Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-07-29 / 30. szám

[új ifjúságJTf Hol lehet a legkönnyebben megfázni? Náthát, mandulagyulladást, arc- és hom- lokilreggyulladást kapni? Ne töprengjen az olvasó, elárulom. A trópusokon. Afrika, Ázsia, Latin-Amerika forró vidékein. Az ember könnyű kis ingben lép ki az utcára, a párás forróság miatt hiába izzad, mert verejtéke nem párolog el a 35—38 fokos hőségben, ezért semmi sem hűti fel- hevült bőrét. Pillanatok alatt átnedvesedik az ing. Az utcán meglátok egy érdekes üz­letet: nosza lépjünk be (már csak azért is, mert odabent hűvös van). Belépünk. Nagyon jól működik a klímaberendezés, maximum húsz fok van. A kereskedő szép selymet mutat, és miközben alkudozunk, észre sem veszem, hogy a légkondicionáló gép egyenesen rám fújja a jéghideg leve­gőt. Kilépek az utcára, itt megint 35 fok meleg fogad. Randevúm van egy helyi politikussal. Be­ültet a kocsijában, gondosan becsukja az ablakot, hogy ne jöjjön be a meleg, és előzékenyen bekapcsolja a „légkondit“. A gép arcomba fújja áldását — kész a három héten belül nem gyógyuló makacs, legyőz­hetetlen arcüreggyulladás. (Érdekes, bár nem szenzációs megfigye­lésem, hogy Ilyen helyeken a kocsi csu­kott ablakának üvege kívülről párásodik be...) Az ember előbb-utóbb rájön, hogy tró­pusi helyeken sehová sem szabad elindulni jő meleg pulóver nélkül. Mielőtt hűtött he­lyiségbe lépek be, magamra húzom. Ha a kocsiban működik a klímaberendezés, nem szabad törődni a nevető járókelőkkel, ar­cunkra kell teríteni a gyapjúpulóvert. A szállodai szobában pedig — ha elme­gyünk „hazulról“ — be kell kapcsolni a „légkondit“ különben hazatértünkkor nem­csak rekkenő hőség, hanem dohos szag is lesz a szobában. Szóval megy, duruzsol a gép, hűti a szobát, és mire este hazaté­rek, ki is lehet, sőt ki is kell kapcsolni, mert különben éjszaka nagyon megfázik az ember. Igaz, hajnaltájban már így is ak­kora a hőség a szobában, hogy az ember saját verejtékében forgolódik. Mindezt szeretném előrebocsátani, mert amikor a kedves néző a trópusi országok­ban fölvett gyönyörű színes filmekben gyö­nyörködik, eszébe sem jut, hogy itt min­den percben megnehezíti az életet a párás hőség, a jéghidegre hűtött szoba, autó, üzlet. És bizony aligha fogja nekem el­hinni, mennyire vissza lehet sírni a mi közép-európai szelíd klímánkat, eléggé szá­raz nyarunkat-telünket, még a télíkabátot isi Mindezek a „gondok" Igencsak foglal­koztatják az európai utast, aki a Fülöp- szigetekre látogat. Ez a forró égövi ország körülbelül 7100 szigetből áll, és igaz, hogy Jósé Aspiras idegenforgalmi miniszter csu­pán tréfálkozott a nekem adott interjújá­ban, de fgy nyilatkozott: — Jöjjön hozzánk minél több turista az ön országából! Kötelezem magam, hogy mindegyikük kap egy külön szigetet. Ez nem lenne nagy gond, mert hol va­gyunk még attól, hogy évente hétezer-egy­százán utazzunk innen a Duna völgyéből a Fülöp-szigetekre?! Nevét ez az ország — még mint spa­nyol gyarmat — egy gyermek tiszteletére kapta. Villalobos űr, a helytartó. 1542-ben Mexikóból ide érkezve, Fülöp herceg, a kis trónörökös megszületésének örömére Fili- pinasra, Fülöp-szigetekre keresztelte az or­szágot. A kis hercegből II. Fülöp, a híres király lett, az itteni embereket pedig, ha férfiak, ma is filippinóknak, ha nők, ti- lippináknak nevezik Érdekes, hogy a gyarmat sokáig Mexikó algyarmata volt; Mexikónak volt kiadva „albérletbe“ Egyébként itt maláj eredetű az őslakosság, és sokszáz éven át kevere­dett a spanyol, kínai és más ázsiai népek­kel, majd később az Egyesült Államokból ide érkező amerikai fehérekkel, négerek­kel. Mexikói eredetű indián gének is bele­vegyültek a „koktélba“. Ez a keveredés annyira áldásosnak bi­zonyult, hogy talán sehol a