Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-06-17 / 24. szám
új ifjúság 6 Olimpiai filmek fesztiválja Nagy fába vágta a fejszéiét a Sportfilmesek Nemzetközi Szövetsége, amikor elhatározta, hogy összegyűjti az eddigi olimpiák legjobb filmjeit, de sikerült, és ez nagyon jó. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság is felkarolta a szándékot, és így a közelmúltban megrendezhették Tuniszban az olimpiai filmek első nemzetközi fesztiválját. Akik látták, azt mondják, csodálatos volt. A vásznon megjelent mindenki, aki az 1912-es stockholmi olimpiai játékok óta „számított“ a világ legszebb játékain. láthatták többek között az 1912-es ma gyár tornászcsapat ezüstérmes tagját, Szálai Józsefet,, aki egyébként Szlovákiából származott {e helyen hadd mondjuk el, hogy érdemes lenne ilyen emberek emléke után nyomozni). Coubertin beszél, Bikilát, a koronázatlan maratoni királyt temetik, a másik maratonista, Gammoudi győz, a szovjet Bjelov kosarat dob időn túl, s a szovjet csapat ezzel aranyérmes, Zátopek felejthetetlen grimaszát hozza közeibe a kamera, Cáslavská a gerendán, a pontozó- bírók szemrebbenés nélkül figyelik a csodálatos test és a csodálatos mozgás hibátlan harmóniáját, bemutatkoznak a leendő olimpiák színhelyei a későbbi játékok jelöltjei szupervideókon kínálják előnyeiket. Potyog a könnye Misa macinak a moszkvai olimpia zárónapján, de a résztvevők is megkönnyezték egyik-másik film valamelyik jelenetét. Jó és nemes dolog volt ez a fesztivál. Jó, hogy az olyan elévülhetetlen értékeket, mint a világ legszebb sportjátékairól készült megismételhetetlen filmek, megmentik az utókornak, hirdetve, hogy az olimpiai láng nem aludhat ki soha. A kishitű elnök Az elharapódzó vandalizmus a labdarúgó- pályákon szívszorító jelenség. Elszomorító, hogy ide jutott az emberiség összes felesleges játékai közül a legfontosabb. De elszomorító az is, ha e játék irányító testületének legmagasabb rangú képviselője esik kishitűségbe, s nem látja a kivezető utat. Az FC Porto — Bayern München BEK- döntő előtt az AFP francia távirati iroda tudósítója meginterjúvolta Jacques Geor- ges-ot, az UEFA francia elnökét: — Őszintén szereti ön még a kupadöntőket? — hangzott el az első kérdés. A tudósító bizonyára a Heysel stadionban lezajlott drámára és a többi rendbontásra célzott. — Nem — hangzott a meglepő válasz. — Két év óta ezek az események nekem nem ünnepek. Az örömet a bizalmatlanság váltotta fel. A környék rendőrségi biztosítására gyakran több gondot kell fordítani, mint magára a játékra. A magam részéről alig várom ezeknek a mérkőzéseknek a végét, remélve, hogy mindenki épen, egészségesen hazaérkezik Valami nincs rendben a labdarúgás háza táján, de hogy egy elnök is ilyen borúlátó , legyen, az mégsem helyénvaló. Détári drága? Már hosszabb ideje köztudott, hogy a Budapesti Honvéd és a magyar válogatott kiváló játékosa — akinek mostanában valóban megy a játék —, Détári Lajos külföldre készül. Időközben az is kiderült, hogy hová készül a gólgyáros. Az NSZK bajnokságában játszó Werder Bremen érdeklődött iránta, de úgy látszik, az átlépésből nem lesz semmi. „Völler megy, Détári drága“ — e szűkszavú címmel közölt jelentést Brémából a DPÄ hírügynökség. E szerint a Werder megegyezett az AS Roma csapatával a 27 éves, sokszoros válogatott Rudi Völler átadásáról. Az ő helyére jött volna Détári Lajos, csakhogy az üzletből a jelek szerint nem lesz semmi. A klub hivatalosan közölte, hogy lemondott Détári szerződtetéséről, mert soknak tartja az érte kért összeget, amely tudomásunk szerint 3,5 millió márka. összevont világbajnokság Június 20. és július 5. között Kiéiben rendezik a vitorlások világbajnokságát, amelynek az lesz az érdekessége, hogy a sportág történetében - először valamennyi