Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-01-21 / 3. szám
A királyfi meg a hófehér paripa A szegény asszony legkisebbik fia, miután levágta a tűzokádá sárkánynak mind a hét fefét. s megszabadította az országot a sötétség uralmától, elnyerte a királylány kezét, s az öreg király fele birodalmát. Azóta is boldogan élnek feleségestül, ha meg nem haltak. íme, egy karriertörténet. Receptje szerint vajon mi kell a boldogsághoz? Egy királylány meg legalább a fél ország. Ezt mindenki nem érheti el, a szegény asszony fiai közül is csak a legfiatalabb legénynek volt ilyen szerencséié. No. azért nem szabad elfelejtenünk, hogy a mese szerint a boldogsághoz szerelem is szükségeltetik — a fiú mindig első látásra beleszeret a királylányba, a vagyon csak azután hull az ölébe. Holdvilágns éjszakákon még a húszas-harmincas é- vekben Is királyfiakról álmodoztak a lányok, olyanokról, akik egyszer csak megjelennek, s hófehér paripájukon elragadják őket a boldogság szigetére. Várakozásaik igazolását látták a klasszikus hollywoodi filmekben. amelyekben a szegény gépfrónőt mindig feleségül veszi valamilyen igazgatófiú, vagy legalábbis a lányról kiderült, hogy ereiben kék vér csordogál, milliomos rokonai épp most haltak meg, s minden vagyonukat reá hagyták. Aztán egyszerre vége szakadt az ábrándozásoknak, s illetékes helyen kimondták, hogy mindenkinek a vére egyforma: piros. £s a fiatalok boldogságának útjába többé már nem állhat a vér színének és mennyiségének különbözősége. De azért most is vannak holdrilágos éjszakák, és a lányok most is babusgatják régi szép álmukat; a fehér lovas királyfi mosdani megtestesítője azonban mérnök vagy orvos. A fiúk is megnézik. milyen házban lakik a kiszemelt szép lány, van-e autójuk stb. Sokszor a szülők biztatására és kívánságára, akiknek persze természetes vágyuk, hogy csemetéjüket révbe érve, biztonságos anyagi körülmények között lássák. Az érdekházasságokról szóló, azokat elítélő írásoknak se szeri, se száma. Én mégis bátorkodom négy tanmesével gyarapítani őket. Ezek a mesék abban különböznek a valódiaktól, hogy elejétől végéig igazak. És bizonyítják, hogy még ma is él a sznobizmus, a pénzhajsza és az érdekszerelem. Az igazgató fia Hol volt, hol nem volt, egyszer egy másodéves egyetemista. Egy szép napon elhatározta, hogy elmegy a városba szerencsét próbálni. Nem fárt sikerrel, ezért betért egy cukrászdába. Alig nyalt bele karamellpudingjába, mellételepedett egy barna, szűzies gimnazista leányzó. A mi egyetemistánk valahonnan már ismerte a göndör hajú lányt, és addig-addig beszélgettek, míg érezni ’ nem kezdték, hogy egymásba szerettek. A verőfényes szünidő gondtalan napjait is együtt élvezték — boldogságban. Honnan, honnan nem, egyszerre eljött a szeptember. A lánynak újra iskolába kellett mennie. A fiú minden délután megvárta őt, hogy sétálni mehessenek. Egy Ilyen séta alkalmával így szólt a lány: — Ma hívatott az igazgatóm. Apám régi barátja, együtt járnak vadászni. Azt mondta, neki van egy hozzám való fia. Szép pár lennénk. Ha esetleg másként döntenék, akkor lehet, hogy csak nehézségekkel fogok leérettségizni. A fiú csak nevetett a mesén. A lány egész jó történetet talált ki arra, hogy még inkább magához láncoljon — gondolta vidáman. Telt-múlt az idő. Egy hónap után újra szólt a lány: — Ma bemutattak az igazgató fiának. A szüleim is úgy gondolják, jobb lesz így. Bocs’, hogy nem válaszoltam a leveledre. Apám azt tanácsolta, mondjam el neked, hogy ne reménykedj hiába. Az egyetemista dermedten állt. Aztán hirtelen otthagyta a lányt, és befutott a park sűrű gesztenyeerdejébe. Az egyik fa mögül előtte termett egy