világon nincs annyi gyönvörfl lány, mint éppen itt. Nem vágyom statisztiktisí babérokra, de egy tévéműsorban felállítottam egy „szépség- koefficienst“: melyik országban hány gyö­nyörűt találni találomra kiválasztott tíz fiatal tánv között. Szerintem a Fülöp szigetek vezet, hatos együtthatóval (kétségtelen: a mi európai szépség-fogalmaink szerint, és az én egyé­ni részrehajlásommal súlyosbítva...). A lágy maláj vonásokat finom ecsettel festett spanyol-arab vonalak rendezgetik, és azt hiszem, az európai-amerikai vér te­szi, hogy az itteni lányok nem olyan ala­csony kis dundik, mint a legtöbb ázsiai nő­vérkéjük. Honnan az amerikai elem? Spanyolor­szág, amely 1898-ban Kuba miatt háborút viselt az Egyesült Államokkal, és el is vesz­tette ezt a háborút, ugyanabban az évben húszmillió dollárért jobbnak látta eladni Washingtonnak a szigeteket. Ettől kezdve 1946-ig (rövid Japán megszállással) csak­nem ötven évig hivatalosan is amerikai gyarmat volt az ország, s ez friss amerikai vérkeveredést is hozott, de főleg: az ame­rikai civilizáció áldásaival és átkaival hal­Sugár András: mozta el a Fülöp-szigeteket. Elterjedt a kozmetika, a sport, s ez is használt a lá­nyok, főleg a városi lányok szépségének. Ami azonban rontott az ország képén, az a korrupció, a bandaháborúk, az erőszak és a prostitúció „importja“ volt. Mert ez is jórészt az Egyesült Államokból jött... A csaknem ötvenmilliós ország urai büsz­kén mondják, hogy az Egyesült Államok és Anglia után a Fülöp-szigetek a világ legnagyobb angol nyelvű országa. Ez furcsa dicsekvés, hiszen az itteni lakosság anya­nyelve a tagal (vagy tagalog), egy maláj eredetű nemzeti nyelv, és sok szigeten egé­szen más nyelveket beszélnek. Még mindig hivatalos nyelv a spanyol is. (Nem sokan értik, bár majdnem mindenkinek gyönyörű spanyol neve van.) De az iskolában inkább angolul tanulnak a gyerekek, és az utcán bárkivel állunk szóba, valóban tud ango­lul. Ha az ember a falak közötti óvárosban (neve Intramuros, ami spanyolul „Falkö- zötti“-t jelent) a macskaköveken sétál, a régi Mexikóban, Granadában vagy Ö-Havan- nában érezheti magát, és még az erődöt is Santiagónak hívják. A kínai városrész­ben, a manilai Chinatownben viszont az or­szág 300 000 kínai lakosának nagyrésze csaknem pontosan úgy él, mint Szingapúr­ban vagy Hongkongban. Hihetetlen, de igaz: az itteni kínai éttermekben nagyon ritkán esznek pálcikákkal. A többi mind ugyanaz. És a kínai polgárság kezében van a kereskedelem, az ipar jelentős része. Néhány évvel ezelőtt Manila azzal a re­korddal büszkélkedhetett, hogy évi kilenc­ezer gyilkossággal a világ legveszélyesebb városa volt. Egészen 1972-ig, amikor Fer­dinand Marcos elnök bevezette a rendkí­vüli állapotot. Néhány hónap alatt 45 mil­lió (nem tévedés!) lőfegyvert adtak le, vagy koboztak el. A meglehetősen nagy kiterjedésű Mani­lában zsúfolt buszok mellett dzsipni nevű furcsa járműveken közlekedik a nép. A dzsipet az amerikai hadsereg hozta ide 1945-ben, és a találékony filippinők ezer­nyi fura díszítéssel, ezüst színű lószobrok­kal, tarka festéssel ékesítve iránytaxit „fa­ragtak“ belőle. A dzsipni orrára kiírják az útvonalat, és annyi utast vesznek föl, amennyi csak belefér, Láttam már 23 utast is egy dzsipnin, igaz, a fele iskolásgyerek volt. Ha utast lát a sofőr, őrült fékezéssel megáll, és szerény borravalóért még kité­rőkre is hajlandó. Faluhelyen szomorúbb az élet, a parasz­tok vízibivaly vontatta ekével kapirgálják a földet, terményeiket bagóért adják el a főlvásárlóknak. Ha rossz a termés: az isten csapása. Ha jó: talán még rosszabb, mert nincs ára a gabonának, rizsnek. A paraszt­nak, igaz, kevesebb a kiadása, hiszen egyet­len silány inggel, nadrággal évekig ki le­het húzni a trópusi hőségben, a ház