Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-06-17 / 24. szám
aSSW»$58BB»!!SaB«'j Mire vártunk tulajdonképpen?! Mi után sóvároghattunk, egy osztály kamaszcsapata, úgy április vége táján, május kezdetén? Vagy mi az, amiről úgy tűnt, már lekéstünk, és mi az, amiről még úgy véltük, hogy elérhető? Mert sóvárgásaink középpontjában nem néven nevezhető tárgyak vagy személyek álltak, hanem képzelet formálta világok, körülhatárolva címezetlen epedezések- kel. Kereken megmondva: ok nélkül vadak voltunk, szelesek, mind-mind egy- egy Buffalo Bill a maga személyében. Telve oktalan haraggal, céltalan fel- alá rohangálással, vak reményekkel. (Ö) nálunk a tavasz jöttét nem a rügyfakadás, virágba borulás jellemezte. A legbiztosabb jele annak az volt, hogy valakiben elszabadultak pokoli tervezgetései. Például ebben az évben Muskátli Lajcsi, tisztes nevén Mészáros Lajos, prominens tanuló, akinek különkulcsa volt (!) az iskola vegy- szertani laboratóriumához, május 6-án titkos kotyvalékot kevergetve felrobbant. Tavaly meg Kovalikék Hédervári tanár úrnál „betonozták“ volna a járdát. Mondom, volna, mert a cement helyett egy zsák műtrágyát fordítottak a keverőgépbe. Ugyan voltak ennél ártatlanabb esetek is. Bukfi Gézus például a nemrégiben fogadást veszítve, kénytelen volt elfogyasztani egy kis csokor ibolyát... — Illatozol? — kedveskedünk neki ekképpen még ma is. Iskolánk környékén ilyen esetek jelezték a természet zöldbe fordulását. És ekkor, hamarabb bánatunkra, mintsem örömünkre, egy új tanárt kaptunk Rónai László személyében. Mesz- sziről lerítt róla, hogy még forró a diploma a zsebében, s mi pereltük azt a kiszámíthatatlant és vaksit, úgy, úgy, azt a mindig szidhatót, vagyis a sorsot, hogy nincs igazság, nincs könyörüle- tesség a földön. Ugye. tudvalevő, hogv új seprő jól seper, és tessék, éppen minket fog ez „sepergetni“ az Iskolaév végéig. Elkeseredtünk, és el Is követtünk mindent, hogy „idő előtt törjön el a seprő nyele“. Rónai László földrajz szakos tanár űr órái csatatéri jelenetekkel szövődtek át. Hogy bírta rohamainkat, még inkább felajzotta; képzeletünket, és válogatott módon igyekeztünk őt „csődbe juttatni“. Aztán egyszer csak huss! Mintha egy Hodossy Gyula: Meditáció megállóval Anyám nem tudja, hogy itt ülök az állomási kocsmában, de apám sem. Viszont én a fiaimról mindent akarok tudni. / Ha most a szüléimhez utaznék, és elmondanám, hogy egy állomás kocsmájában ülök, az mondanák: jó. Szemükön látnám nem értik, miért is utazom oda. Hibás körkörös A kendert ki kell csíráztatni, hogy legyen elég kender. A csírát meg kell öntözni, hogy nagyra nőjön a csíra. Az öntözést abba kell hagyni, mert megelégeltük az öntözést. Hagyni kell a fiút, hogy magától akarla abbahagyni. A fiút ki kell csíráztatni, hogy elégedett legyen a leány. A csírát meg kell öntözni... zsák lyukadt volna ki, s mintha ötleteink világgá röppentek volna belőle: legyőzetve maradtunk a tanár úrral szemben. Hogy ez jót nem szült, az érthető. Szégyenkeztünk is, amikor kínos kénytelenségből a szellemes tréfálkozás helyett csak otromba viccekkel kíséreltük meg kizökkenteni kedélyállapotából, mert nem tudtunk szabadulni önmagunk ördögétől. S ekkor jött az az időszak, amikor magunk se tudtuk már, mire várunk tulajdonképpen. Mint mondtam, már sóvárogtunk, de sóvárgásainknak nem volt se tárgya, se személye, azonkívül tettre készek voltunk, de csak nem akart jönni egy arra méltó alkalom, hogy kimutathassuk. Ami