Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-07-22 / 29. szám
í A TENISZ NAGYKORÚSÁGA Nézd, milyen erős vagyok! A kondícióiét illető kérdésre Növényi Norbert nem sokat teketóriázott, és Szabó Sándornak, az MTI munkatársának megmutatta bicepszét. Norbi, a lábbokszoló Ki ne emlékezne még a tapasztaltabb sportbarátok közül a fiatal magyar kötöttfogású birkózó, Növényi Norbert nagyszerű győzelmére az 1980-as moszkvai olimpiai játékok birkózótornájának 90 kilogrammos súlycsoportjában? A legfiatalabbak meg bizonyára hallomásból vagy netán a tévében azóta felvételről többször is megismételt siker utáni örömtáncáról tudnak erről a sportolóról, aki azóta már felhagyott az aktív versenyzéssel, illetve. Három éve, huszonhét esztendősen ismét felhívta magára a figyelmet. Mivel a birkózásban szerzett sérülései miatt már nem tudta a régi teljesítményeit nyújtani, új sportágat választott a népszerű Norbi. A karate egyik válfajában, a kickboxban vagyis a lábbokszban kezdte meg a rendszeres edzéseket. Rendkívüli sporttehetségét és akaratereiét rövidesen itt is bizonyította. A nehézsúlyban rövidesen válogatott lett, és miután 1986-ban nevezték a párizsi Európa- bajnokságra, ott a 87 kg-on felüli súlycsoportban aranyérmet szerzett. Bár technikája még nem tökéletes, főleg nagyszerű küzdőszellemével a döntőben a tapasztalt Chiaruccit győzte le. Amikor nemrégen Budapesten találkoztunk vele, további terveiről így nyilatkozott: — Nekem mindig maximálisak a terveim, vágyaim. Az Idén Svájcban rendezik a kick-box VB-t, itt is szeretnék bizonyítani, s ha már bizonyításról van szó, akkor újabb aranyéremmel szeretném folytatni a pályafutásomat ebben a sportágban Is. S a birkózás? Ahhoz sem lettem egészen hűtlen, hiszen a Budapesti Spartacus vezetőedzőjeként dolgozom, a fiúk j pedig a magyar élgárdához tartoznak. Kép és szöveg MAJOR LAJOS Juan Antonio Samarach, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke érthető elégedettséggel nézhetett körül a talán legelőkelőbb isztambuli hotel 18. emeletén berendezett irodáiéban: teljesült egyik nagy terve, a sokáig vitatott amatőr-profi vita megoldása. Bár az isztambuli NOB-határo- zat csak egy sportágra vonatkozik — ráadásul ebben az esetben is csak kísérletről beszél —, senki nem titkolja, hogy a tenisz elismerése megnyithatja az utat a hivatásos játékosok olimpiai megjelenése előtt. (Mint ismeretes, az idén májusban hozott döntés rendkívül körültekintően úgy fogalmaz, hogy a tenisztapasztalatokat a későbbiekben más sportágakban is alkalmazni lehetne. Az isztambuli döntés értelmében kevés kivételtől eltekintve — ilyen például, hogy még a Davis Kupában legjobban szereplő országokból is mindössze három férfijátékos nevezhet az 1988-as küzdelmekre —, valóban a legjobb teniszezők, indulhatnak a szöuli olimpián. Feltétel továbbá az is, hogy 14 nappal a versenyek előtt olimpiai faluba kell vonulniuk, s ettől az időponttól kezdve a játékok végéig pénzt teljesítményükért nem kaphatnak, ruhájukon hirdetéseket a nemzeti olimpiai bizottságok által engedett módon viselhetnek.) A nemzetközi olimpiai mozgalmat, valamint a tenisz világát jól ismerők számára a döntésben két nagy tekintélyű sportdiplomatának volt nagy része. Willy Daume nyugatnémet sportvezető irányította a programbizottság munkáját :az ő feladata volt, hogy a 26-os „amatőr szabályzatot; megváltoztatva a kor szellemének megfelelően