Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-09-16 / 37. szám

V

NYÁRI ZENÉS BARANGOLÁS

a béke-díjas lemezlovas

Max Reinhardtól, századunk első évtizedeinek híres rendezőjétől származik a sokat vitatott mondás: Velencétől északra már nem lehet szabadtéri előadásokat rendezni. Pedig rendeznek! Magyarországon például —• Gyulától Kőszegig, a diósgyőri várromtól Szegedig — szinte évről évre több hangulatos helyszínen. Reinhardt mondását főleg akkor lehet megkérdőjelezni, ha az előadások Velence csillagsátras éjszakáihoz hasonló körülmények között, zavartalanul zajlanak le. Egyet kell vele érteni akkor, ha az időjárás viszontagságai a minimumra csökkentik az előadások nyújtotta műélvezetet. És, sajnos, az idei augusztus rapszodikus időjárása pontosan az utóbbi variációban volt bőkezű. Ez azonban Velencére is érvényes! Kár siránkozni az időjárás rapszodikussága felett, de kár a rossz időért is, mert az Idei szabadtéri nyár a két legpatinásabb operaszínpadon — Szegeden és a Margitszigeten — ugyancsak rangos produkciók vártak a többezer fős közönséget.

A hajdani Nyulak szigetén az Árpádházi Margit kolostorának közeli szomszédságában, s a rendeltetésének már régóta nem szolgáló, de olyan jellegzetes víztorony tövében van a közelmúltban felújított szép szabadtéri színpad. Gyönyörű a hely, a több százéves platánóriások csodás környezetet biztosítanak az előadásoknak, legyen az prózai jellegű, hangverseny vagy éppen opera. A rendezőség idén is változatos műsorkínálattal szolgált, melyből jómagam két Aida-előadást láttam, hallottam.

Verdi Aidájára szokták mondani, hogy szinte szabadtéri színpadra született, mert jelenetei, főleg a bevonulási kép — Radames, a hadvezér tér vissza győztesen az etiópok elleni csatából — egyenesen megköveteli a térség nyújtotta látványlehetőséget. Érdemes megemlíteni, hogy idén tavasszal, cselekménye színterén, Egyiptomban, a luxori piramisok tövében került színre az Aida. Az előadás sztár- és elefántparádéjával minden eddigit felülmúlt, (így aztán nem csoda, hogy az etióp rab királylány tragédiája az, amely a magyarországi szabadtéri színpadokon is a legtöbbször kel életre.) Jómagam is sok szép margitszigeti Aida-előadás emlékét őrzöm, s így kíváncsi várakozással tekintettem — meleg takarókba burkolózva és esernyővel felszerelten — az új rendezői koncepció elé. Jóleső érzés, hogy nem kellett csalatkoznom, mert a produkció azzal lepett meg, hogy ritka összhang uralkodott a látni- és hallanivaló között. Koltay Gábor nagyvonalú, átgondolt rendezése

hatalmas statisztériát mozgatott, amelyhez Csikós Attila monumentális díszletkeretet, Kemenes Fanny pedig ra- gydgó jelmezeket tervezett. A zenei rész irányítója a szuggesztíven vezénylő Pál Tamás volt, akinek a színpadon olyan segítőtársai akadtak, mint a ma már nemzetközi sikerekkel koronázott Tokody Ilona (Aida), a gyönyörű hangú olasz tenor, Giuseppe Giacomini (Radames), az amerikai színes bőrű impozáns Isola Jones (Amneris), az őserejű bolgár Sztojan Popov (Amo- nasro), továbbá két ragyogó hazai basszus, nevezetesen Begányi Ferenc (Ramfis főpap) és Gregor József (Fáraó), továbbá Vári Zsuzsa (Főpapnő) és Palcsó Sándor, aki a hírhozó epizód szerepét az első jelenet központi figurájává emelte.

