Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-09-16 / 37. szám
új ifjúság 6 FÜRÉ LÉPNI... Á vakáció utolsó napjaiban történt. Futnak haza a fiaim: „Anyuka, a labda berepült a kazánház kertjébe és a bácsi nem akarja ideadni.“ Amint a ház elé értem, vagy egy csapat tíz év körüli suhanc várt rám. Én mint a bandavezér, a kíséretemmel, együtt alázatosan bekopogtam a kazánház irodaajtaján — lám még ott is van j iroda! —, és esdekelve kértem, adják vissza a gyerekek labdáját. Az a bizonyos bácsi leszidta a gyerekeket, kioktatott engem is, hogyan képzeljük mi, gyerekek, szülök. A fű, a pázsit utóvégre nem arra van, hogy a gyerekek focizva letapossák ... A kazánház kertjében a virágok úgyszintén. Ami a virágot illeti, egyetértettem vele. De akkor hol focizzanak a gyerekek a mai lakótelepeken?! És egyáltalán, hol játsszanak azok, akik a homokozóból már kinőttek, de még nem kamaszok. Vannak, akik klubot csinálnak maguknak a mosókonyhából. Ahol a telep iskolája mellett van sportpálya, és a gondnok megengedi, hogy nyáron is igénybe vehessék, ott a pályát többnyire épp a kamaszok veszik birtokukba. Így van ez rendjén. De mi legyen a tízévesekkel, a kisiskolásokkal? Fűre lépni tilos! A járdákon a beton kemény, a homokozóban a kicsik vannak, a sportpályán meg a nagyok ... Nézzük meg tehát hogyan is fest ennek a korosztálynak a nyara, milyenek a lehetőségeik. A szerencsésebbek azok, akik három hétre eljutnak pionírtáborba, egy-két hétre a szülőkkel közösen nyaralnak, a vakáció hátralévő részét meg a vi- ; déki nagyszülőknél töltik. Ez a 'lehetőség azonban csak kévésünknek adatik meg. Mert nem mindenki jut el táborba, és főleg nincs mindekinek' falun nagymamája. Sőt, a mai kisiskolások nagy- j szülei még produktív korban vannak, akiknek a szabadságuk éppúgy nem fedi az egész vakációt, mint a szülőké. Bratislava egyetlenegy lakótelepén, Záhumeni- j cén építettek kísérleti céllal fedett, de nyitott, a szóban forgó korosztálynak megfelelő nyilvá- nes tornatermet. Három oldalon fal veszi körül, a negyedik oldala teljesen nyitott. Ezekben a mini tornatermekben van bordásfal, pingpong- asztal, öt éven keresztül mégsem volt gazdájuk. Milliós értékek mentek tönkre, pedig a nyugdíjasok boldogan vállalták volna szinte jelképes összegért a gondnoki teendőket. A milliós értékeket sok százezer koronás befektetéssel rendbehozták. Most már van gondnok is, és az öt mini- tornateremben játszhatnak a gyerekek. A kísérlet eredményesnek bizonyult. Vajon nem lehetne-e a lakótelepek tervezésekor eleve számolni ezzel is? Igaz, nem oldja meg teljes egészében a problémát, de mindenképpen az egyik járható út. Papán Valéria ÖT SZERENCSÉS Eapunk 32. számában közöltük a DAC — Naest-' ved Interkupa-mérkőzés szurkolói egy csoportjának a fényképét, akik közül öten vásárlási utalványt nyertek. Somogyi Márton, Almási Lajos, Horváth Zoltán és Csölle Sándorék (apa és fia) a DAC — AEL Limassol KEK-mérkőzés szünetében „pályára léphettek“, hogy szurkolótársaik szeme előtt átvegyék\a nyereményüket. A fotó- riporter ezt a pillanatot örökítette , meg, amikor a nevezettek lapunk főszerkesztőjének, Csikmák Imrének a kezéből átvették a díjat. Ezzel összefüggésben közöljük olvasóinkkal, hogy