olimpiai hajóosztály egyszerre indul. Eddig ugyanis az egyes hajóosztályok világbajnokságait mindig különböző helyen és időben rendezték. Az új lebonyolítási rendről, - az összevont világbajnokságról a Nemzetközi Vitorlásszövetség (IYRUJ finn elnöke. Peter Tallbeg a következőket mondta: — Azt hiszem, ez lehet a vitorlázás jövője. Az a sportág is a csapatmunkán alapul, sokkal olcsóbb mindenki számára, ha a küldöttségeknek csak egy helyre kell utazniuk és egyszerre. Azt egyelőre nem tudjuk, hogy milyen gyakran lesz ilyen összevont világbajnokság. • (mész) Veszélyben Beamon álomcsúcsa Könnyen lehet, hogy a* amerikai Robert Beamont egy másik Robert, a szovjet Robert Emmijan váltja fel a férfi távolugró örök világranglista élén. A huszonkét éves szovjet Európa-csúcstartó május 22-én az örményországi Cahkadzorban 886 centiméterre javította az általa tartott 861 centi- méteres szovjet és Európa-rekordot, s négy centiméterre megközelítette Beamon szakállas, idestova tizennyolc éves világcsúcsát. Bár Emmijan tavaly már néhány figyelemreméltó eredménnyel hívta fel magára a figyelmet, a Cahkadzorból felröppent hír mégis meglepte az atlétikai világot. Emmijan teljesen szabályos körülmények között érte el ezt a szenzációs eredményt: 1,85 méter/másodperces hátszél fújt, amikor első kísérletével 886 centiméterig repült. A hátralévő öt kísérletből háromszor belépett. Volt azonban egy 865 és egy 853 cm-es ugrása is. Ez azt mutatja, hogy nem véletlenül „csúszott ki“ az első nagy ugrása. Cahkadzor 1980 méterrel a tenger szintje felett van, s ez a körülmény nyilván sokat segített Emmljannak, akárcsak a mexikóvárosi magaslat Beamonnak. Beamon a megdönthetetlennek tartott 890 centis világrekordot Mexikóvárosban állította fel. a- mely még Cahkadzornál Is magasabban fekszik 260 méterrel. Tulajdonképpen ki ez az Emmijan? A világ akkor kezdett rá odafigyelni, amikor tavaly a madridi fedettpályás Európa-baj- nokságon aranyat nyert (832 cm), majd augusztusban Stuttgartban a szabadtéri kontinensviadalon sem talált legyőzőre (841 cm). Legnagyobb ugrását Moszkvában, a Jóakarat-versenyeken mutatta be: 861 centis teljesítményével nemcsak az NDK-beli Lutz Dombrowski Európa-rekordját (854 cm) javította meg, hanem a tavalyi világranglista élére került. Érdekes, hogy Emmijant fizikuma tulajdonképpen nem is tenné alkalmassá a távolugrásra, mindössze 178 centiméter magas és 68 kiló. A szakértőket is meglepte, hogy ilyen viszonylag törékeny testalkattal is káprázatos eredményekre képes. Rohama kivételesen gyors. És itt álljunk meg, mert tavaly még meglehetősen lassúnak tartották. Maga is így nyilatkozott akkor: Robert Emmijan A CSTK felvétele — Teljesen más a stílusom, mint az amerikaiaké. ők elsősorban sprlntképességeik- re alapoznak, légmunkájuk korántsem tökéletes. Én valóban lassúbb vagyok náluk, az elrugaszkodás után viszont már gazdaságosabb a mozgásom. Nem „fékezek“ feleslegesen. A szakemberek arra jutottak, hogy ha javít futógyorsaságán, a kilencméteres eredmény sem elérhetetlen a számára. Javított. Kitartó edzéssel olyannyira feljavult, hogy ma a leggyorsabban rohamozó tévolugrók közé tartozik, vetekszik az amerikaiakkal, akik pedig „másodállásban“ gyorsvágtázók is. Ezek után bátran kijelenthette: — Ügy gondolom, ha a külső tényezők, a hőmérséklet, a szurkolói „segítség“, a szélviszonyok kedvezőek, akkor a közeljövőben valaki, megdöntheti az amerikai Beamon 890 centis világcsúcsát. Ez a valaki én is lehetek. ' A közelmúltban elvégzett számítógépes felmérés szerint minden adottsága megvan ahhoz, hogy elsőként a világon túljusson a kilencméteres álomhatáron. Ráadásul az önbizalomnak sincs híján. Erre vall alábbi kijelentése: — A nyár végi római világbajnokságon indulni akarok, s ha már ott vagyok, az