Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-06-03 / 22. szám

SORS ÉS EMLÉK — „Lidicei gyerekekkel“ akarnak beszélni? — kérdik a hnb irodájá­ban. — Menjenek ki az emléktelep­re, az emléktárgyakat árusító kioszk­ban megtalálják Emilia Frejovát, ő az egyike a „germanizált“ gyerekek­nek. Az idézőjel nem véletlen, hiszen azok, akik gyermekként élték át a negyvenöt év előtti borzalmakat, ma mér túl vannak az ötvenen. — Frejovát keresik? — kérdezi a kioszk őszölő hajú, szimpatikus el­árusítója. — fin vagyok az, bár ma már Chválovának hívnak, hiszen a Frejová a lánykori nevem. Két kiskatona érkezik a kioszkhoz, és az asszony szeme felcsillan: — Visszajöttetek, fiaim? Van mit szív­notok? A két kiskatona zavarba jön: — Csak holnap kapjuk a zsoldot... Az asszony két doboz cigarettát nyom a kezükbe: — Majd ha lesz, elintézzük. Mint utólag kitűnik, a katonák se­gítenek az emléktelep helyreállítási munkálataiban. Egy ideig itt voltak, majd elvezényelték őket, és most is­mét visszajöttek. Frejová-Chválová sa­ját gyermekeiként szereti őket. — Egy kis türelmet kérek, nem­sokára zárok, és aztán elmegyünk hozzánk, ott majd beszélgethetünk. Az eredeti falutól vagy egy kilo­méterre felépült új Lidice egyik ta­karos házába vezet minket. — Férjem — mutatja be a szemmel láthatóan beteges embert —, ez még Eki, a ház üdvöskéje. — A bemutatás egy fehér kiskutyát illeti. Rövidesen illatos kávé kerül az asztalra, letelepedünk a kényelmes fotelbe, és egy kemény, szinte ke­gyetlen sors körvonalai kezdenek ki­rajzolódni előttünk. Egy köteggé fo­nódik össze a múlt és jelen történe­tének indája. Elég rosszul kezdődött az életem. Anyám lányfejjel hozott a világra, és a szüléskor meghalt. Nem ismertem anyámat, még kép sem nagyon ma­radt róla. Apám akkor nem vállalt engemet. Kisgyermekként intézetek­ben hánykolódtam, majd kétéves ko­romban vett magához az anyám báty­ja, Václav Freja, így kerültem Li- dicébe. Ez talán meg volt írva a sors könyvében. Gyermekkoromra nem panaszkodom. A bácsimék, bár nem tartoztak a gazdagok közé, em­berségesen bántak velem. Az iskola mellett, persze, segítenem kellett: li­bát, kecskét legeltettem a mezőn. Ezek az egyetlen szép emlékek, ame­lyeket gyermekkoromból megőriztem, így folyt az életem egészen addig a tragikus napig, 1942. június 10-ig. Már elmúlt éjfél, a naptár június 10-ét mutatott, amikor SS-katonák kezdtek dörömbölni Frejáék ablakán. — Alles heraus! — ordította az állig felfegyverzett SS. A nyolcéves Emíliát és a nagyné­nit teherautókra tuszkolták és a kladnói reálgimnázium tornatermébe szállították. Václav Freját, 172 férfi­társával a Horák-féle gazdaság pin­céjébe terelték. Alig hagyták el az asszonyok és gyermekek Lidicét, meg­kezdődött a gyilkolás. Német preci­zitással, a községi nyilvántartás sze­rint, ábécésorrendben hívták a fér­fiakat kivégzésre. Eldördült az első sortűz, amikor a tiszt Václav Freja nevét kiáltotta, öten álltak második­ként a Horák-pajta falához, az elsők már ott feküdtek holtan. — Feuer! — ordította a vezénylő tiszt. Eldördült a sortüz, és a töb­bivel együtt a szeretett bácsi, Václav Emília asszony ma Freja is befejezte életét. Emília és a ravensbrücki koncentrációs tábort megjáró néni csak a háború után szerzett erről tudomást. — Amikor a háború után, 1948 áp­rilisában visszakerültem Csehszlová­kiába, újból kellett tanulnom az anya­nyelvemet, nem tudtam egy s-ót sem csehül, csak németül beszéltem. Egy ideig apámnál éltem Teplicében, majd húszéves koromban férjhez mentem. 