Pár nappal később — akkor a címszerepet már Pitti Katalin énekelte és partnere, Radames jelmezében Vlagyimir Pjavko volt — ugyancsak élvezetes előadásban volt részem, leszámítva mindkét esetben az időjárás rakoncátlankodását.

Szegeden, a Dóm téren, a fogadalmi templom impozáns homlokzata előtt, a Szabadtéri Játékok jó fél évszázados történetében először esett a választás Verdi remekére, a Rigolettóra. A rendezőség merészségéről tanúskodik a választás, mert a Rigoletto, az Aidával ellentétben, nemigen kívánkozik szabadtérre, mivel cselekményéhez jobban illik a zárt színpad intimitása. A látott torzó alapján (ottjártamkor az előadást az eső miatt félbeszakították) azonban ezt az ellentmondást Békés András rendezőnek — Székely László díszletével — sikerült áthidalnia. A félkör alakú lépcsősor előtti játékteret csupán öt fémes fényű oszlop díszítette, mely így egy semleges, egységes keretet nyújtott a sorstragédiaként értelmezett' cselekménynek. Az éppen aktuális színteret pár mozgatható díszletelemmel pontosította a tervező.

A négy főszereplőből három — Roberto Magrl (Rigoletto), Kaludi Kalu- dov (A herceg), Branislav Jatic (Spa- rafucila) — külföldi volt, míg Gildát az Operaház jeles tagja, Szűcs Márta énekelte. Az előadás megszakításáig látott teljesítményük alapján a széphangú Kaludov oldalán Szűcs Márta nyújtotta a legértékesebbet. Értékes volt persze az egész előadás, sőt, sok szépet adott a szabadtéri zenei nyár. Kár, hogy az időjárás nem hagyta minden alkalommal kibontakozni a művészet teljes szépségét.

Varga József

EWia&s

Dévényi Tibor az a típusú ember, akire azt szokták mondani, minden körülmény közt a felszínen tud maradni. Életútja Is ezt tükrözi. Már gyerekként vonzotta a színpad, a reflektorfény. Arrél álmodozott, mint általában a legtöbb gyerek, hogy híres, népszerű ember lesz. Az első lépést a hírnév felé 1965-ben tette meg, amikor a Ki mit tud?-on Indult mint parodists, és megnyerte a versenyt. Járt a színművészeti főiskolára, de mivel a színészetet kötöttnek érezte, gyorsan búcsút mondott neki. A színpadot azonban nem hagyta el. A szerencsés véletlen úgy hozta, hogy a televízió akkortájt keresett egy olyan fiatalembert, aki alkalmas könnyűzenei műsorok vezetésére. A választás rá esett, bár sosem tanult zenélni. Nemcsak ügyesen mozgott, mókázott a koncertek előtt a színpadon, hanem „kiélte“ szervezői, rendezői hajlamait is. Az ország első számú lemezlovasa lett. A Pusztavacson megrendezett Béke-napokon, 48 órás nonstop disz- kőműsort adott, amelyért Béke-díjjal jutalmazták. Amikor azonban ráunt, vagy ráuntak lemezlovasságára. Dévényi váltani tudott. „Átalakult“ popzenei újságíróvá.

— Hogyan lettél újságíró?

— Amikor lemezlovasként a tévéhez és a rádióhoz kerültem, és az elektronikus kommunikáció eszközein keresztül informáltam a nagytömeget, abban a percben újságíró lettem. Csakhogy a szó elszáll, az írás megmarad. És amikor az ember már elmúlt negyvenéves, ideje „tisztességes“ munkát választania. Ezért- vállaltam el a Képes 7 poprovatának vezetését.

— No meg a Három kívánságét. Hogy született meg ez a műsor?

— Nagyon szeretem a gyerekeket. Amikor megszűnt a Tízen Túliak Társasága című tévésorozatban a gyerekek által összeállított slágerlistám, arra gondoltam, hogy helyébe egy olyan gyerekműsort kellene kitalálni, amit a felnőttek is szívesen néznek.