bam­buszfalának résein szabadon áramlik át a szellő, és ha költözni kell, a húsz-harminc barát, szomszéd és rokon vastag bambusz­gerendákra rakja a házat, és egyszerűen továbbviszi néhány kilométerrel. Sok gon­dot okoznak viszont a trópusi betegségek, a bélférgek, a szúnyogok, a mohó patká­nyok és egyéb élősdiek. Nagy gond, hogy hiányzik az egészséges ivóvíz. A társadalmi életet is az élősdiek kese­rítik meg. Mert korrupció mindig is volt és mindig lesz. Barátunk és kalauzunk, Abelardo (bece­neve: Blade) izgatottan közli, hogy vasár­nap ellátogathatunk a pagsanjani vízesés­hez. Laguna tartományba, Manilától autó­val két órányira délkeletre. — A világ legizgalmasabb élményében lesz részük — mondja Blade lelkendezve. A két órából, sajnos, négy is lett, mert a rendkívüli tájfunidőszak hirtelen bekö­szöntött, és trópusi felhőszakadások zúdul­tak ránk. Emiatt gyakran meg kellett áll­nunk, mert két méternyire sem lehetett el­látni, aztán a hirtelen képződött pocso­lyák helyenként szinte tóvá változtatták az utakat. Pagsanjan valóban nagy élmény volt, de Izgalmas is. Kis híján otthagytuk a fogun­kat. Csoda, hogy életben maradtunk. Igaz, hogy a halál, amelyet hajszálon múlott, hogy sikerült elkerülnünk, alighanem gyors és szenvedés nélküli elmúlás lett volna. A pagsanjani attrakció a következő: a turista beül egy keskeny, hosszú lélek- vesztőbe, amelyben elöl is, hátul is egy-egy erős, hajlékony testű fiatal evezős foglal helyet. A csónak ezután megindul a fo­lyón lefelé, vízeséseken és sellőkön hajt keresztül állandó veszélyben, majd a világ talán legmélyebb hasadékában folytatódik az út, ahol a folyó összeszűkül. Végül a vízesés résein behatol a lélekvesztő egy barlangszerű tóba, ahol a bátrabbak meg­fürödhetnek és kitehetik gyenge testüket a vízesés szelídebb ostromainak. Ez volt a „forgatókönyv“, és hogy ne legyenek vérmes reményeink a filmforga­tással kapcsolatban, »ögtön kaptunk is egy­két nylonzsákot, hogy a nedvesebb szaka­szokon abban tároljuk a kamerát. Mivel szinte minden szakasz rettentően nedves volt, a gép alig került elő. Nagy szerencsénk, hogy egyszer sem esett a vízbe, még a sellök habzó örvényeiben sem. Lehet, hogy nem is annyira szeren­cse, hanem inkább Janovics Sanyi ember- feletti erőfeszítéseinek köszönhető. Jó darabig élveztem a szokatlan élményt, gyönyörködtem a csónakos legények vir­tuóz munkájában (ezt gavalléros borrava­lóval jutalmaztuk az út végén), egészen addig, amíg gyors halálunk kis híján be nem következett. Tessék elképzelni a világ legmeredekebb, legmélyebb hasadékát, ahol lent mi csóna­kázunk a keskeny folyó hátán, mellettünk mindkét oldalon fákkal, bokrokkal sűrűn benőtt fal emelkedik legalább ötszáz mé­ter magasba, szinte alig látni űz eget. He­lyenként az irdatlan magasságban össze is hajlik a növényzet. Megilletődve nézem a rendkívüli, fensé­ges látványt. Egyszer csak előttünk úgy húsz méternyire kavicsok hullanak a vízbe. — Mi ez? — kérdem riadtan a csóna­kosokat. — Semmi, uram, semmi. Vad majmok játszadoznak odafent — mondja egyikük. Ebben a pillanatban körülbelül két mé­terrel csónakunk orra előtt, hatalmas, leg­alább ötven tonna súlyú kőszikla zuhan a vízbe, iradatlan hullámot ver, csaknem felborítja a csónakot, és hideg zuhanyt zú­dít ránk. Csónakunk talán egy másodpercen belül siklik ugyanarra a helyre, ahová „becsa­pott“ a szikla. Tehát ha a sors úgy hozza, hogy mi egy másodperccel előbb érünk oda, akkor pi­ros víz marad utánunk. Ennek végiggondolásához a másodperc tizedrésze is elegendő volt. Janovics és én egyszerre mondtuk egymásnak, ugyanazok­kal a szavakkal: — Csoda, hogy még élünk. A csónakosok rettentően megilletődtek. Egyikilk keresztet vetett. Ám csakhamar úrrá lett rajtuk az idegenforgalmi