1955-ben tértem vissza az új Lidicé- be. Azóta itt élek. Két fiunk született, és azt hittem, most már az élet szeb­bik részéből is kijut nekem. Sajnos, a sors nem így akarta. A fiaim meg­nősültek, ma már hat unokát dédel­gethetnék, de nincsenek itt. Fiaim, akik az egész lidicei tragédiát csak hallásból ismerik, nem tudtak itt gyö­keret ereszteni. Ismét magam marad­tam a férjemmel, aki néhány évvel ezelőtt súlyos agyvérzést szenvedett. Szinte egészen megbénult. Óriási erő­feszítéssel, gyakorlással el tudtam ér­ni. hogy a házban már tud egyedül mozogni, és a beszéde is javult anv- nvira, hogy társalogni tudunk. fin ideköltözésem után egy ideig a me­zőgazdaságban dolgoztam, majd az emléktelenen idegenkísérő és film­vetít— !p*tem. Húsz évig vezettem az ide látogatókat, és naponta többször mondtam el ennek a szerencsétlen falunak a tragédiáját, öt évvel eze­lőtt nvugdí'ba mentem, de nem tud­tam megválni a munkától. Akkor vállaltam az elárusítást a kioszkban. Időközhen a helvl nemzeti bizottság képviselnie voltam, és még ma is tisztségviselő vagyok az Antifasiszta Harcosok Szövetsége itteni szerveze­tében. A lidicei Iskola csoportképe, amelyen Emilia Frejová felismerte önmagát. A kladnói reálgimnázium tornater­méhen elválasztották a gyermekeket az anyáktól. A lidicei asszonyokat a ravensbrücki koncentrációs táborba irányították, a gyermekeket a len­gyelországi Lódzba, pontosabban az ott levő táborba. Itt egy speciális SS orvosi csoport kiválasztotta kö­zülük azt a hatot, akiket alkalmas­nak találtak az elnémetesítésre. Ök a puschkaui gyermeknevelőbe kerül­tek. A többi gyermek a chelmnói kon­centrációs tábor gázkamrájában fe­jezte be alig sarjadzó életét. A nevelőintézetben csak németül volt szabad beszélni, és minden, a legkisebb kihágásért is durva testi fenyítés volt a „jutalom“. Az „alap- kiképzés“ után Emíliát Hans Kuckuk SS-tiszt családjának utalták ki neve­lésre Sassnitzba, a Balti-tenger part­jára. Emília új ruhákat kapott, és beíratták német iskolába. A nyolcéves gyermek agyában a múlt emlékei kezdtek lassan elhalványulni. Kuckuk a város réme volt. A kis Emília akaratlanul szemtanúja lett egyszer egy német antifasiszta, Alfred Bebert kivégzésének. A kivégzö osz­tagot Kuckuk vezényelte. Amikor ne­velőapja tudomást szerzett erről, ir­tózatosan megverte Emíliát. — 1968-ban a német antifasziszta szö­vetségtől meghívást kaptam az NDK- ba. Sassnitzban találkoztam a volt iskolatársaimmal és Alfred Bebert özvegyével. Elmondtam neki, hogyan halt meg hős férje. A találkozásról Írtak az ottani újságok is. Képzelje azt a meglepetést, amikor hazajöt­tem, és két hét múlva levelet hozott a posta Hannoverből, az NSZK-bóI. A levelet Knckuk úr Irta, aki akkor, háborús bűnösként bántatlanul ott élt. Kuckuk úr közölte, hogy olvasta az NDK-beli újságokat, onnan szer­zett tudomást rólam, és szeretne ve­lem találkozni, családjával együtt szívesen lát vendégül. £n nem vá­laszoltam neki. 1945 elején, amikor a Vörös Had­sereg Sassnitzhoz közeledett, Kuckuk úr, többi bűntársával egy tenger­alattjáróval Hamburgba menekült. Frieda asszony, a felesége és a kis Emília Sassnitzban maradtak. 