Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-09-16 / 37. szám
új ifjúság 7 L iska Géza a szigeti strand előtt cirkált motorcsónakjával. Néha leállította a motort, és hagyta, hogy a folyó magával ragadja, megforgassa, mint egy tehetetlen-faágat. Harminc métert úsztatott így a part mentén, némán és magányosan A csónak körül forgó apró örvényeket bámulta, a fűzfák árnyékát és a víz áramló végtelenségét. Aztán újra berántotta a motort, és felállt a csónakban. A cigányzátony irányából láncnyikor- gás, majd csobbanás hallatszott. Nem nézett hátra. Pontosan tudta, hogy a vontatóhajó most engedte le egyik horgonyát. A folyó sodorvonala felé kormányzott, és azon tűnődött, vajon hány mázsa lehet egy Ilyen horgony. Ezek a modern vontatók már mind Hawkins-horgonyt használtak, mivel ezt automatikusan lehetett kezelni. A legénység a csőrlővel dolgozott, a macskára ügyet sem vetettek. A háború alatt még tele voltak a hajók Admirállal, de aztán láncostul, hajóstul belesüllyedtek az iszapba. A kotrók néha kihúztak egy-egy rozsdás Admirált, és megcsodálták, mint egy trópusi falevelet vagy óriáspókot. A várost védő gátak alatt megpillantott egy színes árnyat. A part mentén horgonyzó hajóktól nem lehetett pontosan látni, hogy melyik stégen áll, de Liska azért tudta, hogy az elö-előfénylö narancssárga színek a Vadkacsa kikötőjéhez tartoznak. Amikor elérte a vendéglő magasságát, mér Jól látta, hogy Mariann várakozik ott, s valami ronggyal integet. Gázt adott a motornak, és meredeken megcélozta a stéget. A mentőcsónak kiemelkedett a folyóból, siklásba jött. A vízben szinte csak a propeller maradt, maga a hajó alig érintette a hullámokat. A foszlott szegélyű zászló csattogott a szélben, s vékony rúdja ívben megfeszült. Liska karba tett kézzel állt a csónak közepén, mosolygott Meyer Mariann arcát nézte, s mikor a szeme elé kapta kezét, hirtelen Liska is megmozdult. A motor elhallgatott, aztán a saját hullámaiba visszasüllyedő csónak leírt egy félkört. Völgymenetbe szaladt, aztán a parttal párhuzamosan ár ellen fordult. Lendületét éppen a stég oldalánál veszítette el, és megállt. — örült! Egyszer bemész a söntésbe — mondta Meyer Mariann. — Ave, Cézár! Köszöntenek a halálba Indulók! — mondta Liska, és miközben egyik lábát a deszkamólóra tette, mélyen meghajolt. >— Átviszel a strandra, Géza? — Azért lőttem, és egy nagyon fontos hírem van a számodra. . Jó hír.- — Szeretlek. — Aranyos Géza... Akkor azt hiszem, azonnal csókolóznunk kell... De nézd csak meg, anyám kint hasal már az ablakban. — Hasal... Az nem kifejezés. Tornyo- sodik. — Akkor csak a homlokodra adhatok egy puszit, mint ha köszöntenélek. Így ... — Ez a szám volt. — Nem baj. Eltévesztettem. — Anyád már egy főzőkanállal fenyegetőzik. A fiú mosolyogva az ablakra pillantott és felkiáltott: — Csókolom, Jolán nőni! — Szervusz, Gézus ... Meyer Mariann játékos duzzogásba kezdett: — Minek köszönsz neki! Lázadj fel.. .1 Amit ezek ma énvelem végigcsináltak ... — Tudom, halat kellett tisztítanod... Meyerné cinkosan lekiabált a fiúnak: — Panaszkodik? — Enyhén ... Apró rágalmak ... Mariann szép, formás kezével belekapaszkodott a fiú nyakába, és erőszakkal maga felé fordította az arcát. i— Könyörgöm, ne mosolyogj Jolánra, ne is beszélj vele. Iszonyú nő... Brúnó, szegény, megint összevett egy