Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-07-29 / 30. szám

új ifjúság 4

~í Zsuzsival szinte egyszerre, vagy másfél évtizeddel ezelőtt kerültünk el Ipoly menti kicsiny falunkból. Engem a munkahelyem, őt a továbbtanulás késztette, bogy hosszabb-rövidebb időre elhagyja a szülői házat. Azóta jóformán nem is találkoztunk, és nem is igen hallottam felőle. így, amikor legutóbb otthon, Inám- ban (Dolinka) jártam, meglepődve hallottam, hogy Zsuzsi két év után először jött haza szabadságra Jemenből, ahol nővérként, sőt, már főnővérként dolgozik. Kaptam az alkalmon, és felkerestem Petényi Zsuzsannát, hogy megtudjam, miként vezetett az útja Jemenig.

— Az alapiskola elvégzése után Bratislavában a Duna Utcai Magyar Tanítási Nyelvű Gimnáziumban tanultam tovább. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem vettek fel az orvosi karra, Prágában vállaltam munkát. Két évig a Magyar Kereskedelmi Kirendeltség Videoton-képviseleténél dolgoztam. Mivel már gimnazista koromban is szívesen fociztam, Prágában sem hagytam abba. A Sparta CKD női focicsapatához szerződtem. A II. ligában szerepeltünk. Több mint öt évig játszottam a csapatban. Időközben munkahelyet változtattam, de Prágában maradtam. A Thomayerovai kórházban először képesítés nélküli, majd szakképzett ápolónőként dolgoztam az urológián. Itt történt, hogy 1984-ben a Polytechna külkereskedelmi vállalat urológián dolgozó nővéreket toborzott Jemenbe. Mivel jó passzívan bírtam az angol nyelvet, az osztályos főnővér előzetes beszélgetés után engem Is a Polytechna figyelmébe ajánlott. Különösebben nem reménykedtem, hogy az esedékes megbeszélésen majd én is a kiválasztottak közé kerülök.

— Hogyan történt a válogatás?

— Csak annyit tudtunk, hogy a befogadó jemeni kórház igazgatója minden bizonnyal jelen lesz a megbeszélésen, és ő dönti majd el, kik lesznek a kiutazó 12 tagú csoportban. Nyolcvannégy december 13-án találkoztunk a jemeni kórházigazgatóval. Engem hívattak elsőnek. Szerencsére nem kellett sokáig angolul társalogni. Miután kiderült, hogy magyar vagyok, anyanyelvemen folytattuk a beszélgetést, mert a jemeni igazgató-főorvos Magyarországon szerzett orvosi diplomát, és feleséget is onnét választott magának. Már beszélgetésünk végén jelezte, hogy megfelelek az elvárásoknak,

készülhetek a kiutazásra. Ügy volt, hogy két-három hónap alatt meglesznek a kiutazáshoz szükséges iratok, de fél évet kellett rájuk várni. A kiutazás előtt mindannyian intenzív angol nyelvtan- folyamon vettünk részt, és izgatottan vártuk az indulás napját.

— És most ugorjunk egy nagyot, egészen Jemenig. Milyen ez az ország?

— Az egész országot azért nem ismerem. Annyit elmondhatok, hogy ötmillió ember lakja ezt a jobbára hegyekkel borított, az Arab-félsziget déli csücskében, a Vörös-tenger mentén elterülő országot. Azt talán említenem sem kellene, hogy építészeti stílusával, nemzeti szokásaival nagyon eltér az európai országoktól. Mint ismeretes, az iszlám jvallás tiltja a sertéshús fogyasztását, ezért a jemeniek csak baromfi-, marha- és halhúst fogyasztanak. Alkoholt szintén nem vehetnek magukhoz, titokban azonban megszegik ezt a tilalmat. Helyette a kát fának a leveleit rágják. A fa termesztésével nagyban foglalkoznak. Érdekes, hogy ezt a petrezselyem ízére emlékeztető falevelet csak a férfiak élvezhetik. Egyébként serkentő hatása van.

— A jemeni nők még mindig lefátyolozott arccal járnak az utcán?

— Igen, a többségük, de úgy tudom, már nem kötelező. A fiatalabbak, a modernebb nők már csak kendőt kötnek, amelyből csak az arcuk látszik ki. Érdekes, hogy a kötelezően viselendő talpig érő hosszú ruha alatt sok lány, fiatal nő, például a legújabb párizsi divatot hordja. Olyanok is vannak, akik a ruha alá farmernadrágot húznak. A több- nejűség érvényben van. A jemeni nők nem dolgoznak, csak a férfiak. Például ők járnak bevásárolni is. Én úgy tapasztaltam és láttam, hogy nagyon unalmas az ottani asszonyok élete.