szakma jól betanult fegyelme, s az a mindennél fontosabb szempont, hogy a turistákat nem szabad elijeszteni. A fiatalabbik — magára erőltetett nyu­galommal, sőt mosollyal megmagyarázta: — Kedves kis majmok élnek odafent, ját­szadoznak, néha kisebb, néha nagyobb kö­vek hullnak. — És baleset még nem fordult elő? — kérdezem. Izgatott szóváltás kezdődik kettejük kö­zött ékes tagal nyelven, ebből kihallani az accident (baleset), és american szavakat. Az öregebbik végül klnyögi: — Volt baleset, de nem súlyos, kevesen haltak meg. j Fiatalabb társa tagal nyelven ráripako- dik, a szöveget nem értem, csak a tele­vision szót, de a muzsika teljesen világossá teszi a kioktatás értelmét. Minek kelted rossz hírét az országnak a külföldi tévé­sek előtt? Azt akarod, hogy ne jöjjenek a turisták, és felkopjon az állunk?! — körül­belül ez lehetett a kioktatás tartalma. Akármi volt is, az öregebbik gyorsan helyesbít, angolul: — Illetve: csak mondják, hogy baleset volt. Mindenfélét beszélnek az emberek, de a valóságban nem történt szerencsétlenség. Amikor nem nézek oda, szemem sarkából látom, hogy az öregebbik még egyszer ke­resztet vet. Még aznap megünnepeltük túlélésünket. MINDEN TURISTA KAP EGY SZIGETET Első helyen 1986-ban Franciaország az első helyre került a nyugat-európai országok között, ami az egymillió lakosra jutó halálos közúti baleseteket illeti. Egymillió lakosra szá­mítva 205 halálos balesetet legyeztek Auszt­ria 180. az NSZK és Olaszország 140—140 halálos balesetével szemben. A balesetek okai között sorrendben a következők sze­repelnek: ittas vezetés, a megengedettnél nagyobb sebesség, az előnynyújtás elha­nyagolása. Tíz esetből nyolcban a gépko­csivezetők a hibásak. Lorca A neves spanyol rendező, Juan Antonio Bardem befelezte újabb filmjének forgatá­sát, amelyet a híres antifasiszta költő, Lor­ca emlékének szentelt, aki 51 évvel ezelőtt esett a fasiszta terror áldozatául. A Lorca — egy költő halála film címszerepét Ni­cholas Grace angol színész alakítja. Pár­huzamosan elkészült a film ötrészes tévé­változata is. Az olaszok és a spagetti Azt lehetne hinni, hogy az olaszok spa­gettiből eszik a legtöbbet. A valóságban az átlagos évi fogyasztásuk 70 kilogramm kenyér, 47 kilogramm hús és csak 32 kilo­gramm spagetti. Mérgező felhő Verona olasz város kültelkeit mérgező felhő lepte el, ami légzési nehézségeket okozott a lakosságnak. Feltételezések sze­rint a mérgező anyag a közeli vegyi üze­mek valamelyikéből származik, amely vi­szont nem Jelentette be a balesetet. Körül­belül húsz személy orvosi ellátásra szorult. Távirányítással Franciaországban olyan szerkezetet dol­goztak ki, amelynek segítségével ki lehet oltani illetve fel lehet gyújtani a villanyt akár 25 m (zárt terü­leten) vagy 50 m (nyílt helyen) távolság­ból. A szerkezet, eltérően a tévékészülék­hez használt távirányító berendezéstől, nem infravörös, hanem rövidhullámú sugarak­kal működik. Híd vagy alagút Olaszországban nagy vita dúl azon, hogy a félsziget és Szicília között hidat vagy alagutat építsenek-e. A tervezetek száma, amelyek az egyik vagy a másik változatot részesítik előnyben, egyre nagyobb. Külön­bizottságot hoztak létre ezek tanulmányo­zására, amelynek még az idei év végéig döntést is kell hoznia. Kolosszus Mint már jelentettük, Rodosz kikötője közelében, a parti vizek fenekén archeo­lógiái feltáró munkálatok kezdődtek, ame­lyek már az első napok után sikerrel ke­csegtettek. A görög szakemberek máris fontos felfedezéseket tettek. Előbb hatal­mas megmunkált kőtömböket találtak, újab­ban pedig egy óriás méretű kezet, amely­ről feltételezik, hogy a világ hét csodája közé számított rodoszi kolosszus részét ké­pezte. A kézről több felvételt is készítet­tek.

Next

/
Thumbnails
Contents