aranyérmet Is szeretném hazahozni — mondta. — Nem félek a vetélytársaktól. Akkor sem változtatok a tervemen, ha a két amerikai klasszis, Lewis és Myricks is az ellenfelek között lesz. Legutóbbi szereplése bizonyítja, hogy derűlátása nem alaptalan. Ráadásul még csak az atlétikai idény elején vagyunk. M. J. Milliomosok az olimpián Eltérőek a vélemények a tenisz olimpiai felvételéről. A sportvilág örül, de aggódik is. Érthetőek az aggályok. Milliomosok költöznek be az olimpiai faluba, s nyernek érmet, érnek el helyezést. Milyen hatással lehetnek azokra, akik — mellettük legalábbis — aprópénzért vállalták a fárasztó, lélekölő felkészülést, mert életük nagy álma az olimpiai arany? Számos sportágban ma már jókora pénzeket osztanak, mégis keresetükkel a teniszezők magasan a többiek fölött állnak, s ez feszültséget okozhat — vallják sokan. Az ember azt hinné, hogy legalább a sportágban egység uralkodik. Pedig nem így van. A tengernyi véleményt olvasva, úgy tűnik, a fehér sport világában a legnagyobb a diszharmónia, örülnek a fiatalok, Becker, Graf, Csesznokov; rezignáltak, fásultak mások, főleg az „öregek“; Navrá- tilová, McEnroe, Connors. Nyilatkozataik, miért ne mondjuk ki, olykor sértően bán- tóak. „Kinőttem már abból a korból, hogy hosszú időre csitrikkel zárassam össze magam. Álmodozzanak a fiatalok olimpiai babérokról“ — mondja Navrátilová. „Szerintem az olimpiának nincs szüksége a teniszre, és a tenisznek sem az olimpiára“ — így a csak 23 éves Wilander. Akik milliókat kerestek és keresnek játékukkal, s évek óta a világ pályáit járják, hotelszoba az életük, nem lelkesednek egy újabb versenyért, amely ráadásul még pénzt sem hoz, legyünk őszinték, ezek számára nyűg egy tíznapos, vagy akár csak egyhetes viadal. De mindjárt felmerül egy másik gondolat: az olimpiai eszmének a pénz világában enynyire nincs értéke, a dollármilliók árnyékában az ötkarika elhalványul? Súlyos vádak. A Nemzetközi Teniszszövetség (ITF), s az elnök, a francia Philippe Chatrier személyesen, hosszú évek óta küzd a tenisz olimpiai újrafelvételéért. Annak idején az alapító sportágak közé tartozott, szerepelt az első újkori játékokon, 1896-ban Athénban. Férfi egyesben és párosban avattak bajnokot, az első győztes az ír John Plus Boland volt. A nők — nem hivatalosan — 1900-ban Párizsban léptek pályára. Charlotte Cooper Sterry lett a győztes, aki a kővetkező években ötször nyert Wimbledonban. Az 1924-es párizsi olimpián szerepelt utoljára műsoron a tenisz, amikor angolszász és amerikai nyomásra törölték a programból, hogy ne jelentsen konkurenciát a szigetországban és a tengerentúlon egyre népszerűbb tornáknak. A britek és az amerikaiak soha nem is kívánták igazán vissza. Chatrier elnöksége idején került napirendre a kérdés, amikor már elodázhatatlanná vált a tenisz helyzetének rendezése. Az elmúlt negyedszázadban a legnépszerűbb sportágak egyikévé nőtte ki magát. Becslések szerint mintegy 200 millióan teniszeznek a világon, fiatalok, öregek. A tenisz, bár sokak szemében elsősorban jó üzlet, mindinkább társadalmi jelenségként is értékelhető. Miután minden korosztály számára hozzáférhető, s egyre többen művelik rendszeresen, mind nagyobb szerepet, játszik az egészség megőrzésében. Az elmúlt egy-két évtizedben a szocialista országokban Is emelkedik a teniszláz. A szocialista országok tekintélye sokat nőtt a fehér sportban. A nemzetközi szövetségnek, a sportvilágnak lépnie kellett. — Vissza kell szereznünk a játék hitelét, a tenisznek el kell foglalnia az őt megillető helyét a világ sportjában — hangsúlyozta Philippe Chatrier, s a NOB isztambuli ülésén már a közös akarat érvényesült. A „milliós játék“ olimpiai sportág lett, s biztosra vehető, hogy mint ilyen, a nagy nemzetközi tornákkal (Wimbledon, Flushing