csomó törpeharcsát, és nekem kellett mindet megpucolnom. — Nem baj. — De töklevéllel. Géza... Tudod mi az, hogy töklevél? Jolán egy egész vesszőko- sérral hozatott a cigányokkal, aztán egyenként lesmirgllztük a halakat. — Orlsten... — adta e megdöbbentet Liska Géza. — Jolán szerint így sokkal Jobb a halászlé ... A magasból megérkezett Meyerné hangja Is: — Hol tart a műsor? — A töklevélnél. *. Az ablak négyszögében Meyerné testes alakja megreszketett a nevetéstől. Nagy köríveket rajzolt a főzőkanállal, és a csendes dunai hajók fölé kiáltozott: — A töklevél... Megváltó Isten .. .1 A töklevél! Mariann elengedte a fiú nyakát, és az ablak felé fordulva, anyjára öltötte a nyelvét. Liska Géza megbabonázva nézte a délelőtti napfényben megvillanó piros nyel- vecskét, amely megrajzolhatatlan bájjal bukkant elő a lány duzzadt ajksl közül. A lányról az asszonyra nézett és felkiáltott neki: — Atviszem a szigeti strandra 1 Jó...? — Vidd csak — mondta az asszony, és nevetett. Meyerné teljes diadalt aratott a magasban. Csillapíthatatlan nevetése végignyargalt a parton, és a horgonyon álló hajókat megmozdította. Ahogy rázkódott a válla, fokozatosan betöltötte az ablakkeretet, hatalmasabbá vált, mint az egséz vendég- fogadó. — Undok népség — szögezte le Mariann, és duzzogva csónakba szállt. A padra pillantott, aztán a zászló mögött befedett háromszögre. Gyöngyökben, milliméteres tócsákban állt a víz mindenen. — Letörlöm valamivel — szólalt meg a fiú, de erre már nem maradt ideje, mert Mariann a legnagyobb tócsába hirtelen beleült. — így — mondta. — Legalább felékesítem ezt a sárga rongyot. Jolán szerelmes ebbe a zsákvászonba, mivelhogy ez a színem. „Tündér... tündér, ha ebben meglát, nem bírja ki“ — utánozta az anyját. — Mit mondasz? — Hogy te nem bírod ki... Jolán szerint ez a ruha eszedet veszi... Most mondd! Ez az összes, amit ki tudott találni a tiszteletedre ... Levetem. Lassan gombolni kezdte az oldalsliccét. Liska ekkor hirtelen berántotta a motort, és sebesen eltávolodott a parttól. Bal karját magasra emelte, és hosszasan lengette a levegőben. Meyerné visszaintett, aztán rohamosan elkeskenyedett az ablakban. Talán még látta a sodorvonalon áttörő csónakot, ahogy a sziget színes kabinsora felé kanyarodott, de az is lehet, hogy sietve visszavonult a konyhába. Meyer Mariann barna hajfürtjei lobogtak a szélben. Szép vonású arca kreolszínűre égett a nyári hónapokban, de barnaságán még mindig átderengett a bőr üde fehérsége. Arányos teste magabiztos nyugalmat árasztott. Szolid, bársonyos szépség rendült a mozdulataiban, melyek többnyire még kislányosak voltak, bár a mellek hullámzása, a csípő megfeszülése már asszonyt vágyakat sejtetett. Mindezt Liska Géza kapta ajándékba, s értékéről halvány sejtelme sem volt. Szeretettel nézett a lányra, és oly természetesnek tartotta a feléje sugárzó szépséget, mint a napfényt, a vizet borzoló könnyű brizt, madártestek csobbanását és a halak ezüsthalálát, ahogy vijjogó sirálydallamoktól kísérve az ég felé emelkednek. — Aranyos Géza — szólalt meg a lány cirmos kedvességgel, s a duzzogó feszültséget máris messze sodorta a szél. — Testem — mondta a fiú, és meztelen bokáját a lány lába szárához nyomta.Mariann a fiú feszülő karjában töltötte a délutánt. Aprócska homokzátonyon hevertek, melyet az utóbbi