Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-01-21 / 3. szám

új ifjúság 3

Dimbev dombos vidéken, hegyhátakon fut a tekintet, mfg végül ködtátyol álifa útját. A vulkanikus eredetű Ragács méltóságteljesen e- raelkedik a táj (ölé, csípős szél nyargal a völgybe, ahol a Gortva patak csordogál. Víztükrében takaros családi házak körvonalai rajzolódnak ki. Most már elárulom, a Rimaszombati (Rim. So- botaj járás legdélibb csücskében fekvő községben, Gö- möralmágyon (Gern. Jablonec) vagyunk.

— Az utóbbi években divatos lett a falvakból való elvándorlás. Az okot nemcsak a nagyobb agglomerációk nyújtotta lehetőségekben kell keresni, hanem abátalakftotték bolttá. Itt árusítják az Ipari cikkeket, és itt van a tejcsarnok is. Szinte kőhajintásnyira van tőle a vendéglő, amelyet ugyan nagyra méreteztek, de már nem ez az egyedüli szórakozóhely, mint egykoron volt. Mellette van az élelmiszerüzlet, átellenben pedig a posta régi épülete.

— Ez az épület most megüresedett, felújítjuk, és úgy tervezzük, presszót nyitunk benne.

Kis kaptatón vezet az út az iskolához. Látva a hatalmas épületet, meglepődünk. A tizennyolc tantermen kívül van Itt konyha, ebédlő, tornaterem és még sok minden más.

Ma már teljes kapacitással üzemel az új posta

FALUKÉP

ban Is, hogy sok falu életében, fejlődésében megtorpanás következett be, ami természetesen az ott élő fiatalok kedvét szegte, s a családi hajlékot elhagyva inkább a járási székhely panelházait választották. Szerencsére ez nálunk nem következett be. Nálunk nem csökken a lakosok száma. Ellenkezőleg. Jelenleg a hozzánk tartozó Dobfenekkel (Dubno) 960 lakosunk van, és úgy fest, hamarosan elérjük az ezret. Erre csak egy biztató példát említek: tavaly az óvoda kapacitását harmincról negyvenhétre kellett bővítenünk.

Mindezt a hnb fiatal elnökétől. Foglár Lászlótól hallottam. Laci a választások óta vezeti a falut, de mint tősgyökeres helybeli lakos, és mint volt képviselő, a múlt dolgaiban Is jártas.

— El kell mondanom, hogy a fejlődő községek közé voltunk sorolva. Sok minden épült a faluban, amit majd meg ts mutatok. Ha volt is bizonyos elszivárgás a múltban, most inkább a visszavándorlás a jellemző.

A már említett óvoda és a korszerű, tizennyolc tantermes alapiskola minden i- gényt kielégít. A szövetkezet vezetőségének jóvoltából lényegesen javultak a munkalehetőségek is. Cipőfelsőrész-készítő üzem nyílt itt, ahol főleg a nőknek kínálkozik munkalehetőség, az építő csoport pedig a férfiakat foglalkoztatja. Bővült az üzlethálózat, javultak a szolgáltatások, a művelődési otthonban megnyílt a szövetkezeti ifjúsági klub, a könyvtár. Gyakran vagyunk járási rendezvények házigazdái is. A magánépítkezéssel nálunk a múltban sem voltak különösebb problémák, de jelenleg és a jövőben ennek még nagyobb figyelmet szentelünk. Községfej- lesztésünkben aránylag nagy területet tervezünk a családi házaknak.

Járjuk a téli csendbe bur- kolódzott falut. Alig hagyjuk el a hnb vadonatúj, járási viszonylatban is párját ritkító székházét, amely egyben a kultúra otthona ts, a postahivatalhoz érünk. Itt van a helyi takarékpénztár Is.

— A jövőben szeretnénk a takarékpénztár jogkörét kibővíteni, hogy lakosaink folyószámlát nyithassanak, kölcsönöket ts vehessenek fel helyben, így nem kellene harminc kilométert utazniuk.

Annak köszönhetően, hogy három éve felépült a szövetkezet új irodaháza, a régit

Agócs Ernő: „Boldog vagyok, de nem megelégedett."