Meadow, Roland Garros) egyenrangú lesz. Érthető, miért. Éveken át a játékosok a nagy tornákra összpontosítottak, s bankbetéteik gyarapításával voltaik elfoglalva. Egy „hitetlen“ sportág „hitetlen“ játékosai ebben a szellemben váltották egymást, értékítéleteiket ez alakította. Navrátilovának, McEnroe-nak nem róható fel, hogy másféleképpen gondolkodnak. Ezt a magatartást kell megváltoztatni azzal, hogy az olimpiát a tenisz ünnepévé is tesszük, s a pénzszerzés mellett más célt is állítunk a játékosok elé. Egyik napról a másikra nem lehet kialakult magatartásformákat átalakítani. Várható, hogy az 1988-as játékokon nem lesz jelen mindenki, de, s ez a döntő, a fiatalok örömmel igent szavaztak. A dolgok rendje szerint nekik kell a tenisz hitelét visszaszerezniük, biztosítani azt, hogy a milliós játék az olimpián is teljes fényében tündököljön. — ml — A bíró csak a saját szemének higgyen A FIFA Magazine legújabb számában megszólal a most 67 esztendős Gottfried Dienst játékvezető, aki a labdarűgó-„történelem“ alighanem legvitatottabb gólját annak idején a Wembley stadionban, az 1966-os világbajnoki döntőn megadta az angolok javára. A híres-nevezetes gól — amely talán nem is volt az — a hosszabbításban esett: az angol Geoffrey Hurst hatalmas bombája a felső kapufa alsó éléről levágódott a gólvonalra vagy az mögé. Dienst előbb megkérdezte a partjelzőt, a szovjet Tofik Bahramovot, majd miután segítője bólintott, középkezdést rendelt el. A legvitatottabb gólról a többség úgy vélekedik, hogy nem volt az, de a sok fénykép, film és televíziós felvétel sem ad vitathatatlan választ arra, hogy bent volt-e a labda, vagy sem. A véletlen úgy hozta, hogy Dienst húsz esztendővel később jelen volt Guadalajará- ban, amikor a spanyol—brazil világbajnoki mérkőzésen a spanyol Michel hatalmas lövése vágódott a gólvonalra, vagy — mögé. Dienst gólt látott, de kijelentette: teljes mértékben helyesli, hogy a játékvezető, az ausztrál Christopher Bambrldge továbbot intett. Az egykori sokat foglalkoztatott svájci nemzetközi játékvezető rámutatott: a szabályok szerint a játékvezető dönt, mégpedig a saját maga által észleltek alapján. A FIFA Magazine két „gól — nem gól“ vita nyomán rámutat, hogy az 1966 óta sokat fejlődött televízió sem ad egyértelmű Örök igazság — a bírónak mindig igaza van. Ha nincs, akkor is az a szájában a sfp. és kezében a sárga vagy a piros lap. Palágyi felvétele választ, hová is pattant a labda. Elektronikus felvétel csak akkor lehet vitathatatlan, ha a kamera — és ilyen soha nem dolgozik! — éppen a gólvonal magasságában, azt teljes hosszában pásztázva van elhelyezve. Dienst, miután elmondta a véleményét a két esetről, elmondta legnagyobb játékvezetői élményét, amely nem a labdarúgóvilágbajnoksághoz (1966 előtt már az 1962- es VB-n is bíráskodott), hanem a Maracana Stadionban 1964-ben vezetett Brazília — Argentína mérkőzéshez kapcsolódik. A Rio de Janeiro-i találkozón 180 ezer ember vette körül a pályát. A vendégek vezettek 2:0-ra, amikor Pelé felvágása miatt Dienst büntetőt ítélt a brazilok lavára. A ll-est maga a sértett rúgta olyan erővel a kapufára, „hogy talán még mindig remeg a kapu“. Ezek után a közönség átpártolt az argentinokhoz, és 3:0-ás győzelmük után tapsviharral ünnepelte őket. A londoni döntő játékvezetője, aki nyugdíjasként él Baselben, és ma is részt vesz a svájci, játékvezető testület munkájában, tanfolyamok előadója, azon a véleményen van, hogy mivel a játék gyorsabb lett, a bírák dolga még nehezebbé vált, mint az ő idejében volt. Hozzátette: „A (átékosok egyre többet vitatkoznak a bírákkal, néha csodálkozom, hogy miket vitatnak. Tulajdonképpen nagyon jogos volna feltenni azt a kérdést, hogy a mai labdarúgók egyáltalán ismerik-e a játékszabályokat...“ f