próbálja megnyitni a játékokat a valóban legjobbak előtt. Mindez nem ment könnyen, hiszen Daume igen bonyolult helyzetben, nem sokkal a bojkott által sújtott moszkvai olimpia után kapta a megbízatást az új NOB-elnöktől. Samarach- tól. A NOB már 1981-ben a nemzetközi sportszövetségek hatáskörébe utalta az amatőrstátus eldöntését. Keveseknek tűnt talán fel az, hogy a NOB-chartában az 1974-es bécsi kongresszus óta nem szerepelt az „amatőr“ kifejezés, azt inkább az újságírók használták. Az 1984-es, ugyancsak nem teljes létszám mellett lezajlott Los Angeles-i olimpia, illetve a szarajevói küzdelem a téli sportágakban további fontos fordulópontot jelentett, mert ekkor indulhattak labdarúgásban, illetve jégkorongban először profik. Ugyanakkor Daume minden próbálkozása ellenére sem sikerült elérni, hogy a hivatásos versenyzőket minden sportágban, ráadásul a lehető legkisebb korlátozás mellett beengedjék az olimpia küzdőtereire. Nyilvánvaló, hogy Daume harca elsősorban a mindenható menedzserek ellen folyt. Ezt egy interjúban így fogalmazta meg: „Nem is a versenyzők, hanem a menedzserek és a társaságok, nem utolsósorban pedig a televíziós állomások pénze jelenti a nagy veszélyt az olimpiai mozgalom számára.“ Azzal, hogy Szöulban a teniszezőket legalább három hétig kiveszik a menedzserek kezéből — nos ezzel teremtődnek meg a kompromisz- szum lehetőségei. Philippe Chartrlernak, a Nemzetközi Teniszszövetség nagyhatalmú vezetőjének is jókora szerepe van az isztambuli „győzelemben“: a francia üzletmber 1972 óta áll a teniszszövetség élén. Maga is jól teniszezett, hiszen 1951-ben hatodik volt a francia ranglistán. Később megmutatta: a szavakhoz, a diplomáciai mesterkedésekhez is ért. Neki tudható be, hogy sikerült elhárítani a profi teniszsport szakadásával járó nyílt vitát a teniszt irányító menedzserek között a hetvenes évek végén, s ez végső soron a kihívó amerikai üzletember, Lamar Hunt olajmágnás WCT-tornáinak visszaszorításához vezetett. További nagy tette, hogy 1981-ben felvétette az olimpiai sportágak közé a teniszt, sőt Los Angelesben már bemutató tornát is rendeztek. Mi sem jellemzi jobban ennek magas színvoA Nemzetközi Olimpiai Bizotts&g döntése értelmében két-két versenyzőt küldhetünk az olimpiai játékokra egyéniben, egy- egy párost és egy teniszező selejezőt játszhat a bejutásért. Bizonyára ott lesz közöttük a képen látható huszonnégy éves Milan Srejber is. naiát, minthogy a nők mezőnyében a ma már a világranglista második helyezettje, Steffi Graf győzött, míg a férfiaknál Stefan Edberg. A teniszvilág érthető Izgalommal várta az Isztambuli híreket, s természetesen megszólaltak az érdekeltek is a pozitív döntés után. Érdekesség, hogy nem volt egyértelmű a lelkesedésük. Bebizonyosodni látszik, hogy a már túlságosan régóta a profi teniszben lévő nagyságok számára az olimpia sport-varázsereje megszűnt létezni. Ök inkább tisztes pénzkereseti forrásnak tartják a teniszezést, ilyen értelemben tehát üzletemberek, mintsem olimpiai szellemű sportolók. Közéjük tartozik Martina Navratilová és Mats Wilander is. Navrátilová azt nyilatkozta, hogy számára az olimpia kisstílű verseny, ahol nem kíván tizenévesekkel „internátusbán összezárva lenni“. Nyílt utalás — gúnyos kritikával vegítve — ez arra, hogy a legdrágább szállodák kényelméhez szokott teniszező milliomosoknak Szöulban az olimpiai faluban, négyágyas szobákban együtt kell lakniuk a többi versenyzővel. A jelek szerint ehhez Navrati- lovának nincs kedve. Mats Wilander hasonlóan nyilatkozott, s nem megy Szöulba Ivan Lendl sem. John McEnroe más okból mondja le a részvételt: „Ha indulnék az olimpián, akkor olyan volna ez, mintha ellopnám a gyermekek elől a rumosmegy- gyet.