Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-09-23 / 38. szám
ßnaa 8SSBBSSSWBÍ — Én ezt az embert jól Ismerem. Egyszer négyesben Jót ittunk... Jó kedvünk volt. Gyerünk: a kölcsönzőből vettünk ki hegedűt, ö hegedült, Piplll meg klarinétozott... Két nappalon és két éjszakán át mulattunk ... — Nem ő volt az. A bátyja lehetett. Á bátyja tud zenélni. — Hogy hívják? — A bátyját Gyulának. — És őt? — Jancsinak. — Hány éves? — A bátyja úgy negyven körüli. — Én negyvennégy vagyok. Az a ma- nusz tíz évvel volt nálam, fiatalabb. — Akkor az öccse volt. Csaba! — Ügy. Csaba ... Csabával voltunk. Á nevére most már pontosan emlékszem. — Az egész család lvolt, de a többiek azért később megemberelték magukat. A kölcsönzőből kivettünk egy hegedűt. Flllo Guszti nagy lókötő volt. Aztán mulattunk Jó Időn át... — Én meg ezt a Jancsit ismerem. Mondok egy epizódot, ha akarod .., Vajkai Miklós: Ennyi az élete — Rendben. De aztán már megyek is. Dolgom van otthon. Kis szünet. — Pedig szimpatikus fiö... — Ügy átverne, hogy belekoldulnál. — Biztos? — Biztos. Egyszer búcsúi bál volt B.-ben ... Hogy fogalmad legyen róla, ott tánc előtt, délután a falu a kocsmában kártyázik. Kártyázók. Minden egyes asztalnál zsugások... Én is beszálltam egy csöndes partiba. Odajött hozzám Jancsi: „Adj már egy húszast, öreghaveri...“ Nem szívesen adtam, mert babonás vagyok. De addig-addlg molesztált, végül is beleegyeztem, csak hogy nyugtom legyen tőle. Hajnalban, amikor a táncolók szétszéledtek, be- topantam a kocsmába. Legalább ezer korona volt az asztalán, a bankban. Aztán a pénz a zsebébe vándorolt. Olyan vénlegénnyel játszott, mint ez a Cs. Laci — itt nálunk, a faluban. Olyan negyvenes vénlegénnyel. Jancsi kitett egy százast az asztalra. „Most pedig, mivel nagyon megéheztem, rántott szeletben játszunk... Ha veszítek, tiéd a százas. Ha nyerek, hazamégy, és hozol egy kilő rántott húst. Szépen becsomagolod, szalvétával letakarod a tányért, amint Illik... Kenyeret és uborkát, természetesen ...“ Nem sokára már ott volt a rántott hús. Enge- met is megkínált: „Gyere haver, egyél! Jó ez reggelinek.“ Utána pedig kitett az asztalra kétszáz koronát. „Ha veszítek, a pénz a tiéd, ha nyerek, megyek hozzátok fürödni, és borotválkozni...“ Én is velük mentem. Már virradt. Jancsi teljesen otthonsan érezte magát. Pancsolt. Dalolt. Röhincsélt. Megborotválkozott. Aztán a vénlegénynek a szekrényéből nagy finoman felöltözködött. Ing, nyakkendő, öltöny. A tükör előtt megette magát. „Na, Jól nézek ki, fiúk, na, milyen vagyok, strácok ...?“ Én aztán ... Miután megborotválkoztam, otthagytam őket. — Mlndnenki ivott náluk? — De csupán ez az egy ember pazarlódon el. Bányában melózott. Nagy házat épített. De az asszonya kikezdett valakivel. Ez meg visszazavarta az anyjához. A bútorokat felpakoltatta egy hatalmas teherautóra, és eladott mindent. A pénzt elitta. A ház ablakán behajított néhány kockányi préselt szalmát, s azon aludt. Tán három hétig nem hagyta el azt a házat, csak amikor érte jöttek és a sittre vitték. — Sokáig benn volt? — Tán két évig. — És most? — Hiszen láthattad magad is. Egyik kocsmából ki, a másikba be. Ennyi az élete.., giscsak megírom neked ezt a levelet, persze, nem