meg alig hiránykodásnak neveztük, sőt közeledését sértődötten visszautasítottuk. Pedig mi nem akartuk a kapcsolat végleges megrontását, mi csak úgy éreztük, hogy mindennek ára van, és a tanár úr ne akarjon itt máris népszerűsködni. Tessék egy kicsit megszenvedni. Tessék egy kicsit megalázkodni. Tessék egy kicsit gyarlóbb embernek lenni! Tessék már ne annyira okosnak lenni! Aztán jött olyan időszak, hogy — elismerésként — fakírnak neveztük a tanár urat. Mert olyannyira kikezdhetetlen volt. Mert még csak az osztály- főnökünket sem avatta be a dolgokba, aki pedig jó csípős pofonok formájában rögvest véleményt formált volna: viselkedésünkről. — Ilyen még nem Poor József: Az idő megszépítő tükrében hető, már-már megbékéltünk volna akár Rónai László tanár úrral is, ha jött volna egy olyan pillanat, amikor annak beismerését nem szégyellettük volna. De az a pillanat még váratott magára, s akár vihar idején, amikor a szél elültét még fel-feltámadó rohamok jellemzik, mi is ellenkeztünk, tiltakoztunk, lázadoztunk. Persze megtörtént az is, hogy a kötözködés végeredményeképpen váratlanul baráti vagy diákszerelmi kapcsolatok szakadtak meg „egy életre“, aztán ismét a tanár úr lett ingerlékenységünk céltáblája. Mint mondtam, mégis már a szélcsend jelei kezdtek mutatkozni az osztály kedélyt felkavaró viselkedésében, Rónai László tanár úr nem kis megkönnyebbülésére. De ö ekkor elkövette azt a hibát, hogy megértőén lekezelte már- már erejét veszítette kamaszos kitöréseinket, minek következtében elemi düh gerjedt bennünk, s küzdelmünk újabb menete vette ezzel kezdetét. Úgy látszik, a tanár űr tanulmányaiból ismerte már „korszakunkat“, viszont bennünket éppen ez a magabiztossága sértett és bántott. — Semmi baj, fiacskáim — mondogatta atyáskodva, válaszul bajkeverésünkre, a még elnéző mosolyra is tellett erejéből. Hát lehetett ezt már elviselni? Mi nem megbocsátást vártunk. Inkább egy kiadós szitkozódást, amelynek alapján „jogosan“ duzzoghatnánk, egy elhamarkodott pofont (lehetőleg a szomszéd kapja meg), amelyért égre-földre eskü- dözhetnénk, hogy ne félj, te széplegény, a bosszúnk az életben egyszer még utolér. Vagy írta volna az ellenőrzőbe (lehetőleg a szomszédéba!): ... értesítem a kedves szülőket, fiuk magaviseleté..., hogy mi stílusát, írását ócsárolhassuk, s hogy átkozhassuk, ha egyszer olyan szívtelen. Szelídségét bá- l volt — mondtuk tanácstalanságunkban, és kíváncsian vártuk a fejleményeket. Már nem is tervezgettünk, mert úgy láttuk, a dolgok maguktól is felbukkannak, rendeződnek, megméretnek és megmérkőznek, és szolgálnak annyi elégtétellel, hogy részünkről szinte fölösleges már minden-minden erőlködés. Az az elégtétel azonban csak sovány — füstölögtünk gondolatainkban, miután úgy láttuk, hogy Rópai tanár úrnak szíve sincs, mi sajoghatna. — Fakir — mondta először Szegfű Peti —, ez egy fakir. Ennek a hátán fát apríthatsz. És ezt nem csúfolódásképpen mondta. És kezdetben még csak sajnálkozásszámban sem. Aztán a fakir szó naponta más és más színezetet kapott, mígnem tartalmatlanná, üressé, erőtlenné vált. Már nem volt képes visszatükrözni azt, amit éreztünk. És akkor mintha az osztály defektet kapott volna. Durr, és kész, most már a tanár úr tehet, amit akar, váratlanul, érthetetlenül, olyan előnynyel elhúzott a csatatér oldalvonala mellett, s látványos gólt lőtt az osztály hálójába. S az osztály tudomásul vette, hogy a mérkőzés véget ért. A fene vigye — vereséggel. És