“ (McEnroe arra utalt, hogy a jó nevű profik feltűnése miatt a kevésbé ismert sportolók nyilván kevesebb helyet kapnának a világlapokban, ritkábban ostromolnák őket a riporterek, Ezt McEnroe nem tartja sportszerű megoldásnak — ám szavai inkább keserűséget tükröznek, mintsem józanságtól, hiszen az eddigi olimpiákon is a szupersztárok álltak a reflektor- fényben.) A fiatalabb teniszezőket egyértelműen fellelkesítette a hír Steffi Graf, a nyugat- németk üdvöskéje elárulta, szerződését úgy kötötte az őt támogató cégekkel, hogy számított az olimpiai tenisztornára, így ez az időpont kimaradt szerződéseiből. Ugyancsak ott lesz Szöulban az a férfi, aki leg- fiatalabbként nyerte meg a nem hivatalos tenisz-világbajnokságot, Wimbledont: Boris Becker az NSZK-ból. (Becker: „Kétségtelen tény, hogy egy teniszező számára Wimbledonnál nem lehet fontosabb verseny. Ha azonban tágabb értelemben nézzük egy torna sportértékét, akkor én is az olimpia mellett voksolok.) A világlapok Is egyöntetűen üdvözük a tenisz olimpiai sportággá emelését: Szöul egyetemi sporttelepén pedig már készen áll az a 27 pálya, ahol lezajlanak a küzdelmek. Valószínűleg igaza van a londoni Times munkatársának, amikor ezt írja: „Ezzel a döntéssel az olimpiai mozgalom végre elfogadta a valóságot.“ Nem félnek... ...PEDIG „TIGRISEK" JÁRNAK KÖZÖTTÜK eBBasawfei | A kapus — hátvédjeivel együtt <-< igazán megtett mindent. Árnyékra vetődött, elfelejtett kijönni a beívelésekre, társai csetlettek-botlottak, szinte tálcán kínálták a gólszerzés! lehetőségeket az ellenfél csatárainak, de azok képtelenek voltak betalálni. Mellé, fölé, a kapu előtt keresztben, mindenhová ment a labda, csak a hazai csapat hálóján békésen szövögető pók nyugalmát nem zavarta. Az otthoni „érintettek“ már-már azt fontolgatták, lepihennek az üde gyepre — szép idő volt —-, esetleg öngóllal könnyítenek a vendégeken, ám meggondolták, túlságosan is kilógott volna a lóláb. A közönség — már aki bírta idegekkel a pályán folyó bohózatot — amúgy is végigskandálta a második, félidőt: „Granda! Granda!“ — kiabálták a szurkolók, ami annyit tesz: csalás. A 89. percben azután mégiscsak megtörtént a csoda. A kiesés ellen küzdő vendégcsapat középcsatára megemberelte magát, s a hazai kapus, valamint kompániája hathatós támogatásával — a nézők eget verő füttykoncertje közepette — egyenlített. A történet annyira valószerűtlen, hogy első „olvasásra“ el sem hiszi az ember. Pedig megtörtént, a lengyel első osztályú labdarúgó-bajnokság hajrájában, a Lech Poznan—Polonia Bytom mérkőzésen. A hazaiaknak már mindegy volt, előbbre nem léphettek a táblázaton, a kiesőktől messze kerültek; a vendégeknek viszont kellett a pont, mint egy falat kenyér. Ennek ellenére aligha volt ember, aki feltételezte volna, hogy a két együttes — enyhe kifejezéssel élve — megegyezik az eredményben. Még a szövetség sem, hiszen erre a találkozóra kivételesen nem küldte el „tigriseit“. (Lengyelországban e nem éppen hízelgő megnevezéssel illetik a szurkolók, s újabban a sajtó is a szövetségi ellenőröket, akiknek — mint mindenütt a világon — első számú kötelessége