— Igaz, hogy kevés a gyerek? — kérdezem a kísérőmtől.

— Mi tagadás, több is elférne, ezért helyeztük ide átmenetileg az óvodát is. A Medvesaljáról aránylag kevés gyerek járt, de úgy tűnik hamarosan javul a helyzet, úgyhogy nincs okunk elkeseredésre.

Egy új házsor mellett visz el az utunk. Több félkész vagy közvetlenül befejezés előtt álló, családi ház sorakozik itt.

— Ez egy új utca lesz, ahol pillanatnyilag kilenc családi ház épül, de a faluban másutt is folyik építkezés, családi házak felújítása. Ott pedig — mutat vagy száz méterrel odébb — készül a szövetkezet dolgozóinak a lakástömbje. Ez lesz az ötödik panelház a faluban, amelyekben összesen 42 lakásegység van.

A fiatal elnök a falu jövőjéről, terveiről tájékoztat:

— Szeretnénk befejezni a vízvezeték építését, a Malom-patak hídjának felújítását, továbbá egy bevásárló- központ, buszmegálló, két tantermes óvoda, ravatalozó építését Is tervbe vettük. Az utak aszfaltozására, a szolgáltatások bővítésére is szeretnénk sort keríteni. Többek között terveinkben szerepel, hogy nyitunk fényképészetet, ruhabegyűjtőt. Ehhez azonban nem elegendő a mi igyekezetünk, a jövőben számítunk a falu lakosságának és a szövetkezetnek a segítségére.

A szövetkezeti ifjúsági klub vezetője Szó Ágnes. Bekopogtatva hozzá a könyvtárszobába, jó érzéssel nyugtázhatom, hogy a könyvek, folyóiratok sokaságában lapunk is megtalálható. Először a falu fiatalságáról beszélünk, arról, hogyan töltik a szabadidejüket.

— Az itt élő fiatalok két csoportra tagolódnak, az e- gylkbe sorolhatók azok, akik a szövetkezetben dolgoznak,

Foglár László hnb elnök

a másikba pedig a falun kívül dolgozó vagy tanuló fiatalok, azok, akik vagy ingáznak, vagy csak hétvégeken járnak haza. Sajnos, az utóbbiaknak nincs SZISZ- szervezetük, és érzésem szerint mi sem tettünk meg mindent értük. A szövetkezet SZISZ-szervezetében viszont aktív fiatalok dolgoznak. Igaz, ők elsősorban a szövetkezet érdekeit képviselik, és csak aztán jön a falu, az viszont, jó, hogy az érdekek megegyeznek.

— Mennyire van kihasználva ez a valóban szépnek mondható létesítmény?

. — Az ötszáz férőhelyes

' színpadterem aránylag jól ki van használva. Rendszeres vendégünk az Ifjú Szívek, a Thália és a szövetkezet nagyobb rendezvényei is nálunk zajlanak; gondolok itt a nőnapra, a nyugdíjasok köszöntésére, az ünnepi naggyűlésekre. Az óvodások, iskolások is gyakori vendégeink, és a Csemadok helyi szervezetének is itt van az otthona. Van két énekcsoportunk, és szerveztünk néptáncestet, játszottunk színdarabot is. Többek között itt zajlottak a járás mezőgazdászainak kulturális napjai, a Nőszövetség rendezvénye, a „Három generáció találkozója", a Csemadok Járási bizottságának művelődési tábora stb. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy van egy 600 nézőt befogadó szabadtéri színpadunk, honvédelmi versenypályánk, így jó idő esetén ott zajlanak a rendezvények. Persze, nem akarom azt a benyomást kelteni, hogy nálunk minden rendben van. A kulturális élet további fellendítésére vannak terveink, főleg a nem szövetkezeti fiatalokat szeretnénk mozgósítani.

Ha Gömöralmágyról, a községről vagy az itt élő emberekről beszélünk, szólni kell a Május 9. Efsz-ről Is, hiszen nagy a szerepe a

község lakosainak életében, a településfejlesztésben. Abban, hogy épült, szépült a falu, modernizálódott, fejlődött a szövetkezet, oroszlán- része van a szövetkezet vezetőségének, soraiban is az elnöknek, a harminchét éves Agócs Ernőnek.