zöld manó, és így szólt: — Sose bánd, te fiúi Hajlam ide, hajlam oda Meseország közepén, egy kis városban, megbecsült polgárként éldegélt egy üzemi jogász. Nem panaszkodhatott a sorsára, mert a villanyvécékefétől az automata dugóhúzóig mindene megvolt. Az ég egy gyönyörű, dundi kislánnyal is megajándékozta. akit a hites felesége szült neki. Megajándékozta őt még egy hasonlóképpen dundi fiúcskával is, de arról a drága hites felesége nem tudott. így tehát, csak hármasban éltek szemrevaló kacsalábon forgó házacskájukban. A pufók leányka felcseperedett, és beíratták őt az egyetemre. Nem voltak einsteini képességei, ezért a bölcsészkart választották neki. A szegény leányka nagyon zárkózott, visszahúzódó teremtés volt. Annyira, hogy húszéves kora ellenére férfit még csak nagykabátban látott. Harmadik e- gyetemi évét taposta, amikor szülei ügy döntöttek, hogy ideje lenne már a férjhez menésre gondolnia. Ki is választották a városka kórházának egyik fiatal orvosát, aki főorvosfiként kecsegtető életpálya elé nézett. Az ifjú még alig töltötte be a harmincat, fgy épp a lányukhoz illőnek találták. Ogy intézték, hogy a két fiatal véletlenül találkozzék a városka könyvtárában. Hála e találkozásnak, egymásba szerettek. Egy hónap múlva el 1* jegyezték egymást. Az ifjú ara szakkönyvekben utánanézett, mi is a teendője a szerelmes jegyespárnak. Várta vőlegénye közeledését, de a felemelő pillanat csak nem akart eljönni. Egy bizalmas estén a gömbölyded lányka mátkája elárulta, hogy neki sokkal jobban tetszenek a férfiak. Csak a világ szája miatt akar megházasodni. De feleségének nem lesz rossz élete. Pénze lesz bőven, és azt csinál majd, amit csak akar. A lány nem tudta, mitévő legyen. Szüleinek nem merte elmondani az igazat, ezért továbbra is fenntartották a jegyességet. És ha már olyan alaposan áttanulmányozta a szakkönyveket, hogy ne vesszék kárba fáradsága, megpróbálta a szerelmet más férfival. Annyira tetszett neki, hogy utána még öt' férfival megpróbálta. És a mai napig is boldog mát- kaságban élnek, mert a mesének a végét még nem ismerem. A gazdaember lánya Hetedhét országon is túl, ahol a kurta farkú malac túr, a nagy síkság peremén volt egy falu. Annak egy lói menő szövetkezete, amelynek elnöke Igen kemény ember hírében állott. Még a lánctalpak is csikorogni kezdtek félelmükben a melléküzemág nagy csarnokában, ha az elnök jövetelének hírét megneszelték. Pedig 6 ritkán vetődött el arrafelé, és a szövetkezeti tagok Is szinte csak az évzáró taggyűlésen látták. Az elnök, jő gazdaember lévén, kiválóan értett a közös vagyonhoz. Annyira, hogy mindkét lányának házat épített belőle, meg bútort Is vett. Merthogy ennek az embernek volt két szép, eladósorban levő leánya. A kisebbik mezőgazda- sági szakközépiskolába járt a közeli járási székhelyre, a nagyobbik meg tanárnőnek készült, épp az egyetem befejezése előtt állt. Édesanyjáéhoz hasonló pályát választott, mert az meg tanftónó volt a falu alapiskolájában. No, ez a nagyobbik lény beleszeretett egy nála húsz évvel Idősebb jogászba. Hogy szavamat össze ne keverjem, nem Is beleszeretett, járni kezdett vele. Leginkább azért, mert ennek a jogásznak annyi ismerőse volt, hogy nekik köszönhetően a lánynak minden e- gyeteml vizsgája ragyogóan sikerült. Barátnőinek arra a kérdésére, hogy miért lár ilyen Idős emberrel, rendre azt válaszolta: „Aki egyszer az Igazi kávét megkóstolta, az már nem éri be a pótkávéval.