhájukból kifehérlett a hátuk. Az asszonyok szívet tépően zokogtak. A férfiak szótlanul, sápadtan álldogáltak. A lapos, kerek kőnél, ahol a kerekeket szokták javítani, matracokat tettek a földre, azokra fektették a halottakat, és virágos takarókkal borították le őket. A szomszéd faluból megjött az orvos, reszkető kézzel félrehúzta a takarót, alá nézett és megcsóválta a fejét. A városból is jött néhány ember, volt közöttük egy tábornok is. Odament a halottakhoz, fejükhöz állt. Mindenki reménykedve nézett rá, s arra várt, hogy mindjárt történik valami fontos dolog. De a tábornok levette a sapkáját, és egy percig szó nélkül állt. Aztán oroszul kérdezősködött a gránátról, és elment azokkal beszélgetve, akikkel a városból jött. Az asszonyok még keservesebben és hangosabban zokogtak. Sírtak a férfiak és a gyerekek is. És ez így ment késő éjszakáig meg másnap is, amíg el nem temették a halottakat. Ö akkor látott életében először halottat, és utána éjszakánként nem mert aludni. Azon gondolkozott, hogy neki is meg kell halnia, és őt is elássák a 'földbe. Ezektől a gondolatoktól félelem fogta el. Akkor mire jó az élet, a mezők, az ég, minek jár iskolába? Ha fává vagy kővé változhatna, csak hogy ne haljon meg, ne tűnjön el... Csodálkozott, hogy a felnőttek, akik tudnak a halálról, miért nem tesznek semmit, hogy megmeneküljenek. Azon gondolkodott, hogy soha nem vesz gránátot a kezébe, soha nem tesz semmi olyat, amitől meg lehet halni, ha pedig megbetegedne, nem fekszik ágyba, hanem megszökik hazulról, beveszi magát a fiegyekbe,• és valami olyat csinál... Csak ne kelljen meghalnia. Mindjárt a temetés után forró napok következtek. Az egész falu kint aludt a lapos háztetőkön. Ö az apja mellé feküdt, és egyszer éjszaka, mikor a haláltól, a teljes megsemmisüléstől való félelem nem hagyta aludni, suttogva, óvatosan, hogy a többieket ne zavarja, jelköltötte az apját: «— Apu .. i *— Mi van, kicsim? — Mindenki meghal? Az apja elégedetlenül megfordult a helyén, és álmos hangon válaszolt. — Mindenki. t— Mi is? i— Igen. — A tábornok is meghal?. — Mindenki meghal. ■— A fák is? — A fák is, a tehén is, a ház is. *— Apu ... •— Aludj, holnap korán kell kelni. A csillagokról is akart még valamit kérdezni, de nem mert. A háztető frissen kaszált füvek és virágok illatában fürdőit, s ez azt az édes , reményt sugallta, hogy talán a csillagok, talán azok mégsem halnak meg. — Ugye, nem hagyod, hogy meghaljak, apu? Az apja odafordult, két tenyerébe fogta a gyerek fejét: — Nem hagyom, kisfiam. Az éjszaka mély csöndjében hallatszott, hogyan csobog a patak a szakadékban, hogyan suhan el fölöttük egy denevér. — És azt ki nem hagyja, hogy te meghalj? Az apja nem válaszolt. — Apu... Apja csak hallgatott. — És mi az, hogy halál? Azt hitte, az apja a válaszon töpreng, türelmesen várakozott, de válasz nem érkezett. Óvatosan, ijedten felkönyökölt, megnézte: az apja aludt. — Kész — mondta a bátyja, és beverte az utolsó szöget. — Nincs az az erő, ami kiszedné. A hálószobában fölébredt és fölsírt a kisgyerek. — Megyek, megyek — szólt a sógorasz- szony, és fölállt a díványról. — Én ébresztettem föl a kovácsolásommal — mondta bűntudatosan a bátyja. A nap a zeniten állt, áttüzesedett az erkély, a karosszék karja, a feje égett, az izmai édesen sajogtak. A tehervonat még mindig a mellékvágányon vesztegelt. Egy vasutassapkás ember ment végig mellette, és számokat írt a kocsiajtókra. — Sárgabarack érkezett a boltba! — kiabált egy asszony a földszintről. A