hasonló versenyeket a jövőben is rendezünk. S milyen szép Is lenne — egy DAC-szurkoló álma —, hogy ha a -KEK-döntő szünetében találkozhatnánk ilyen körülmények között az Oj Ifjúság olvasóival. Kép és szöveg: ürzsik Ödön Milan Kadlec öttusázó ezüstérmének története VEGRE EZÜST! Csendes, komoly, „piszkosszőke“ hajú, kékszemfl, mélázó, érzékeny, ugyanakkor rendkívül kemény, munkabírására büszke, céltudatosságában pedik konok — ilyennek látják, akik jól ismerik. Jó barát, jó téri, jő apa. — Mindent képes beleadni — mondta találkozásunkkor felesége. A csinos fiatalasszony ugyancsak sokat van egyedül, illetve kislányukkal a Banská Bystricában levő meghitt otthonukban, míg Milán a világot járja, és közben minden percet kihasználva edz, vagy kitartóan tanulmányozza az öttusa elméletét. — Néha szeretném, ha felszabadultabb lenne, ha mókázna, táncolni, szórakozni vinne, hiszen fiatalok vagyunk, ö azonban azzal hárít el: erre a sportra tette fel az életét, ebben akar valamit elérni. Hinnem, segítenem kell neki. Aztán majd ha vége lesz sportkarrieremnek, ráérünk egymásnak élni, vigasztal Ilyenkor. Meg kellett értenem, hogy mindkettőnk javát akarja: most van itt a sport ideje, azután következik a család, teljes bevetéssel — vallja felesége. Céltudatosságának, erőleszttésének, rendszeres kemény edzésének végre megvan a gyümölcse. A szakértők szerint tulajdonképpen ez csak idő kérdése volt, hiszen már évek óta ott „nyüzsög“ az élvonalban, és egy kis szerencsével már hamarább is oda tartozhatott volna. A moszkvai olimpián, 1980-ban figyeltek fel rá. Minden sportágban — úszásban, lovaglásban, lövészetben, futásban, vívásban — egyaránt jó teljesítményt nyújtott, s bekerült a tíz legjobb közé, de a három érem valamelyikének megszerzése csak álom maradt. Még az a szerencse, hogy bízott magában, meg volt győződve arról, hogy a kemény munka előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét. Két évvel ezelőtt a Melbourne- ben rendezett világbajnokságon ötödikként végzett, majd tavaly Montecatiniben negyedik volt. S mindkétszer csak néhány pont választotta el az éremtől. Az idén, ismét egy M betűvel kezdődő városban, Mou- linban került sor a világbajnokságra. Bár Kadlec nem babonás, mégis hitte, hogy a harmadik M szerencsét hoz. Nem tévedett. Itt végül is dobogós lett, ezüstérmet szerzett... — Soha annyit nem edzettem, mint a mostani világbajnokság előtt — mondta a hazaérkezés után. — Nagyon bíztam magamban és abban is, hogy a szerencse mellém szegődik. Igaz, közvetlenül a világ- bajnokság előtt nem voltam formában, az országos bajnokságon nagyon rosszul szerepeltem, például az úszásban azelőtt még sohasem értem el olyan pocsék időt. Külföldi edzőtáborozásokon is részt vettem, de mindez felesleges idöpazarlásnak tűnt. Én mégis reméltem, hogy a kemény munkának meglesz az eredménye, ős különösen abban bíztam, hogy formámat éppen a VB-re sikerül időzítenem. Feltevéseim indokoltnak bizonyultak. A franciaországi Moulinban meglepte edzőjét, szurkolóit, de önmagát is. Tizenegy év múltán, a mel- bourne-i olimpián elért legutóbbi siker után, amikor Bártüt koronázták, ismét árbocra került a csehszlovák lobogó. Igaz, a himnuszt nem neki játszották, az csak