években zölden benőttek az igyekvő fűzfák. Az árnyékosabb helyeken vézna fűcsomók tengették életüket, a széleken pedig harsány nádkaréj. A lány sárga ruhája, fehérneműje, fürdőtrikója egy rekettyefűz ágbogán lengedezett, a délutáni, álmos szellőktől néha meglódítva. Meztelen testük barnán ragyogott a fakó homokon, értelmet adva a sziget létezésének. A lány feje néhány kiszáradt fűcsomón pihent, de a haja már elvegyült a homokszemcsék között. Vándorkagylók elhagyott házai csillogtak- szerte, gyöngyházfényeket küldve a lombok lehaj- ló zugaiba. Egymást átölelve, alélten hevertek ... A homokzátonyokat a folyó ajándékozza az. embereknek ... minden ilyen dunai sziget tünékeny varázslat. A folyó adja és a folyó elveszi... A szigeteket egyik végükön állandóan építi az áramlás, másikon bontja. A zátonyok, szigetek így lassú vándorlásban élnek. Örökké vonulnak a deltavidék felé, de soha nem érkeznek meg. Alig lobban zöld lángra a szigetecskéken a vegetáció, máris jön az áradás, és elsöpör mindent. Nyoma sem marad a homokba mélyedt leánytesteknek, növendékfáknak, gyér, aszalódó fűcsomóknak, mindent eltűntet a folyó, fészkelő madarakat sodor a semmi felé, és még az emlékeket is megöli érzéketlenül. Amikor aztán az emberek keményen bólintanak, és kijelentik, hogy megismerték a folyó igazi természetét, ragyoghat, csoboghat, soha többet nem hisznek neki, akkor a Duna újra építgetni kezd egy zátonyt, egy szigetet; fák, bokrok, sátorlombok támadnak a mélyből, s a sziget olyan lesz, mint az örökkévalóság ... Nincs tünékenyebb boldogság, mint ami a folyó meseszép zátonyain épül, a gyenge szirmú pár éves fűzfák árnyékában .,. Mariann ruganyos, fiatal teste megmozdult ... A lány úgy érezte, hogy valami nincs egészen rendben a sziget körül. Almos, olajos fényű szemével bágyadtan a levegőbe meredt. A messzeségből, talán az Alföldről, egy cséplőgép dünnyögő nőtá- zását hozta a szél. Borsót csépelhettek valahol Bátmonostor vagy Szererale határában, de az is lehet, hogy sokkal mesz- szebb. A Duna felett könnyen úszott a hang. Esténként a falvak mindig hallották egymás neszeit. Felemelte a fejét, és megszemlélte a zátony nádszegélyét. — Géza ... — suttogta aztán. — Öööttm ... — Géza, néz bennünket valaki... A fiú hirtelen felült. — Ki? — Egy madár, látod, ott... A fiú, a lány kezét követve, csakhamar felfedezte a tettest. Piros lábú, piros csőrű, ezüstszürke madár himbálódzott a víz fölé hajló nádszálon, és hosszú, villa alakú farkával egyensúlyozó mozdulatokat végzett. A hintázás azonban nem kötötte le minden figyelmét. Leplezetlen kíváncsisággal bámulta a meztelen szerelmeseket. — Egy csér, küszvágó csér — mondta a fiú. — Irigy dög ... — Ááá, csak kíváncsi. — Kíváncsi, de főleg irigy ... Valamelyik vénasszony lelke... Tudom is, kié. Ez az idegzsábás Örzse, a bebugyolált. Megismerem a csőréről... Nézd csak meg, csőrének a hegye fekete. Na, ez most megy, és mindent elmesél Jolánnak. A fiú fél könyékre ereszkedett, és szerelmesére bámult. Arányos testén bársony feszültség Ingott, s így, meztelenre vet- közötten is csupa titok volt. A keblek, a has, a dombok és völgyek meztelensége a lány arcán is látszott. Meztelen volt a szeme, homloka, szája, meztelen volt a haja és meztelen a lelke. — Ha most anyád látna... — Jolán? — Az az anyád, nem? — Jolán