Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-09-09 / 36. szám
új ifjúság 7 E veken keresztül vártam erre az alkalomra. Nőknek szánt lapok és rovatok szerkesztőinek nemzetközi találkozója a Magas-Tátrában. Egy hétig nem leszek otthon. Egy hétig a hegyvidéki üdülőközpontban csak önmagámnak szentelem magamat. Hét nap szabadság annyi Idő utáni Az elmúlt évek alatt már sok mindennel megbirkóztam. Garzonlakás cseréje nagyobb garzonra. A nagyobb garzon cseréje dupla- garzonra, annak és az anyós egyszobás lakásának a cseréle a három és fél szobásra. Három gyereknek a világra hozatala, ebből az egyik Ikerszülés. Az anyós agyvérzése, a férjem szolgálati útjai a vasúti balesetek helyszínére — természetesen mindig olyankor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. És a kaktuszai, amelyek különösen odaadó gondozást igényeltek, pelenkák, kanyarók, náthák, bölcsőde. A végtelen mentegetőzések a szerkesztőségben, ahol több mint tíz éve dolgozom már, az első szálkás betűk az Iskolai füzetekben. Szóval, most már mindez mögöttem van. A gyerekek Iskolába járnak — mind a hárman, kulccsal a nyakukban. Az anyós meg- süketült, de azért megvan. A férjem utazásait megszoktam, legalább kevesebben vagyunk odahaza, és nem lábatlankodunk egymásnak, kevesebbet eszünk, kevesebb a szennyes edény, kevesebbet kell főzni, mosni. Több idő jut a szerkesztőségre. Ma már nem gyötrődöm azon annyit, mint korábban, hogy a férjem mit csinál kiszállásai alatt, miért van olyan sokáig távol hazulról. Ha hűtlen is, már nem féltékenyke- dem. Lassan készülök szabadságomra. Ezt tanácsolom az olvasóimnak is a „Nő és a szabadság a szerelemben“ című rovatomban Is. Különben majd én is felszólalok a tátrai értekezlet vitájában. Egyébként Is emancipált nők vagyunk... De legyünk is azok! Ne csak a jogban... Legyünk szabadok a munkában, de a gondolkodásban is, és főleg a szerelemben ... A főszerkesztőnő azt mondta, látszik, mi- * lyen komolyan gondolom a modern nőkről, és ő ezt nagyon értékeli, ezért a tátrai találkozóra egyedül engem küld ki a szerkesztőségből. Amikor ezt megmondta, nem is mentem mindjárt haza. Az októberi nap kitárta előttem a magasságait. A pénztárcámban ott lapult és .csiklandozott a Szív szabadsága című cikkem tiszteletdíja. Nagy volt a visszhangja. A főnök asszony ötven százalékkal megemelte a tiszteletdíj összegét. Most ez is jól jön. Egy ilyen útra jól fel kell készülni ... Veszek magamnak egy világoskék neszesszert Mindig nagyon akartam már egy ilyen világoskék piperetáskát Ha egy filmben egy űjságírónő megy a szállodába, csak egy pici kis kézitáska és neszesszer van a kezében. Semmi csomag A koffert a taxis ' Viszi utána. Mint égy filmben, láttam már magamat. Vagy legalább, mint a híradóban. Egy előkelő szálloda előtt, amelyben önműködően nyílnak az üvegajtók ... Kellene egy koffert Is vennem. A mi kofferunk már nehezen állná meg a helyét egy nemzetközi mezőnyben. Vagy talán mégis inkább azt a neszesszert választom? Valami jó, mutatós parfümöt is vennem kellene, aztán egy éjjeli és egy nappali krémet és természetesen valami sminket is ... Az idő szaladt! Valami vacsorát is vennem kell. Ma elég lesz a virsli is. A férjem nincs odahaza, az