az elkövetkező órákra úgy gondoltunk, mint az emberek általában a jeges vízben fürdőzésre. Mégis minden máshogyan történt. Rónai tanár úr nem vette észre, hogy az osztály beismerte a vereséget, illetve részünkről véget ért a mérkőzés. És ekkor felcsillant bennünk a remény, hogy íme, most a tanár úr beleeshet a maga ásta verembe. És Kotlík Nándor cselekedete is visszatükrözte elbizakodásunkat. A tanár úr általában pálcával mutogatta a térképeken az általunk sose lelt helységneveket, s a pálcát olykor az óra végéig se tette volna le. Ha a padok között sétálva magyarázott, akkor is magánál tartotta, és olykor karmesteri mozdulatokra emlékeztetett karjának lengetésével. Kotlík Nándor macskaléptekkel lopakodott a tanár úr 'háta mögé, de ő valóban karmesterként hadonászott, Kotlík Nándor és fintorai — az a pantomim magas művészete volt. Még egy másodperc, és mindent elsöprő kacagással törtünk volna ki, ha váratlanul Rónai tanár úr meg. nem fordul. De megfordult, és úgy találta magát szemközt Nándorral, hogy annak arcára fagyott a grimasz, s karjai is a levegőben „rekedtek“. Mi már láttuk a csapást, amelyet a tanár úr pálcájával rámér Nándor fejére. Mi már vállunkon is éreztük a mogyorófa csípését, mi már fülünkre szorítottuk kezünket, hogy ne halljuk" a tanár úr haragtól eltorzult dühkitörését. És ekkor csönden zeneként* érkezett tudatunkig a tanár úr hangja. — Te persze nem ismerhetted Kerekes Ferkót. De Nándor még mindig dermedten várta a megfenyítést. — Ülj a helyedre, s köszönd meg gondolatban a Kerekes Ferkónak. — Kerekes Ferkó tört ki belőle az emlékezés —, belevaló tréfás pajtás volt, olykor ártalmatlan bohóc, és feltűnően vézna gyerek. Akkor éppen zeneóra volt, és Derecskai tanár úr a hegedűjén játszott. Mögötte meg Kerekes Ferkó lopakodott és dirigálta a tanár urat. Hókuszpókusz mozdulatokkal. És a tanár úr váratlanul fordult meg. Aztán a Kerekes Ferkó fején széttörött a hegedűvonó. Meg a hegedű is. Derecskéi ezután kinyitotta az ablakot. Éppen virágzott az orgona. Betört az illata az osztályba, de mi azt valamennyien szívfájdítóan kesernyésnek éreztük. És ekkhor Rónai tanár űr is felnyitotta az ablákot. És váratlanul beözönlött kintről az éppen virágzó orgona illata. — Majd ha az idő megszépítő tükrébe nézhettek, megértetek — mondta a tanár úr inkább magának, mint nekünk. És akkor mi — bár nem értettük a szavait — megbocsátottunk Rónai László tanár úrnak. Még azt is, hogy legyőzött bennünket, s elnyerte bizalmunkat a vereséggel is felérő győzelme ellenére. Mázik István: Nem jutok Nem jutok közeledbe, nem lelem meg kincseid. S ha volna is mód, hogy megtaláljalak, valami maradni kényszerít. Pedig mindig arra vágytam: veled, kit azúros ég füröszt, útra kelni a valóságban s járni falvak és városok között... Van-e még valaki? Van-e még ember, ki így szeret: cseppből a tengerbe vágyva, s e tengernyi ölelésben, van-e még valaki, aki ennyire árva? Ki nyújtja kezét felém? Ki az, ki szóra, tettre bírhat? Nem kell az ige mit részemre próféták írnak. Veled hihetek magamban. Nincs erő, hatalom, kívüled nincs más oltalom, aki segítsen rajtam. Föl-alá járkál Föl-alá járkál, mendegél Zsong körülötte a járda. Bolond vagy vándor? Az utat Járja. Velünk és ellenünkre vív sokunk közt egyedül. Mindig sietős dolga van: lőt-fut — ki elől menekül? Elmúlik lassan. Homloka csupa ránc, verejték. Meginog, ha ráhull egy hópihe, amit mi lesöprünk könnyedén. Kiss Sándor: Anonymus