Kinek ne lettek volna gyerekkorában olyan vágyai, hogy szeretett volna kedvenceivel találkozni, és egy közöset produkálni. Gondoltam, mi lenne, ha ezeket a vágyakat teljesíthetnénk. Tulajdonképpen így született meg a Három kívánság ötlete. Bevált és megvalósult. Én azért szeretem nagyon ezt a műsort, mert amikor teljesülnek a gyerekek kívánságai, én u- gyanúgy végigélem velük az örömüket. Mivel a műsor létjogosultságot nyert, szeretném tovább bővíteni.

— Ez még csak terv, vagy megvalósult belőle valami?

— Most készül az osztrák-magyar közös Három kívánság. De el tudnék képzelni, szlovák-magyar koprodukciót is. Mondjuk, ha egy szlovák kisfiú a kedvenc tévéfigurájával éppen a Hortobágyon szeretne lovagolni, ez a vágya sem lenne megvalósíthatatlan.

Már volt ehhez hasonló vállalkozásunk Csehszlovákiában, a „Ha én kukta lennék“ műsorban. A prágai Svejk vendéglő szakácsának irányításával főzött egy kisfiú a budapesti Svejk vendéglőben úgy, hogy a jó tanácsokat Prágából kapta a tévé segítségével.

— A műsorvezető „három kívánsága“ hogyan hangzik?

— Az első: legyen egészség. Az egészséget úgy értem, hogy bírjak még dolgozni. Tehát legyen energiám a fellépésekre, tévére, rádióra, diszkókra. A második: van egy kisfiam és mindig arról álmodtam, hogy a gyerekemnek én legyek a menedzsere. Én minden buktatót ismerek, és jól el tudnám vezetni a fiamat a csúcsig. Mindig irigyeltem azokat a mamákat, papákat, akik ott bábáskodtak gyerekeik sikereinél. A harmadik kívánságom az, hogy az emberek jobban szeressék egymást, hogy legyen idejük leülni beszélgetni.

— Említetted, hogy van egy kisfiad. Te legendás agglegény hírében álltái.

— Egy éve nősültem. A feleségem diszkótáncosnő.

— Tehát szakmabeli...

— Ez mindig olyan dolog, hogy a pék a sütődében találja meg a párját, az eladó az üzletben, a diszkős a diszkóban. Én nem írom alá azt a nézetet, hogy az ember választottja legyen „civil“. Szerintem azonos érdeklődésű legyen, aki velem tud élni, aki hozzá tud szólni munkámhoz, és akinek nem megy az idegeire, ha állandóan szól a zene. Negyvenegyáves koromra végül is megtaláltam az igazit. És most már a békés otthon és a kisfiam a legnagyobb vonzerő.

Balázs Zsuzsa

Többségünk már látott olyan tudományos-fantasztikus filmet, amelynek cselekménye a közeli vagy a távoli jövőben játszódik. Gyakran szerepelnek benne beszélő gépek, robotok több-kevesebb sikerrel utánozva az emberi beszédet. Hogyha egy Ilyen robot akarná elmondani a magyar Irodalom egyik versét, talán csak így sikerülne neki: mégnyílnaka- völgybenakertivirágokmégzöldel- anyárfaazablakelőtt...

A lélegzetvétel, a szünetek nélküli, tagolatlan, egyhangú mendi- kálás szinte érthetetlenné teszi a beszédet.

Valamivel már könnyebb a helyzetünk, ha egy tökéletesebb robot minden szó között szünetet tart: még nyílnak a völgyben a kerti virágok... A szünetek Itt még egyforma hosszúak, de a szöveg mindenesetre már tagolt. Ugyanakkor továbbra is egyhangú, végig azonos szinten marad a hangmagasság, vagyis a szövegnek egyszerűen nincsen dallama.