anyós pedig megeszi, amit beviszek neki. Szerény. Ha csak virslit veszek, marad még kofferra Is. Holnap, kozmetikushoz megyek, és benézek a fodrászhoz Is. Levágatom a hajam, olyan frufrusra, mert a konty egy kicsit öregít. Fiatalosnak akarok látszani, lazítani. Teleszívni a tüdőmet a tiszta hegyi levegővel és szabadsággal. Élvezni az életet. Végre itt a lehetőség, hogy elengedjem a gyeplőt Beszélgetni dőglvel a kollégákkal, megismerni az újakat, hallgatni a történeteiket, és elmondani nekik a magaméit. Tetszeni legalább egy kicsit, mint valaha, amikor diákok voltunk Inni egy kis jó bort, nevetni, sétálni az éjszaka derült égboltja alatt és elérni a csillagokat. Esetleg szerelembe esni. Mert az ember akármikor szerelmes lehet Még akkor Is, ha már harmincöt éves, akkor is, ha három gyermeke, férje, anyósa van. Mások is csinálják, ő Is Így csinálja, hát miért nem tehetném meg én is?l A férjemet otthon találtam, egy nappal hamarabb lőtt haza, már türelmetlenül várt, mikor érek haza a szerkesztőségből. Gyak ran tettem neki szemrehányást, hogy sokat van el hazulról, a gyerekek szinte nem Is látják, így legalább, amikor teheti, helyre akarja hozni a mulasztását. Négynapi vonatban hálás és kapkodva étkezés után már valami meleget szeretett volna enni. Felvonta a szemöldökét a virsli láttán. Az anyós Is felsóhajtott, és elejtett egy megjegyzést a fiatal háziasszonyokról, de aztán visszavonult a maga fél szobájába. Babulka nyöszörögni kezdett, hogy fáj a füle. Vilko kijelentette, mindez azért van Így, mert a családunkból senki sem edz. Rajta kívül mindenki kényes. Viszont ő mindig egészséges, mert sportol. Ö egész életében a sportnak szenteli majd magát. A Jövő héten Is el szeretne menni Brnóba. a legközelebbi cselgáncstornára, de hogy elmehessen, valakinek el kéne kísérnie, mert még csak tízéves. — Ugye, anyu, csinálsz magadnak egy brnól utat?l Egyszer már írhatnál olyan igazi férfiakról... Vilma, az egyik Iker odajött az ellenőrzőjével. — Sehova sem mész, Vllol — mondta. — Neked iskolába kell járnod. Mi hasznod van a cselgáncsból? Legföljebb megbutulsz, ha állandóan csak a fejedet fogod püföi- tetni. Az anyu sem megy sehova, ugye? El kell menni a szülői értekezletre Is. A tanító néni azt mondta, hogy szeretne veled beszélni. Fellázadtam. Bejelentettem nekik, hogy most az egyszer sehova sem megyek, sem Brnóba, sem szülői értekezletre, mert hétfőn a Tátrába kell mennem, egy nemzetközi újságíró-találkozóra. Vettem magamnak az útra egy világoskék neszesszert is. Nagyon fontos találkozó, egyedül én képviselem az egész szerkesztőséget. Végtére van nekik apjuk is, most az egyszer gondoskodjék róluk ő. Huba Hajková: — Tudod te, hány vasúti szerencsétlenség van naponta? — kiáltott fel kétségbeesetten. — Én különben sem maradhatok ki a munkából. — Én sem — jelentettem ki határozottan, és a férjem ebben a pillanatban biztos megbánta, hogy egy nappal hamarabb ért haza. Nem Ismert rám. De nem is ismerhetett. Még az ereimben is éreztem, hogy más vagyok! És ő ezt most feltehetőleg sejtette is, mert egyszeriben nem ellenkezett. Teljesen elnémult. Biztosan megszólalt benne a lelkiísmeret. Legfőbb idejel Ez kárpótlás azokért az évek hosszú során tartó szolgálati