— Szövetkezetünk idén lesz harmincéves, és ha ösz- szevetem a múltat a jelennel, elmondhatom, óriási fejlődésen mentünk keresztül. A választási program valóraváltásában, a szövetkezet és a hnb mindig kéz a kézben haladt, de közös erőfeszítéseinknek meg is van a látszata. Egy bizonyos szintet, életszívonalat sikerült elérnünk, és ennek megfelelően a jövőben főleg a szolgáltatásokat kéne javítani, és bővíteni kellene az üzlethálózatot. Tudjuk, hogy mivel a két községben nincs más üzem, a szövetkezet kulcsszerepet játszik a fejlesztésben. Szövetkezetünk több mint háromszáz dolgozót foglalkoztat, átlag- életkoruk negyvenegy és fél év, tehát elmúlt az az idő, amikor a nyugdíjasok „tartották“ a szövetkezetét. A jövő zálogát Is a fiatalokban látjuk, ezért nagy figyelmet fordítunk a munka- körülmények javítására, a szociális ellátásra, a lakásgondok enyhítésére és természetesen a jó kereseti lehetőségek megteremtésére. Sokat javult a szövetkezet az eltelt öt évben, mégis csak a jó közepes gazdaságok közé tartozunk. A mostohább természeti adottságaink és szeszélyes éghajlatunk miatt főleg dohányt és szőlőt termesztünk, mindkettő eléggé munkaigényes és nehezen gépesíthető. Az eredmények csak több év múltával jelentkezhetnek, de jelentkeznek, és ez önbizalmat, kedvet ad. Én szövetkezeti dolgozóként is, gö- möralmágyi lakosként is boldog, de nem megelégedett embernek érzem magamat. Itt, a falun is megtaláltam a számításomat, nem vágyom el Innen.

Ez volt a falukép. Több szemszögből, több személy meglátásában, véleményében tükröződött mindaz, amit az idegen a Gortva víztükrében csak vonalakban, futólag láthat.

Polgári László

(A szerző felvételei)

Utazás ítéletidőben

1987. január 11., vasárnap délelőtt 10 óra 20 perc.

— Figyelmeztetjük a kedves utasokat, hogy a bra- tislavai gyors Kassáról (Koäice) hatvan percet késik... Száz percet késik ... Százhúsz percet késik.

Immár két órája ülök a rozsnyói (Roíöava) vasútállomáson, s egy két évvel ezelőtti utazás jut az eszembe. Akkor este hat óra helyett éjszaka fél kettőre értünk Bratislavába. Remélem, most nagyobb szerencsém lesz.

Az utasok nyugodtan várakoznak: ki olvas, ki az anyósával veszekszik.

— Azt mondják, Kassán még nagyobb a vihar. Teljesen megbénult a közlekedés — telepedik mellém egy „jól tájékozott", ötvenes férfi. Elgémberedett fülem nem hallgatja most nagy kedvvel értelmetlen beszédét, de mit tehet. Felállni nincs kedvem, és nem is lenne értelme.

Délután fél egy. Végre megérkezik a vonat. Tömve munkába meg iskolába igyekvő emberekkel. A háromnapos munkaszünet folytán most sok az utas. Szerencsére még találok ülőhelyet, s a fülkében elég tűrhetően fütenek.

Este hat óra. Tartjuk a kétórás késést. Ez ilyen időben egyenesen csodának számít. A szerelvény zsúfolásig telve, a folyosókon alig vagy egyáltalán nem lehet közlekedni. Még a mosdókat is telerakták csomagokkal.

Körülbelül két órája idősebb házaspár ült be hozzánk, s a férj azóta csak a vasutat szidja meg az időjárást. ■Már kezd az idegeimre menni. Mihelyt lassítunk, rögtön szitkozódik. Már akadt beszélgetőtársa is, egy Kassáról utazó nyugdíjas. Nem bírom hallgatni őket, kiállók a folyosóra.