sógornője kisietett a szobából, karján a félig felöltöztetett gyerekkel. — Tartsd csak, én meg rohanok sort fogni. A gyerek apja felé nyújtózott, aztán elégedetten elfészkelődött a karján. A sógorasszony kilépett a házból, és egy nagy szatyorral a kezében az állomás felé sietett. Még egy asszony jött ki táskával, meg egy fiatal lány„ egy kosarat lóbálő, tíz-tizenkét éves szőke fiú mindenkit lehagyott. — Beüvegezem a balkont, és semmi gond. — A bátyja felöltöztette a gyereket, és a díványon üldögélve rágyújtott. Az ő fejében tovább gomolyogtak az emlékek az apjáról, akit a régi falusi temetőbe temettek, ahol magas, zöld fű nőtt. Ősszel mindig lekaszálták. A régi, viseltes bekecsében látta az apját, amelynek zsebében általában spárgadarabok, kopott cipővas, kaszafenésre való reszelő lapulti Maga előtt látta az apja arcát is gondterhelt volt, mit is vessen a hó alól elő- tünedezö földbe, árpát vagy krumplit. — Holnap eljössz velem, beállasz dolgozni — mondta a bátyja —, egymás közelében leszünk, ráadásul nálunk lakáshoz jutni is könnyebb. A gólya, amelyik bevette magát a nádasba, még nem jött vissza. Kicsi csupasz fiókái a szomszéd fészek felé nyújtogatták a csőrüket, ahol egy másik gólyamama etette a fiókáit, Megnyikordult az ajtó, a sógorasszony jött meg, a padlóra tette a nehéz szatyrot. — De hamar megjártad — örvendezett a bátyja. — Szerencsém volt — ragyogott a boldogságtól a sógorasszony. — Szatik elöl állt, nekem is vett, különben nem jutott volna. A bátyja elnevette magát, egyetértéssel pillantott a feleségére. — Múltkor meg én álltam elöl — folytatta vidáman a sógorasszony. — Ugye, milyen gyönyörű barack? ' A bátyja megevett egy barackot, letette a magját. — Príma. — A gyereket a napra teszi, ő meg barackkal tömi a fejét — mondta elégedetlen arccal, de jóságos hangon a sógorasszony —, gyere ide, picikém, apu nem adott neked barackot. • Odanyújtott a fiának egy pirosas sárgabarackot, a gyerek meg, épp, mint egy kismadár, kinyújtotta a nyakát, és kitátotta a száját. A tehervonat megrándult, megcsikordult és lassan elindult. Az állomás üres lett. — Egyél barackot, és kevesebbet törd a fejed — mosolygott rá a bátyja —, verd ki belőle a falut, mi keresnivalód van ott? A nap pontosan a feje fölött állt, az árnyak teljesen a jalhoz húzódtak. A hőségtől elnehezült a feje, a gondolatai össze- kuszálódtak, a bátyja most fiatalabbnak, gondtalanabbnak látszott. — Gyerünk, együnk valami komolyabbat — hívta. A fejfájása erősödött, a déli verőfény vakította, álmosította. Szeme előtt, mint apró tarka halak, különböző képek úsztak: az apja kaszálásból hazatérőén, a bátyja fiatal, szerelmes arccal a zöldellő völgy előtt, a hajó a hideg északi tengeren.. -. Legalább az egyik tovasikló képet szerette volna visszatartani, megfogni, szeretett volna megérteni valami nagyon fontosat, de a halacskák — pirosak, zöldek, kékek —■< tovább úsztak.,, Fehéreket ts látott közöttük, de nem, ezek nem halak, ez hó, szikrázik a napon. Végtelen, egészen a látóhatár széléig nyúlik. Aztán feltűnik a hólepte nyírfaligei, a lovas szekér a hófehér mezőn, a szekéren meg két fiú. „De hiszen ez a Khacs-hegy, a mi kiserdőnk“ — gondolja izgatottan, és a lelke belesaj- dul. — Na, gyere már be! — hallja meg a bátyja hangját. Nagy nehezen fölemeli súlyos szempilláit, és érzi, hogy a fejfájás elviselhetetlenné növekedett. A konyhában a sógornője egy kis vödörben dúdolva mossa a barackot. .Vándor Anna fordítása Szkukálek Lalos tusralza NAPSZÜRÁS