azt mondta, hogy a szenteskedés egészségtelen. — Mikor mondta ezt? > — Nem tudom.... Hagyd most a Jolánt. Semmi közöm hozzá — mondta a lány, és széttárta karját. Odaadó védtelenség- ben hevert a homokon, és a lombokat nézte. Liska föléje hajolt, megcsókolta a szemét, homlokát, arcát, majd a száját, melynek piros húsában ekkor már zsongító ájultság lakozott. A küszvágó csér idegesen hintázott a nádszálon, és a világ minden kincséért sem repült volna odább, pedig a Dunán éppen elég sziget akadt, nem beszélve a parti nádasok kényelméről. Később, amikor a bokrok, faágak ismét határozott alakot öltöttek, megszólalt Meyer Mariann: — Te... Ez a madár még mindig itt van... — Szerelmes beléd. — Madarak szerelme... Szép lehet..« — Mint a lányoké... Repülő bizonytalanság ... Fény, víz és madarak repte, pontosan ilyen a szerelem. Aztán a zuhanás! — Milyen zuhanás? — A testeké ... \ Nem igaz! Nekem csupa fény, mintha a víz felett lengenék egy hatalmas hintán. Ájultan érkezem a víz fölé, és mindig arra gondolok, hogy most vége. Belezuhanok, sötét lesz. De soha... Csak érintem a vizet, és így megőrülök a boldogságtól... Géza! Nem olyan itt, mintha megállt volna az idő? Vagy már vége lenne az egész világnak, s mi véletlenül mégis életben maradtunk ... Nézem az árnyékokat, és mind mozdulatlan. A nap is ciak áll az égen, örökké tart a nyár... — Ilyen az egész város... Elfolyik mellettem a Duna, az egész élet, s mi észre sem vesszük ... — De ha egyszer megállt felettünk a nap... — Néha talán ki lehetne sétálni a nap alól is. — Nem kell nekünk sétálni... Az egész világ a helyünkbe jön ... Brúnó azt mondta: Kislányom, ez az a ház, ahonnan ki sem kell mozdulnod, és megismerheted Európát ... És tényleg, én ágyból látom a hajókat, a nemzetek lobogóit... — Pszt... — a fiú gyöngéden megérintette a lány száját. Csobbanások hallatszottak a Dunáról. Csobbanások és nyikorgás. Evezők, csónakvillák neszei és lassan közeledő beszélgetés. — Áradás jön... Tegnap lent voltam kérészt szedni, és megfordultak az orsóscsigák. — Meg? — Meg. A madarakon is látszik valami... Olyan semmilyenek... — hallatszott a folyóról. ' Amikor a csónakok sötét árnya lassan elúszott a zátony mellett, felrebbent a csér. Halk kiáltással emelkedett a füzes fölé, aztán eltűnt délkeletre ... — Észre sem vették a csónakodat — szólalt meg Meyer Mariann. — Behúztam a nádba ... — Talán a szigetet sem látták ... — Nekik egy ilyen sziget semmi... Eleinte észre sem veszik, olyan kicsi. Mire hozzászoknának, elviszi a zöldár. A többit, de ezt soha — mondta Mariann, és felült. A homok sok helyen a testéhez tapadt, hátán pedig látszottak a kagylók, apró fűzágak lenyomatai. — Mondd, csókolóztál már víz alatt? — Nedvesen? — Nem. Víz alatt. A lányból kitört a nevetés, aztán felállt, és elindult a zátony ár alatti oldala felé. Széthajtották az ágakat, óvatosan körülnéztek. Csend és nyugalom ült a folyó felett. Belegázoltak a lassan mélyülő vízbe, s hasra feküdtek a homokpadokon. — Most jön a búvárcsók? — kérdezte Mariann, és a fiúhoz simult. Liska Géza átölelte a lányt, fél arccal víz alá merülve megcsókolta. Sokéig feküdtek összesimulva a homokpadon áramló alacsony vízben. A mozdulatlan napkorongot figyelték és a zuhanó röptű halászmadarakat. Szkukálek Lajos tusrajza Bertha Bulcsu: HOMOKZÁTONYON