utakért, amelyekről soha semmit sem mondott el otthon. Persze, én nem is kérdeztem semmit, mert nem akartam semmiről sem tudni. Amit a szem nem lát, a szívnek nem fáj. Mások is így csinálják, ő is így csinálja, mit lehet tenni. Úgy látszik, ilyen időket élünk. Sem új koffert, sem új parfümöt nem tudtam már venni a világoskék neszesszeremhez. Nem voltam kozmetikusnál, sem fodrásznál. A férjemet még az éjszaka elszólították, mert kisiklott egy nemzetközi gyorsvonat. Babulka reggelig sírt, egyre jobban fájt a füle, így aztán az egész délelőttöt az orvosnőnél töltöttük. Erős gyulladása volt. Kapott antibiotikumot, és odahaza maradt. Természetesen én is vele. Cserélődtünk mellette az anyósommal, ö meséket olvasott neki, én a cikkeimet. Készülődik benne a nő, hadd tanuljon. Az életről..; A főszerkesztőnő telefonált, hogy a személyes ü- gyeimet intézzem úgy, ahogy akarom, de az elutazásig ott van még a lapzárta is. Babulka állapota ugyan vasárnapra javult, de a férjem mégis kivett egy hét szabadságot, és azt mondta, elmegy a szülői értekezletre és Vilkőval is Brnóba, legalább végre hasznát vesszük a kedvezményes családi vonatjegynek. Az anyós még abba is beleegyezett, hogy addig gondozza a kaktuszokat. Nekem: viszont már nem akaró- dzott elmenni nemcsak a tátrai, hanem semmiféle nemzetközi újságíró-találkozóra sem. Szóval befellegzett az örömömnek ... Kétségbeesetten álltam a kopott ruhás- szekrény és a tükör előtt. Sűrű, gondozatlan volt a szemöldököm, a hajam pedig kontyba kötve. Az öreg koffert nem lehetett becsukni, ha csak nem veszem kölcsön a férjem derékszíját, vagy valami mással nem fogom össze. A felszabadult vonzó nőről szőtt álmom teljesen semmivé foszlott. • Bár soha az eszembe sem Jutott volnál Hogyan szólaljak most fel a vitában? Feladtam. Fogtam Vllmuska hátizsákját, amelyet tavaly vettünk, amikor erdei iskolába ment. Farmert, pulóvert, sportcipőt és viharkabátot öltöttem magamra. Megjátszom a vakbuzgó turistát. Egyetlen „dísz“, amelyet sportolómtól, Vilkótól kaptam, az Adidas jelzésű homlokkötő volt. Végül még a halványkék neszesszer is odahaza maradt. Sírhatnékom támadt. Legszívesebben sírtam volna. A neszesszerem és önmagam miatt is. A vonatba magammal vittem az olvasók leveleit. Elhatároztam, hogy kihasználva az időt előkészítem legalább a jegyzeteimet a következő számba való válaszaimhoz. Nem néztem az ablakon elém táruló tájat, és nem vártam már semmit a találkozótól sem. Majd csak túlélem azt a hét napot. A kis hegyaljai állomáson olyan volt a forgalom, mint máskor. Taxi sem várt. A vonatból néhány neszesszeres németül társalgó nő szállt ki. Ráadásul két neszesszer egészen egyforma volt. Észrevétlenül csatlakoztam hozzájuk. Az után a szálloda után érdeklődtek, ahova én is igyekeztem. Még húsz kilométer volt előttünk, ezért végül is megvártuk az autóbuszt. Szemerkélt az eső, a köd egészen a földre telepedett. A német hölgyek kosztümjükben igencsak dideregtek. Most tudatosítottam csak igazán, micsoda haszna van a vízhatlan kapucnis viharkabátomnak. A részvevők a drótkötélpálya megállójában lévő kávéházban jelentkezhettek. Ugyanitt kapták a felvonóra szóló jegyeket is. A találkozó színhelye még ötszáz méterrel