az aranyérmest illeti, mégis melengető érzéssel töltötte el az elismerés. Ugyanakkor nagyon bántotta, hogy csupán néhány pont választotta el a dobogó legmagasabb fokától, illetve az aranyéremtől. Arról, hogyan is zajlott a világbajnokság, a legbenn- fentesebb, maga Milan Kadlec beszélhet. —« Mindenekelőtt az volt a célom, hogy a csapatot szolid helyezéshez juttassam, annál is inkább, mivel a VB előtt valóban pocsék eredményeim voltak. Arról nem is mertem álmodni, hogy egyéniben érmet szerzek, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy vágyaimmal nem merészkedtem el idáig. Elsőként a lóugrást teljesítettük. — Edzőm, Kupka úgy tájékoztatott, hogy valameny- nyi közül az általam sorsolt Premiér Mai, 16 a legrosszabb, és ne is reménykedjek, hogy pontokat szerzek és elfogadhatóan szerepelek. Végül Is ezzel a lóval hiba nélkül mentem végig, büntetést csupán az időtúllépésért kaptam. Ez elég jó indulásnak bizonyult. Versenykedvemet csak fokozta, hogy a kiváló és rutinos magyar öttusázók valamennyien hibáztak, és ponthátránnyal indultak a következő számban. Utálom a vívást. Kimenetele bizonytalan, s egyébként is fárasztó, végtelennek tűnő sportszá-mnak tartom. Csatát csata után vesztettem, de aztán itt is mellém szegődött a szerencse: nyertem, nyertem, nyertem... Már a páston tudatosítottam, hogy jó szereplésemet a so- morjal (Samorln) Földes Frigyes edzőnek, tapasztalt rutinos szakembernek köszönhetem, akivel néhány hónapja keményen edzettem. A Dukla Olomoucban dolgozik néhány éve, és a legjobb vívóinkat, köztük Ja- roslav jurkát is ő készítette fel. Nos, a vívás eredménye szerint a legjobb három közé soroltak. Amikor végre éjfél után befejeződött a vívás, és hajnalig a Ritka pillanat: Milan Kadlec a feleségével doppingvlzsgára vártam, miközben alvásra gondolni sem mertem, úgy döntöttem, hogy ezúttal nem szalasztóm el az alkalmat, keményen ráhajtok az éremre. Ugyanakkor szinte minden Idegszálamban éreztem, mennyire úrrá lesz rajtam az izgalom. Minden erőmet e drukk leküzdésére összpontosítottam. — Tudvalevő, hogy nagyon rossz úszó vagyok. Bárhogy Igyekszem is, bármennyit edzek Is, saját rekordomat, a 3:40-et képtelen vagyok túlszárnyalni. Ez bizony nem valami ]6 idő. Most sem úsztam jobb Időt, sőt pár másodperccel saját rekordom mögött maradtam, de ez is elég volt az első tíz közé lutáshoz. — Nagyon vártam a következő napot. Az öt közül a lövés a legjobb sportágam. Bíztam a szememben és a kezemben. A lövés „hozott fel“ Melbourne-ben és Montecatiniben Is. ötvenessel kezdtem, aztán alább adtam, csak negyvenötöt lőttem. Elöntött a hideg verejték: reményeimet temettem. Mekkora volt azonban a meglepetésem, amikor megtudtam, hogy riválisaim sokkal rosszabbul szerepeltek, hogy Idegesebbek nálam, és tulajdonképpen éppen a lövész tesz örömesé* lyessé. Ekkor már világos volt, hogy elég egy elfő* gadhatő Időt futnom, és felkerülök a dobogóra. Nagyon hittem önmagámban, hiszen a futás Is erősségem. Még sohasem éreztem azt, mint akkor, azon a nevezetes reggelen, a rajtkor. Mintha megbénultam volna. A lábam, mint az ólom, ájulás környékezett, azt gondoltam, hogy már-már összerogyok. A rajt után háromszáz méternyire észrevettem, hogy tempóm pontosan