“ Történt egyszer, hogy egy véletlen folytán a lány anyai boldogságnak kezdett elébe nézni. Mit volt mit tenni, a szüleinek is tudomására hozta a dolgot. Az elnök fel- paprikázódott a szégyentől. Miután az apa személyét is kiderítette, kijelentette, hogy házasságról szó sem lehet, mert akkor csemetéjét minden vagyonból kitagadja. A lány legnagyobb megdöbbenésére az Imádott apajelölt jogász Is ekképpen beszélt, és elárulta, hogy neki már van felesége meg két szép gyereke is. A lánynak nem volt más választása, világra hozta a gyermeket, és azóta is ott élnek az apja építette házban, mert még nem sikerült férjhez mennie. Karácsonyi vizií Élt egyszer egy falusi tanító. Igen jó bora volt meg egy fia. Amilyen tüzes volt a bor, annyira alamuszi a legényke, aki lassan a huszonötödik életévéhez közeledett. — Fiam, ideje lenne már házasodnll — szólt az apa a harmadik liter törköly után. Holnap karácsony, elmegyünk a szomszédba, van ott egy helyre leány — Igaz, hogy csak gépírónő. Anyáddal majd elkísérünk. A szüleivel már megegyeztünk. Ogy is lett. Nagy csokor virágot vettek. Az apa vitte a szót. — A lányunk bent van a szobában. Gyere csak elő. Sárii Szegénykém most lőtt meg a városból. Már két éve ott lakik. A vizitálók előadták jövetelük célját: házasulna a legényke. — Nagy megtiszteltetés! — örvendezik a lány anyja. — Hát te mit szólsz hozzá, Sári? — Anyám, én valamit akartam mondani... Én... én már egy hete férjnél vagyok! Kllnko Róbert Illusztrációs kép SZENVEDÉLY — A szenvedélyt alighanem az különbözteti meg az érzésektől, hogy mindegyikből lehet szenvedély, mindegyik úgy elhatalmasodhat az emberen, hogy elveszíti maga fölött az uralmat. Az „ital rabja“, szoktuk mondani, voltaképp pontatlanul. Nem az italnak van ilyenkor kiszolgáltatva az ember, hanem saját magának. Csakhogy hiába kérjük tőle számon a józan észt, mivel a világot és saját magát is csak a szenvedély szemüvegén keresztül képes nézni. Ettől válik a kívülállók szemében nevetségessé vagy sajnálatra méltóvá, attól függően, hogy mi a szenvedély tárgya. Mert a szenvedélyt bármi kiválthatja: nincs olyan kacat, érték vagy értéktelenség, szokás, játék vagy hobbi, ami alkalmas ne lenne a szenvedély kiváltására, Az alábbi történetet egy ismerősöm mesélte el: — En azelőtt úgy képzeltem el a szenvedélytf hogy az csupa titok, démoni sötét erő, a szenvedély valami emberfeletti dolog, amit mindig tragédiák követnek, szóval azt hiszem, elég romantikusan fogtam föl. Es mindig sajnáltam, hogy olyan környezetben élek, ahol ilyesmik nem történnek, ahol a szenvedély már jóformán kiveszett. így aztán mindig bosszantott, hogy folyton a káros szenvedélyekről papolnak, és szenvedélynek nevezik azt is, ha valaki egy vacak rézpénz után lót-fut, és mindenét odaadja azért a pénzdarabért, amiért háromszáz évvel ezelőtt egy fél cipőt sem lehetett kapni. En nem éreztem magam szenvedélyes dohányosnak. Egyszerűen vettem magamnak cigarettát, gyufát, néha jól ts esett a rágyújtás, de legtöbbször észre sem vettem, hogy ég a kezemben a cigaretta, természetes volt. Legfeljebb azt ismerem el, hogy rossz szokás. Egyszer aztán késő este, mikor még volt valami sürgős munkám, elfogyott a cigarettám. Máskor is jártam már így, akkor lementem valamelyik éjszakai szórakozóhelyre, ami jó félórás séta volt. De most sajnáltam az Időt ts, mert mindenképp be kellett fejezni a munkámat. Csakhogy cigaretta nélkül nem tudtam dolgozni. Jöttem- mentem, toporogtam idegességemben. Átkutattam a fiókokat, a régi ruhák zsebét, hátha találok valahol egy szál ottfelejtett cigarettát, de nem volt seholI Ojra meg újra visszaültem dolgozni, de mindig azon kaptam magam, hogy csak dobolok az asztalon az ujjammal, és nem tudok másra figyelni. Végül kínomban beláttam, hogy ez így nem mphet tovább, kiborítottam a szemetesvödröt, és az eddig odaöntött csikkeket