a játék tisztasága fölötti őrködés.) Hivatalos jelentés híján, a Liga Bizottság a mérkőzéstudósítás alapján „fogott gyanút“. Az utolsó forduló manipulálásairól viszont már a „tigrisek“ is beszámoltak, igaz, bizonyítékuk nekik sem volt. Lengyelországban az 1986—1987. évi bajnokság eredetileg megváltónak hitt újításokkal rajtolt. Ezek egyike volt, hogy az eddigi két csapat helyett ezután négy esik ki az első osztályból. Az utolsó kettő apelláta nélkül, a „fölöttük“ végzett négy közül — osztályo- zójukat követően — újabb kettő. A záróforduló előtt egyedül a sereghajtó Motor Lublin sorsa pecsételődött meg, a másik, direkt kieső hely, illetve az osztályozós pozíciók elkerülésében viszont még hét együttes volt érdekelve. Köztük négy nag$ múltú gárda, a Stal Mielec és a Ruch Chorzów, A Ruch az egyetlen lengyel csapat, amely története során eddig mindig a legmagasabb osztályban játszott, most pedig utolsó fordulóbeli eredményétől függött első ligás léte. Természetesen^) mindkét leginkább fenyegetett megnyerte utolsó mérkőzését — ráadásul Idegenben játszva. De megtáltosodott a Polonia Bytom és a Walbrzych is, így a Mielec esett ki, a Ruch, a Polonia és a Walbrzych pedig osztályozóssá „küzdötte fel“ magát. Az osztályozőra azonban már büntetett csapatként áll ki mindegyik, a szövetség elnöke, Zbigniew Jablonski megelégelte a — megítélése szerint már hosszabb ideje folyó — porhintést. A Belügyminisztérium bűnügyi osztályának ezredesi rangban lévő vezetője másfél éve lett a lengyel labdarúgás első embere. Saját bevallása szerint a tavalyi, ugyancsak furcsa véget ért bajnokság tisztátalanságait — „friss ember“ lévén, no meg bizonyítékok hiányában — csak szemlélte. Pedig a sajtó aligha véletlenül keresztelte át az Eks- traklasá-t (a legmagasabb osztály népszerű elnevezése) Ekstrakasává, nyílt utalásként a lengyel futballban uralkodó áldatlan állapotokba. Wojciech La- zarek szövetségi kapitány elkeseredett nyilatkozatai is egyértelműek voltak. S Kapitány többször felpanaszolta: a mostani menőknek teljesen mindegy, szerepelnek-e a válogatottban vagy sem, őket egyvalami érdekli Igazán: a pénz. Az anyagiakat pedig klubjuk előteremti, még ha a fekete föld alól Is ... A félrenevelt felnőttekből a válogatott rövid együttlétei alatt lehetetlen egészségesen gondolkodó embereket faragni, persze soha nem szabad föladni. Ez lebeghetett a szövetség vezetőinek szeme előtt, amikor ítéletet hirdettek a gyanúba keveredett együttesek fölött. Drasztikus büntetés helyett nevelő célzatú ítélet született. Nem vontak le pontokat — a Lublin és a Mielec amúgy is kiesett, a többiek, Lublin kivételével, az osztályozón „bűnhődnek“. Sokkal érzékenyebben érinti az érdekelteket, hogy meghatározott ideig nem utazhatnak külföldre, illetve nem adhatnak el és nem vehetnek játékost, kizárattak a hazai és külföldi igazolásból. (Ez utóbbi rendelkezés egyetlen játékost, a Lech Poznan válogatottját,. Krzysztof Pawla- kot érinti). Az Olimpia másfél évig nem utazhat külföldre, a Lublin ugyancsak ennyi ideig nem játszhat külföldön. A Ruch stopja két évre szól, a Mielecé egyre. A Lech — miután eleget tett In- tertotó-kötelezettségének — másfél évig „jár helyben“. A Lengyel Labdarúgó-szövetség — úgy tűnik — nem akar egy helyben topogni, az ezúttal példás gyorsasággal meghozott büntetések, amelyek a szurkolók egyértelmű helyeslésével találkoztak', erre utalnak. S. I.