olyan, amilyennek terveztem, s ez önblza-' lommal töltött el. Mindent beleadtam, és részidőm egyre Javult. Mintha szárnyakat kaptam volna. Gyönyörű érzés volt. Akkor már sejtettem, hogy ez a futás a dobogóra vezet. Az összes rajtoló közül a legjobb Időt értem el, és már akkor, ott tudtam, hogy csupán a francia Bouzotf előzhet meg. Így Is lett. — Ott álltam a dobogó második fokán. A világ második legjobbja, ezüstérmes lettem öttusában^ Csapatunk valamennyi tagja meghatódott. Kupka edző és Novotny, a szövetségi kapitány is boldog volt. Valamennyien csupán azt sajnáltuk, hogy a világbajnoki cím a futásban három másodpercen, vívásban egy találaton, lövésben pedig egy körön múlott. De tiszta szivemből őrültem sportbajtársam, a francia Bouzou győzelmének. Megérdemelte az aranyat, valóban any- nylval jobb volt nálam, amennyi engemet elválasztott a győzelemtől. Évek óta szoros sportbarátság köt össze bennünket, így őszinte, szívből jövő volt a gratulációnk. Hát ez Milan Kadlec érdemes sportoló ezüstérmének története. Az öttusa nagyon nehéz — és a közvélemény által Igazságtalanul mellőzött — sport. Kadlec sikerét feljegyezték, de távolról sem vertek körülötte olyan port, mint egy más — mondjuk az atlétikában szerzett — ezüstérem körül. Ez azonban Milánt nem kedvetleníti el. Továbbra Is szorgalmasan edz, bízik edzőiben, felesége megértésében, saját erejében, és munkabírásában, mert számára az öttusa szenvedély, életcél — vagyis minden. Reméljük, hogy legközelebb mint a világ legjobbjáról, sportágának aranyérmeséről számolhatunk be..., Horváth Katalin SÁRKÁNNYAL A VILÁG TETEJÉN Aligha szükséges bizonygatni, hogy a hegymászók nem mindennapi emberek. Minden egyes expedíciójukon az életüket kockáztatják, hogy meghódítsák a1 büszkén meredező ormokat. Akkor sem érezhetik magukat győztesnek, amikor többhetes, emberprőbáló kapaszkodás után végre kitűzhetik országuk zászlaját a csúcsra, hiszen a visszaút legalább olyan veszélyes, sőt, olykor több buktatót rejteget, mint a fölfelé vezető. Nem kevesebb kockázattal jár a sárkányrepülés is. Igaz, e sportág egyszerű „halandói“ kisebb hegyeket választanak ki maguknak, alacsonyabb fennsíkokról vetik alá magukat, hogy a szeleket meglovagolva kilométereket tegyenek meg a levegőben. A jugoszláviai Isztok Tomaziii különösen bátor embernek számít, hiszen az említett két sportágnak egyidejűleg hódol. Fontosabban: hegymenetben alpinista, a lejövetelt viszont már unalmasnak tartja, ezért „sárkánnyal“ ereszkedik alá még a legnagyobb szirtekről Is. Számos egyedülálló teljesítmény fűződik a nevéhez. Az első volt, aki Európa csúcsáról, a Mont Blancról levitorlázott, majd Afrika tetejéről, a Kilimandzsáróról szállt alá. „Ez azért volt roppant merész vállalkozás, mert I olyan sűrű volt a köd, hogy az orrom hegyéig sem láttam“ — mondja. Szerencséje volt, de ebben a „szakmában“ bátorság és szerencse nélkül nem lehet létezni. Tavaly tovább szaporította „trófeái“ számát, a Pamír legmagasabb pontjáról sárkányozott le, majd következett minden alpinista vágya, a Himalája. 8040 m-ig jutott, de az Idén feljebb teszi a mércét, a 8172 méter magas Dhaulaglrit szeretné előbb megmászni, hogy; azután a szelek szárnyán földet érjen,,.