kezdtem kiválogatni. Szétbontottam őket, és már majdnem végeztem az új cigaretta sodrásával, mikor átment a szobán a feleségem. Almos volt, nem ts figyelt rám — de én hirtelen észrevettem, hogy mit csinálok. Ott ültem a halom szemétből kiszedett csikkek fölött, teljesen kiszolgáltatva magamnak: annyira függök a cigarettától, hogy képes vagyok olyasmire, amit eddig el sem tudtam képzelni. Es az volt a legszomorúbb az egészben a számomra, hogy megértettem, milyen a szenvedély, és nem volt benne semmi hősies meg sötét erő, meg effélék, amiket elképzeltem, csak egy kicsit nevetséges volt, és megalázó. Mérgemben mindent bevágtam a tűzbe, a félig kész cigarettával együtt ... A szenvedély magában hordozza a szenvedést Is. Nem kéne jobban megnézni, miért szenvedünk? *- r —: A KAKAS ■■■■::-■ ....■■■■ : Az öreg szeretett utazni. Azelőtt csak a vásárokra járt. Most meg hol a fiához a városba, hol országot látni. Az állomás előtt megállt egy pillanatra. Szemébe húzta a kalapját, aztán felszállt a buszra, óvatosan tette az ölébe a csomagját: egy papírdobozt, lyukakkal az oldalán. Menne a madár — ahogy az öreg hívta a baromfit —, az udvar dísze, egy megtermett, vörös taréjú kakas. — Hadd egyenek a gyerekek. Ezek a városi népek csak a tápos csirkét ismerik. Szemügyre vette a lakótömböt, aztán nekivágott a második emeletnek. Csak az unoka volt otthon. A srác diadalüvöltéssel fogadta az öreget. — Nagypapa, mit hoztál? — Találd ki! A doboz lakója kidugta a csőrét. — Jé! Egy kakas! Hurrá! Az öreg akkurátusán kicsomagolta a „madarat“, — Hová tegyük? — Kössünk madzagot a lábára. Az erkélyen elfér, A kakas — hurokkal a lábán, ereje biztos tudatában — felröppent az erkély vaskorlátjára. Es akkorát kukorékolt, hogy lakótelepen Innen, lakótelepen túl mindenki meghallotta, és ezzel a székfoglalóval bevonult a család és az úf városrész életébe. A szülőket ezentúl így emlegették. — Akiknek a kakasuk van ... A gyerekek még madáreleséget ts hoztak a sarkan- tyús jószágnak. Á kakas olyan pontosan „működött“, hogy kvarcórát lehetett volna hozzáigazítani. Hatkor hármat kukorékolt, hétkor kettőt. Megszűntek a munkahelyi késések. Nem lehetett mentegetőzni, mert a munkahelyeken is tudtak a sarkantyúsról. Márpedig a kakas csak jól jár?! A hétórai kukorékolásnál legalább annyian voltak felen, mint turistaszezonban a prágai toronyóra apostolainak körsétája előtt. Ekkorára ugyanis benépesült a buszmegálló. A kakas lerombolta a nem-, korbeit különbségeket. Egyformán kukorékolt mindenkinek. Még borravalót sem kellett neki adni. Peckesen, égnek feszülő nyakkal, a kakasnyelv fonetikát és nyelvhelyességi szabályainak megfelelően fújta a magáét. A tarajos jószág közelebb hozta egymáshoz az embereket. Ismeretségek, sőt szerelmek szövődtek. Egy harminc körüli lakatos például addig ecsetelte a falusi élet szépségeit az elvált titkárnőnek, amíg a hölgy meg nem hívta vacsorára. Ugyanazon a szinten laktak mindketten, ám eddig nem ismerték egymást. Az eredmény: a titkárnő könnyektől elfúló hangon jelentette ki, hogy szeretné látni a férfi szülőházát. A kerekes kutaf, a legelőt és a jázminokat a tornác előtt. Kész volt a program a következő hétvégre. A kakas azonban csak néhány héten át kukorékolt. Hirtelen eltűnt. A hétórás járatra aznap nem szállt fel senki. Az emberek néma fel-nem-szdllással követelték járandóságukat. Néhány napig még reménykedtek. Aztán rájöttek, hogy jeles névnap volt a közelmúltban. A kakast, a kakasukat, a közkakast egyszerűen feltálalták. Aranyló levest főztek belőle. Es lehet, hogy a vendégeknek, akik megették, fogalmuk sem volt, hogy közkincset fogyasztottak el. — c —