küldöm el, csak megírom, nekem van szükségem erre a levélre, nem neked. Fél éve is van már annak, hogy külön élünk, azóta te biztosan levetkőzted már a kettőnk régi, közös, meghitt szakadtságát, néha már nyakkendőt Is öl tesz. kezed végérvényesen lecsúszott a vállamről, ez elkerülhetetlen volt, hiszen én banalitásokkal fertőztem meg közös életünket, és ez válóok, ezt te mondtad, és te kinőtted ezt a házasságot, ezt én mondtam, és így elváltunk a közös asztaltól, ágytól; soha Ilyen sima válást, se gyerek, se lakás, úgyszólván semmi közös szerzemény, csak öt közös év, amely már csak nekem jelent valamit. Ne Írj, ne telefonálj többét, mondtad a bűcsúzáskor. Nem ígértem meg. Az adaptációs szabadságom utolsó napját töltöm Itthon, egy hete még az elmeosztályon voltam, igen, az elmém, szinte látom a bosszús arcot a két szemöldököd között, amely az utolsó évünkben már olyan rideggé tette az arcodat, hálát adsz a sorsnak, hogy ml ketten már nem vagyunk házasok, figyelmen kívül hagyva azt a figyelemreméltó esélyt, hogy ha mi ketten még házasok volnánk, akkor valószínűleg nem kerülök be az elmére. Annyit még tudsz rólam, hogy visszaköltöztem a szülővárosomba a szüléimhez, akik a maguk tartózkodó, szemérmes módján mindent megtette!^ azért, hogy bukott nőnek érezhessem magam. Keményen megsarcolták sovány fizetésemet, amit a városi könyvtárban kerestem, este nyolcra otthon kellett lennem, lakáskulcsot nem kaptam, nehogy fiút hozzak fel a szobámba. Megértettem a kimondatlan instrukciót: itt nem lesz szabadszerelem, itt vagy egy újabb házasság lesz, vagy életfogytiglani szüzesség, amit huszonnyolc éves koromban nem tartok különösebben vonzó perspektívának, tudhatod, hiszen ismersz. Napról napra egyre világosabban látni véltem: csapdába kerültem. Megátkoztam a napot, amikor hazaköltöztem. Megátkoztam a napot, amikor beleegyeztem a válásba. Éber, sivár éjszakáimon belekapaszkodtam utolsó meleg mosolyodba, utolsó meghitt érintésedbe, amely még nekem szólt. Roppant méreteket öltöttél a képzeletemben. Rövidesen megfeledkeztem arról, hogy te kezdeményezted a válást. Maradt a két szerető szív, közbevetésül az egész világ. Meggyőződésemmé vált, hogy ez a válás egy szerencsétlen félreértésen alapul, amely előbb vagy utóbb tisztázódik. Egyre kevesebbet aludtam, egyre kevesebbet ettem. Munka után egyedül tébláboltam a város egyetlen mozija előtt, ahol a serdületlen ifjúság cigarettázva várta a filmet, két poros akácfa között egy bánatos hirdetőtábla mutatta a havi műsort; néha olyan filmet hirdetett, amelyet még veled láttam Pesten, de ritkán volt ilyen ünnepem, aztán tovább mentem: szerdánként elkéredzkedtem a könyvtárból, és a postáról lnterurbán hívtalak az Intézetben, de soha nem tudtam veled beszélni. Letagadhattad magad? Vagy nem jársz be? Már másutt vagy? Szaporodtak a gúnyos vonások a szembejövők arcán, és egyre gyakrabban dübörgőit a dobhártyámon a csúfondáros kórus: liba! ostoba liba! szédült tyúkl Tudtam, hogy képzelődöm, de védtelen voltam a saját képzeletemmel szemben. Az éjszaka, a nappal egyaránt egyre nehezebb lett. Andaxint szedtem, de nem tudtam aludni. Az utcán, a könyvtárban látomásaim voltak. Távolodó léteid kopogása most is visszhangzik