magasabban volt. Az egymásnak háttal ülő kollégákat — térdükön a kofferjukkal, az ülésen meg a neszesszerükkel — olykor szinte hatalmukba kerítette a rémület. Fújt a szél, és meglehetősen himbálta az üléseket. Közvetlen a fejem fölött megszólalt egy férfihang. — Páni jeszt turisztkou?. — kérdezte lengyelül, — Igen, turista, turista ... Megkaptad, amit hallani akartál, gondoltam. De a lengyel folytatta, és azt állította, hogy jól, az alkalomhoz illően választottam meg az öltözékemet. Nem úgy, mint a többi női Még szerencse! Ha egész héten ilyen lesz az idő, már csak a sportcipőm menthet meg. Az előttünk lévő ülésen két budapesti, flausnadrágos fényesre glancolt főicipőjű újságíró ült. Ahogy haladtunk felfele, egyszer csak belevetették magukat egy sűrű felhőbe, és elvesztek a ködben. Az alattuk lévő völgyben csak a dermesztő sikolyuk volt hallható. — Gyönyörű! Fantasztikus! Kisvártatva mi is túl voltunk a felhőn, és ami elénk tárult, az tényleg fantasztikus volt. Nagyszerű, gyönyörű, remek. A felhőket és a ködöt magunk mögött hagytuk. Fölöttünk ragyogott a kék égbolt és a nap. Rozsdás kánya, csupasz berkenye, zöld tűlevelek, friss fehér porréteg a szálloda tetején. A szálloda, bár nem voltak nagy üvegezett ablakai, és az üvegajtaja sem tárult ki magától, azért tetszett nekem. Gránitból építették, és a nehéz tölgyfa ajtajának is jócskán neki kellett feszülnöm. Azt a golfnadrágos, röpködő cslmbókú kötött sapkát viselő útitársamat, akivel a füg- gővasúton utaztam, elvesztettem valahol. Lehet, még magasabbra tartott, vagy a hegyek másik oldalára, a hegygerincen túlra. Esetleg Lengyelországba. A nappali bárban, a recepció mellett néhány ismerősöm üldögélt. Szórakoztak, id- dogáltak, hallgatták társaik történeteit, és mesélték a magukéit. Nem álltam meg mellettük. Egyenest a kiutalt tizenhetes számú szobába tartottam, és leraktam a cuccaimat. Megmosakodtam, kinéztem az ablakon, és nem tudtam ellenállni. A megnyitó előtt még képes vagyok élvezni ezt a gyönyörűséget. Elindultam. Soha sem gondoltam volrib. hogy októberben, amikor a városokban az utcák és a házak között sűrű füst- ős ködgomolya- gok kúsznak, a hegyekben ilyen tisztaság, illat és csend van. Egyre magasabbra és magasabbra kapaszkodtam a hegyoldalon. Ritkult az erdő, fokozatosan eltűntek a fák. Mélyen és felszabadultan vettem a levegőt. Kitárulkozott már előttem a táj. A sziklák és gyalogfenyők közé vetettem be magamat. Itt-ott egy-egy magányos cirbolyafenyő ágaskodott az ég felé. Hátrahajtottam a fejemet. A fa tetején érett, egészséges tobozok himbálództak az ágakon. Vakítóan sütött a nap, és nem bírtam betelni a gyönyörű látvánnyal. Minden szebbnek tűnt ebben a ragyogásban. — Tetszenek magának azok a tobozok? Felmászok értük. A golfnadrágos, csimbókos sapkájú férfi, mint a mókus, mászott is már a cirbolyafenyőre. Megállapítottam, hogy féltem őt, remegek érte. Féltem, hogy leesik, féltem, hogy letörik alatta az ág. De ő már fönn is volt a fa tetején, biztonságban érezte magát, integetett és egy csokor, tobozokkal teli ágat dobott a lábam elé: A tizenhetes szobában vázába tettem, és hosszasan néztem. Végül majdnem elkéstem a megnyitóról. Az én lengyel turistám az elnöki asztal