Bizonyos szempontból a helyesírás is hasonlít a robothoz, mert — sajnos — egyetlen nyelv

A FORDÍTÁSRÓL

cnuanyeLVünK

Ül Ü; ng.'SSKitiA&Mi/tuüi

helyesírása sem képes kifejezni az élő, beszélt nyelv tagolását. Csupán a szavak egymástól való elkülönítésére vállalkozik, de nem tesz különbséget abban, hogy a szavak különírása tényleges szüneteket fejez-e ki. A szö-< vég dallamát, hanglejtését is csak hozzávetőleges pontossággal fejezi ki a központozás: a .vessző, pontosvessző, kettőspont, gondolatjel, pont, kérdőjel, felkiáltójel alkalmazása.

Mindamellett e központozási írásjeleket pontos szabályok szerint használjuk, legfeljebb csak arról lehet szó, hogy tudjuk-e őket helyesen alkalmazni, vagy nem.

Nézzük meg egy prospektus mondatát ilyen szempontból:

„ ... a Magyar nép-köztársaság és a Csehszlovák nép-köztársaság két testvéri országának: Kölcsönös gazdasági segítséget nyújtó tanácsának...“! Túlságosan mesz- szlre vezetne a központozás kérdésétől, ha a részlet fonákságait egytől egyig ki akarnók bogozni, a fontosabbakat azonban megkell említenünk az érthetőség kedvéért. A Kölcsönös gazdasági segítséget nyújtó tanácsot nevezhetjük egyszerűen csak KGST-nek, az azóhban már nem felel meg a valóságnak, ha azonosítjuk két testvéri országgal (ez esetben Magyarországgal és Csehszlovákiával), lévén ennél lényegesen több tagja.

Egyenlőségjel tehető viszont Magyarország + Csehszlovákia ■ - a KGST két tagja közé. A kérdéses szöveg tehát némi egyszerűsítés után így alakulna: „... Magyarországnak és Csehszlovákiának, a KGST két tagországának ..." A bemutatott módosítások mellett a központozásban is történt változás. A korábbi kettőspont helyett egyszerűen vesszőt használtunk, de ez is máshova került, mint ahol a kettőspont volt.

Láthattuk: a mondat átrendezésére azért volt szükség, mert a valóságot nem a tényeknek megfelelően közölte, s az eredeti mondat szerkezete áttekinthetetlen volt, nem lehetett megállapítani, milyen viszony van a kettőspont előtti és az azt követő szövegrész, mondatrész között.

A javítás után viszont már nyilvánvaló, hogy a vessző utáni ré$z az őt megelőzőnek azonosítást kifejező értelmező jelzője, mely pontosabbá teszi a jelzett szó értelmét, megnevezve azt, amivel azonosítjuk, vagyis Magyarországot és Csehszlovákiát a KGST két tagjaként említjük. Módosított formájában már rendkívül hasonlít az értelmező jelző iskolapéldáihoz: „ ... a munkácsi vár, Zrínyi Ilona híres fészke...“; „(Az

író visszatérhet) szerelméhez, az irodalomhoz.“.

Az értelmezett és az értelmező között szünetet tartunk. Ezt helyesírásunk általában vesszővel jelöli (HSz. 248.). A vessző helyére kettőspont is kerülhet, ez azonban csak arra az esetre érvényes, ha az értelmező felsorolást vagy csattanös befejezést tartalmaz: „S égtek lelkemben kis rőzse-da- lok: / Füstösek, furcsák, búsak, bíborak...“ (Ady); „Felröppen a komor ég homlokára / Egy nagyszerű mosoly: / A forradalom vörös hajnala...“ (Oláh).

A kettőspont alkalmazása a kifogásolt szövegben sem a felsorolás, sem a csattanós befejezés kritériumának nem felel meg, ezért egyszerű vesszőt kellett volna alkalmazni helyette: „ ... Magyarországnak és Csehszlovákiának, a KGST két országának ...“. A következő változatban már a kettőspont sem kifogásolható: „ ... a KGST két országának: Magyarországnak és Csehszlovákiának ...“ Ebben ugyanis már felismerhető a felsorolás.

(TT)