a fülemben. Minden távolodó férfiban téged véltelek fölfedezni, egyszerre rettegtem és megkönnyebbültem, de már elment mellettem a következő, itt egy figura, ott egy fejforma, egy pulóver, egy tarisznya, minden téged idézett, már-már nem is az utolsó időkből, hanem a kezdetektől fogva minden percünkből elszabadult egy-egy mozzanat, ha a nevemen szólítottak, összerezzentem, minden hozzám _intézett szó megzavarta ezt a homályos, sodró, kábító kavargást, és az eszelős reményt, hátha most vaDeák Márta: lóban te következel, odalépsz hozzám, eljöttél értem, elölről kezdjük az egészet, tiszta lappal, teljes jelennel, verőfényes, színes jövővel, úgy képzeltem, hogy helikopterrel fogunk menekülni innen, a guggoló sárga és szürke házak fölött mesebeli sebességgel húzunk el, és nem hagyjuk el egymást soha többé. — Mi ütött beléd? csattant fel végre a főnököm. — Figyellek, már a harmadik olvasójegyre írsz rossz határidőt. Beteg vagy? Aznap éjszaka feltétlenül aludni akartam. Saj- góan hiányoztál, ugyanannyira, vagy még jobban, mint a házasságunk utolsó évében, amikor még mellettem feküdtél, de már a falnak fordultál, hogy ne kelljen hozzám érned, és most is ugyanazt a kilátástalan sóvárgást éreztem, szedtem az Andaxint, és vodkát ittam rá, hogy el tudjak aludni. Értsd meg, MUSZÁJ volt aludnom végre. Magam sem tudom pontosan, mennyit ihattam. Anyám azt állítja, hogy lesodortam az üveget, arra ébredt fel. Megtudtam, milyen a gyomormosás. Megtudtam azt is, milyen az elmeosztály — belülről. Kerestem a magányt, de a betegektől nem tudtam szabadulni, ebbe a rohadt, szürke, slampos, strapás vidéki életbe belerokkant női roncsok mindenütt kísértettek, félrehúzódtam, de megtaláltak, gyanakvó, bámész szemekkel keresték a pillantásomat. A tükörben olyannak láttam az arcomat, mintha egy katasztrófafilm premier plánjából vágták volna ki. Mióta fogyaszt alkohollal gyógyszert? öngyilkos akart lenni? Aludni akartam, makacsul ismételgettem az igazat. Végül ebben maradtunk, végre békén hagytak. És én még itt is egyre téged vártalak, szememet állhatatosan a bejárati ajtóra szegezve. Nem Jöttél. A következő éjszaka még nehezebb volt. Ügy indult, mint az előző, csak Andaxin és vodka nélkül. A többiek horkolása elől kimenekültem az étkezőbe, a félhomályba és a csöndbe, megzavarodva a kimerültségtől, a nélküled leélt fél év kusza benyomásaitól űzve feszülten várakoztam, még mindig rád vártam, nagyobb Izgalommal, mint áz első randevúnk előtt, és meggyőződésem vojt, hogy most végre történni fog valami, hiszen évek óta nem éreztelek ilyen közel magamhoz. Ügy éreztem, hogy végre tettem valamit, fellázadtam, a világtól végre kicsikarlak téged magamnak, Fotó: Tomálí Lisek szinte már országos botrány hősének éreztem magam, biztos voltam abban, hogy az éjszaka neszei egyedül nekem üzennek, hogy itt, az elmén végre sikerült saját életem főszereplőjévé válnom, mindenki más csak epizodista, szerepének súlya csak annyi, amekkora súlyt kap az én tudatomban, hogy minden csak azért létezik, hogy engem az önkívületbe hajtson, hogy ha megérkezel, soha, soha ne engedjelek el többé. Lépteket hallottam, minden izmom megfeszült. Tömzsi, középkorú, fehér köpenyes férfi jelent