mögött ült. Tadeusz Kuczinskinak hívták. Legalábbis rajtam kívül mindenki ismerte. Szőke haj, sóvárgó kék szem, szakáll. Csupa életerő. Harminc-harminchárom éves, ha van. övé volt az egyik főbeszámoló. A nő belső szabadsága volt a címe. Nem voltam képes arra, hogy összpontosítsak. Pontosan ugyanazt mondta, amit én is el szerettem volna mondani. Szinte helyettem beszélt, óriási tapsot kapott, és a szünetben, amikor meglátott, hozzám jött. — Tehát ön, Éva Krupová, nem is turista. Olvasom a lapjukat, ős ismerem a cikkeit is. Jók. Hasonlítanak a nézeteink. Tehát a szívünk is! Kezet csókolt, és bemutatkozott. Megzavarták őt a tévések. A vacsoránál meg akarták vele beszélni a fellépése részleteit. Elutasította az ajánlatukat. Azt mondta nekik, hogy az estéje foglalt. Végül más Időpontban egyeztek meg, és ő odafordult hozzám. — Meghívhatom vacsorára? — Azt mondta, hogy foglalt. — Találkám van magával . .. Az asztalnál sokat beszélgettünk mindenféléről. Ki-ki a maga országáról, városáról, ahol lakunk, partnereinkről és gyerekeinkről. És persze ,a munkánkról is. Beszélgettünk arról, hogy mit csinálunk, hogyan képzeljük el az olvasóinkkal való kapcsolatot. Segítünk-e nekik eligazodni az életben, ha szükség van rá, tudunk-e segíteni magunkon? Közben jó bort ittunk és sokat nevettünk. Megszólalt a zene. Táncoltunk. A körülöttem lévő kolléganők nemzetközi divatbemutatót tartottak. Rajtunk, kettőnkön viszont farmernadrág és pulóver volt. Éreztük, mint lüktet a vér a mellkasunkban és a lábunkban. — Tetszel nekem, Éva! Kimentünk sétálni a fényes éjszakába. A szívem vert, minden úgy volt, ahogy elképzeltem. Tadeusz átölelt, és hosszan csókolgatott. — Szeretlek. Más vagy, mint a többiek. Nem félsz a saját árnyékodtól. Ragyogtak a csillagok, és szinte karnyújtásnyira voltak tőlünk. Épp csak megérim teni őket, de végül valahogy mégis csak megijedtem ettől a magasságtól. — Megyek már, Tadeusz, későre jár. Visszatértünk a szállodába. Szállingóztak az emberek a bárból. — Inkább itt búcsúzzunk el egymástól. — Éva! — Menj! Váratlanul, hevesen átölelt. Mindenki ránk meredt. Még a neszesszerrel lévő kolléganők is. — Ne! — hárítottam el, és kiszakítottam magamat erős karjaiból, felszaladtam a lépcsőn és kétszer ráfordítottam a tizenhetes szoba ajtajának zárját. Természetesen, nem így képzeltem el magamat. A cirbolyafenyőgallyak ontották a gyantaillatot, én pedig sírtam a vánkosba. Mások csinálják, a férjem is csinálja, de én nem! Tadeusz sokáig kopogott az ajtón. Telefonált. Minden este hívott, de én messze elkerültem. Találkozgattam a régi kollégákkal és az „újabbakkal“ is, akiket bemutattak nekem. A vitában „A nő mint társ“ címmel szólaltam fel. A világoskék neszesszert mindjárt, aml- *'kor hazaértem, eladtam. Mire újra nemzetközi találkozóra küldenek, úgyis megváltozik a divat. Különben is, a legközelebbi nemzetközi találkozóra, meglehet, hátizsákkal jönnek majd a kolléganők, hogy kipróbálják a saját jól előkészített szabadságukat, de én már nem leszek közöttük. (Amikor egyszer később a szerkesztőségben lapozgattam a lengyel-szlovák szótárt, rájöttem, hogy a „chod“ szót a lengyelek meghívásként értelmezik!) Németh István fordítása Szkukálek Lajos tusrajza