— E kis kitérő után kérlek, mutasd be munkahelyedet. Tulajdonképpen hol és milyen kórházban dolgozol?

— Az ország legszínvonalasabb kórháza az 500 ezer lakosú fővárosban, Sanában található. Neve Hospital Al-Thawra. Itt dolgozom a balesetsebészeti és ortopéd osztályon. Amikor megérkeztünk Jemenbe, csoportunk tagjait szétosztották az egyes osztályokra. Csak ketten kerültek az urológiára, bár eredetileg úgy volt, hogy mindannyian ott fogunk dolgozni. Szovjet és fülöp-szigeteki nővérekkel dolgozom együtt, de mint minden osztályon, nálunk is van jemeni nővér, akit mi készítünk fel jövő hivatására. Beilleszkedésemet és munkámat megkönnyítette, hogy Magyarországról érkezett orvosok között dolgozhatom. Egyébként nagyon sok jemeni orvos beszél magyarul.

— Ha már a nyelvnél tartunk, megkérdezem, voltak-e nyelvi nehézségeid?

— Hiába beszélem aránylag jól az angolt, a betegek közül nem mindenki tud angolul, akikkel saját nyelvükön kell magunkat megértetni.

— Ez azt jelenti, hogy már arabul is beszélsz?

— Ez azért túlzás, de a két év alatt ragadt rám valami az arab nyelvből. A kényszer rávitt legalább a alapfogalmak megtanulására.

— Például hogy mondják arabul azt, hogy nővér?

— Mumarida.

— Egy kérdéssel még visszatérnék a munkádhoz. Mindenképpen magáért beszél az a tény, hogy néhány hónapja már főnővér vagy. Mit jelent ez a számodra?

— Elsősorban a munkám elismerését, vagyis azt, hogy a feletteseim elégedettek velem. Persze, ezzel a felelősségem is nagyobb lett. Nyolc nővér munkáját irányítom az osztályon. Fizetés- emeléssel ugyan nem járt az előléptetés, annyi előnye mindenképpen van, hogy nem három műszakban dolgozom. És ha már újra a munka került szóba, megemlíteném, hogy kezdetben nagyon nehezen szoktunk hozzá a hatnapos munkahéthez, illetve ahhoz, ogy itt nem a vasárnap, hanem a péntek, a dzsumaa az ünnepnap.

— Mit csinálsz, csináltok a szabadidőben?

— Mivel a nővérek részére nem főznek a kórházban, magunknak’ főzünk ebédet, készítünk vacsorát. Maradék szabadidőnkben olvasunk, sétálunk. Időnként elmegyünk a csehszlovák kirendeltség klubjába, vagy csütörtök esténként moziba. Egyszóval nem unatkozunk.

— Tudom, hogy két hónapig leszel itthon, utána ismét visszautazol Jemenbe. Meddig szól a szerződésed?

— Még egy évig, 1988 júliusáig. Aztán végleg hazajövök.

— Bizonyára sokan úgy gondolják idehaza a faluban, és a prágai kolléganőid úgyszintén, hogy sok pénzt keresel. Ha nem titok, elárulnád, így van-e?

— Nem azt mondom, hogy a- nyagi gondokkal küszködöm, de nem is olyan sok az a pénz, mint azt egyesek hiszik. Egy biztos, alaposan meg kell dolgozni azért a pénzért. A távolságról nem is beszélek, hiszen mintegy hétezer kilométerre vagyok el a szülőfalumtól, a szüleimtől, testvéreimtől.

Kép és szöveg: Bodzsár Gyula

Főnővér Jemenben

Az osztályfőnök két egykori tanítványával, Czakó Istvánnal és Horváth Évával.

Kassán (KoSice) a Zsdanov utca 1. szám alatt síri csend uralja az iskola épületét. Szombat van, munkaszüneti nap, nincs kinek, miért itt tartózkodnia. Vagy talán mégis?

Már elmúlt dél, amikor kis társaság kezd gyülekezni az épület bejárati lépcsőjén. Az újonnan érkezők vígan, baráti kézfogások közepette üdvözlik a várakozókat. A csendes, szemlélő még nem tudja, de már sejti, ml cél vezérelte Ide a különböző nyelvjárással beszélő fiatalokat. Volt „iparisták“, ők, akik találkozni jöttek egykori osztálytársaikkal osztályfőnökükkel.