meg az ajtóban, csak egy ápoló, nem te, megint nem te! A csalódás és a félelem görcsbe rántott, ugrásra készen várakoztam. Az ápoló a szemembe világított. Rettegve néztem föl, mint az erdei vad a reflektorfénybe, azt hiszem, könyörgő volt a pillantásom. Nem tud aludni? Az ápoló hangjában részvét volt, nem szigor. Megráztam a fejemet, könny szökött a szemembe. Az ápoló nagy, meleg tenyerével megsimogatta a fejemet. Semmi szex nem volt ebben a mozdulatban, csak kedvesség, ahogy egy apa a gyerekét simogatja, nyugtatja, , altatja, sosem hittem volna, hogy egy ilyen kis csúnya, semmilyen arcú, Igazán nem érdekes ember simogatása ilyen jól fog esni nekem, évek óta nem kerültem senkivel ilyen meleg, otthonos, valóságos, családias testi közelségbe, nem kívántam meg azt az embert, biztosan tudom, hogy nem kívántam meg azt az ápolót, de attól a perctől téged sem kívántalak már, csak elbőgtem magam, hangosan, jóízűen, utoljára akkor sírtam így, mikor elvettél feleségül. Kér altatót? — kérdezte az ápoló csöndesen. Kértem altatót. Azon az éjszakán már Jól aludtam. Másnap már ettem. Ezt az ápolót már nem láttam többet. Valószínűleg nem is ismerném meg az utcán. Ilyen egyszerű a megtérésem története. Egy hete itthon vagyok adaptációs szabadságon. Anyám a kedvenc ételeimet főzi, apóm szégyenlős kis ciki mosollyal letett az asztalomra egy új lakáskulcsot és egy kapukulcsot. Milyen terveid vannak? — kérdezte kíváncsiság nélkül, de udvariasan. Maradok, itthon, ha lehet, válaszoltam, hová is mehetnék. Ha maradhatok veletek, maradok. Pénteken bent Jártam a kórházban a papírjaimért. Visszafelé furcsa módon eltévedtem, belebonyolódtam a földszintes, szürkesárga guggoló házak útvesztőjébe, akarva-akaratlan rányílt a szemem a városra, figyelnem kellett, aggályosán betartottam a játékszabályokat, némi aggodalommal és bátortalan érdeklődéssel kerestem a szembejövők pillantását. A szemekben nem volt sem gúny, sem biztatás, komótosan, józanul mértek föl engem ezek a tekintetek, nyugalmasan tudomásul vettek, beillesztettek a világ rendjébe, és bennem éledezni kezdett a halvány reménység, hogy a szülővárosom talán mégis visszafogad engem. Azt hiszem, ekkor engedtelek el végleg, már nean volt ijesztő, hogy nem érzem a keáed szorítását, hogy belesimulok az életed hátterébe, hogy máris terepszínfl vagyok, hiszen én mindig is terepszínű voltam számodra, szórakozottságból vettél feleségül, szórakozottan rám támaszkodtál, néhány évre, ahogy az ember megveti a lábát egy talpalatnyi földön, csak annyi időre, amíg fölméri a helyzetét, s ahogy megindul, a föld még egy darabig őrzi a lába melegét, terepszínű vagyok, mint a föld, a kopott falak, észrevétlen, de nélkülözhetetlen, és ha szerencsém lesz, eljön majd értem egy terepszínű férfi, akinek olyan nagy, meleg tenyere lesz, mint annak az ápolónak az elmén, elvesz feleségül, terepszínű életet fogunk élni és napestig banalitásokat fogunk mondani egymásnak, terepszínű gyerekeket fogok szülni terepszí- nü szüleim nagy örömére, és nem fogok neked írná többé. Ez az utolsó levelem. Még felidézek valami tömény banalitást, járt utak jelzőtáblája lesz számomra, leírom, aztán összetépem ezt a le- velétLégy boldogabb, mint én,