Este nyolc óra. Már fél órája veszteglőnk valahol Hlohovec előtt, egy ismeretlen nevű állomáson. Két- három órával meg száz kilométerrel ezelőtt azt hittem, hogy rosszabb már nem lehet az időjárás, pedig igen. A viharos szél még erősödött, behordja a havat a vonat folyosójára. Annyira, hogy ott is majdnem úgy havazik, mint kinn. Még elég tűrhetően fűtenek. A szomszédban ülő középiskolás diáklányok örülnek: másnap talán nem kell iskolába menni.

Este tíz óra. Még mindig állunk. A két idős utastár- sam már tombol. Egymást heccelik, és sikerül annyira felpaprikázódniuk, hogy elhatározzák, felkutatják a kalauzt, és megmondják neki a magukét. Az véletlenül épp megjelenik a folyosón.

— Befújta a utat a hó. A bratislavai állomás nem fogad, a sínek járhatatlanok.

— Hát akkor itt fogunk éjszakázni...?!

Egyszer csak — szinte végszóra — megmozdul a szerelvény. De menni nem tud, mert odafagytak a kerekei, és a szél behordta hóval őket. A mozdonyvezető előre-hátra mozgatja a kocsikat, hátha sikerül. Végre elindulunk, öt percig megyünk, azután újra megállunk.

Éjfél. Este hatra kellett volna megérkeznünk. De nem panaszkodhatunk: nem fázunk, nem kell kimennünk az ítéletidőbe. A vonatablakból sok állomáson láttuk a sínek kiszabadításán dolgozó embereket. És az országban még több ezren vannak olyanok, akiknek ebben a zord Időben is kint kell lenniük, hogy a közlekedés úgy- ahogy lehetővé váljék, hogy mentsék a hófújás miatt úton ragadt embereket.

Két utastársam pedig továbbra is buzgón szid minden szidhatót. Már hét órája be nem áll a szájuk.

Éjjel két óra. Nem sokkal a főváros előtt állunk. Normális körülmények között negyedórányi útra a végállomástól. A hatalmas erejű szél úgy ringatja vonatunkat, mint egy gyerekkocsit. A folyosón már öt centi- méteres a hó, a fülkében egyre hidegebb van. Hiába fűtenek, nem győzik. Ilyen körülmények között persze aludni sem lehet.

Megmozdulunk, megyünk egy kicsit, azután újra megállunk. Végre beérünk a bratislavai vasútállomásra. Tizenkét órás késéssel. De mindenki örül annak, hogy megérkeztünk.

Csomagokkal megrakodva kilépek a hideg reggelbe. Mintha nagy erejű présbe szorították volna a fejemet, úgy nyom a nagy hideg meg a szél. Szakállamről centiméteres jégcsapok lógnak. Megyek, csak megyek, azt se látom, merre. Végre egy autóbusz. Beszállok. Mindegy, hogy hová visz. Nem bírom ezt a hideget. Lassan haladunk, de haladunk. Az úton hókotrók, megragadt villamosok, a hó alól ki se látszó autóbuszok, személy- gépkocsik. Az emberek munkába igyekeznek. Leginkább gyalogszerrel, mert nincs más lehetőségük. Itt-ott egy- egy táskás iskolásgyereket is látni. A „kötelességtudó“ szülők ilyen időben is elküldték csemetéjüket, hogy edződjék az a gyerek.

A városközpont olyan, mintha kétszáz évvel ezelőtti életét élné. Sehol egy jármű, mindenki gyalog jár. Már amennyire lehet, mert csak a főutak vannak letisztítva. A mellékutcákban egy-kétméteres hóakadályok tornyosodnak.

Valahol, ott ahol a megállót sejtem, egy trolit látok. Átszállók. Alig megyünk húsz métert, az útról két lány integet, hogy vegyük fel őket. A vezető megáll. Az utasok egy kicsit meglepődnek, hiszen ez nem lett volna „kötelessége“.

Az ilyen szélsőséges élethelyzetek mindig felszínre hozzák a rossz emberi tulajdonságokat — de a jókat is. Emberséggel, segítőkészséggel még a hóviharokat Is le lehet győzni.

Kltnko Róbert