Az iskola Ms folyosója hamarosan elnye-' li a társaságot. Az osztályban — akárcsak egy fogadáson — élénk társalgás kerekedik. Itt is. ott is kis csoportok alakulnak, már mindenki levetkőzte a szorongást, amit az egykori barátok, sorstársak érezni szoktak, ha öt évig nem találkoznak.

A tábla előtt hatalmas tabló Időzi a múltat, az egykori IV F érettségizői, tanárai néznek a képekről a jelenlevőkre. Mindenki megáll a tabló előtt, kérdezősködnek az osztálytársak, tanárok felől. Ki hol van? Mit csinál? Ki lávozott azóta az iskolából? Többen fényképeket höznak elő, mutatják családjuk tagjait, eldicsekednek gyermekeikkel. Mások az egykori osztálykrőnikát

lapozzák. Bele-beleolvasnak, érdeklődéssel nézik a tizenöt évvel ezelőtti felvételeket, s olykor-olykor derülnek Is — zöldfülű önmaguk vagy osztálytársuk láttán. Kedves, .megható a légkör, amelyet az őszinteség, a barátság melege vesz körül.

Egy pillanatnyi csöndben az osztályfőnök, dr. Kováts Miklós hangja halllk:

— Legyetek szívesek helyet foglalni, osztályfőnöki órát tartunk .. .1

Elnémul az osztály, mindenki fegyelmezetten leiil. A krónikába tett bejegyzésből kitűnik, hogy a 33-as létszámú osztályból kilencen hiányoznak.

— Örülök, hogy eljöttek olyanok Is, akik az előző találkozón nem tették tiszteletüket, viszont továbbra ts vannak, akik nem adtak életjelt magukról. Jó lenne, ha a legközelebbi találkozóig utánanéznétek, ml van velük, és biztosítanátok az 5 lelenlétüket Is — így az osztályfőnök.

Aztán mindenki beszámol magáról, családjáról, munkájáról Mindig az új és érdekes változásokat, eseményeket sorolva, meg egy kicsit keresve a régvolt idők kamaszstílusát is.

Valahogy így:

Ágh Zoltán: — Igazgató vagyok, mármint hogy mozdonyvezetőként a vasparipát igazgatom idestova 15 éve. A gépem azóta

ISMÉT EGYÜTT AZ OSZTÁLY

változott, a feleségem viszont nem, szaporulat sem volt a legutóbbi találkozó őta, és úgy fest, már nem is nagyon lesz.

Gasparikné Panyko Júlia: — Azt hiszem, én tettem a legtöbbet a szaporulat érdekében. Vállaltam a harmadik gyerkőcöt ts. Sajnos, előbb el kell mennem, meri mindjárt jön értem a férjem, haza kell mennem szoptatni. Különben mára mindent vállalt a párom, erre azonban nem futja képességeiből.

Nagyidai István: — Megjártam az élet kálváriáját. Mint tudjátok, elvégeztem a színművészetet, de valahogy a világot jelentő deszkák nem bírták el a súlyomat. Voltam Debrecenben, Békéscsabán, Budapesten. Ott is maradtam, de rádiöbemondé- ként. Különben harmadéves jogászhaUgató vagyok, ha már színész nem lehettem.

B. Kovács István: — A Gömöri Múzeumban dolgozom azóta is mint régész, „áskálódok“ a járás területén, értékes leletekre is rábukkantam az eltelt öt év alatt. — Mi volt a legnagyobb felfedezésed? — kérdeznek közbe. — Ez 1982. július 12-én volt,

azóta van egy Szabolcs és egy Hajnalka. Különben az egykori „Doki“ becenév most már ül, mert közben Budapesten ősrégészetből doktoráltam.

Szépe Magdi: — Utolsó találkozásunk őta átéltem egy kényszerleszállást. A Szovjetunióba utaztam, és a bratislaval repülőteret elhagyva alig 20 perc után nagy durranást hallottunk. A gép személyzete udvariasan bejelentette, hogy Varsóban megpróbálunk leszállni. A hír nagyon ránk ijesztett, ezért mindenre felkészültünk. De mint látjátok, sikerült a leszállás, hiszen itt vagyok, élek, ráadásul továbbra is szabadon, hajadon- ként.

És sorolhatnám még az elhangzott beszámolókat. A nyári forrőságban felüdülés volt számomra ott lenni a volt osztálytársak között, hallant e kis kollektíva ma is élő optimizmusát, és nem kevésbé azt, hogy ennek az iskolának diákjai — találkozzanak bárhol és bármikor — jóban és rosszban mindig megértők egymással szemben, mindig barátként tisztelik, becsülik és segítik egymást.

Polgári László

!**•<»*«*«

Nagyidai István tartja beszámolóját