1946 áprilisában két tiszt, egy csehszlovák és egy szovjet látogatta meg Frieda asszonyt. Amikor behívták Emíliát a szobába, a csehszlovák tiszt megszó­lalt csehül: „Te, ugye, cseh kislány vagy, Ltdicéből?“ Emília értetlenül nézett rá, nem tudta, mit mondanak neki. A tiszt megismételte a kérdést németül. Emília megrázta a fejét, én ugyan Csehországból származom, de német hadiárva vagyok, felelte. Ek­kor a tiszt egy fényképet húzott elő, a lidicei iskola kis másodikosainak csoportképét 1942 júniusából. Emília egy kicsit fürkészte a képet, majd odamutatott az egyik masnis kislány­ra: „Das bin ich) Ez én vagyok!“ Néhány nap múlva a hatóságok visz- szaszállították hazájába. — Tudja, a mai emberek már csak nehezen tudják megérteni, mit élt át ez a falu, mit éltünk át mi, akik életben maradtunk. Persze, ez természetes folyamat. A mai embe­rek a történelmet látják benne, míg mi életünknek egy kegyetlen szaka­szát. Amíg idegenvezető voltam, két fiam sokszor velem volt a munkában, és több százszor hallotta a falu tör­ténetét, de egyetlenegyszer sem kér­tek meg, mondjam el személyes él­ményeimet. Talán a rossz emlékektől akartak megkímélni... Ki tudja? Horváth Rezső Falun akkor eredményes a moz­galmi munka, ha a szövetkezet ve­zetősége, a hnb és a SZISZ-alapszer- vezet megtalálja a közös nevezőt, és van tenni kész SZISZ-tagság. Sok helyen még találkozni az egy­másra mutogatással, a munkát fékező allbizmussal. Ahol megvan az össz­hang, a falusi és szövetkezeti ifjú­sági szervezetek munkáját segíti a szövetkezeti pártszervezet és a hnb. Az érdekazonosság pedig — ha tet­tekkel párosul — eredményeket Is szül. Hogy miképpen fest ez Méhiben (Vőelince), ebben a Sajó menti kis­községben, talán kitűnik írásunkból. Rendkívüli gyűléssel kezdődött — Amikor három évvel ezelőtt a méhl Oj Élet Efsz pártalapszerveze- tének élére kerültem, a SZISZ-alap- szervezet hullámvölgyben volt — mondja Milián János. — Először a régi vezetőség aktivizálására töre­kedtünk, majd amikor hiába vártunk változást, gyökeres átszervezésre kényszerültünk. Rendkívüli taggyűlést hívtunk össze, ú] vezetőséget válasz­tottunk, amelynek élére Kis Erika és Szabó Ágnes került. Ezután ül len­dülettel láttak a SZISZ-tagok munká­hoz, amelyet mi, a szövetkezet veze­tősége Is Igyekeztünk felkarolni és a messzemenőkig támogatni. Az ered­ményekről részletesen a fiatalok tud­nak beszámolni, de reméljük, amit tettek, ezek csak részeredmények. Vannak még tartalékaink, van min javítani, módosítani A tagság és a vezetőség mint egész nem egyaránt aktív, közelebb ikell egymáshoz hoz­ni az itteni fiatalok és a falusi SZISZ- csoport munkáját és minden téren nagyobb fegyelemre van szükség. Részt vettem az évzáró taggyűlésen, és to­vábbi felemelkedés előjeleinek vol­tam tanúja. A fiatalok munkáját a szövetkezet évzáró taggyűlésén ér­demben Is elismertük: Batta Gábor, Megtalálni Talián Olga és Trenka Bálint kitün­tetést kapott. Átbillent a mérleg nyelve Az irodaház alagsorában a szövet­kezet számítóközpontjának vezetőjé­vel, Szabó Ágnessel boncolgatom to­vább a témát, hiszen Ágnes tagja az új vezetőségnek. — Hidd el, nem könnyű egy fella­zult szervezeti élethez szokott, önké­nyesen gondolkodó és cselekvő tag­ságot talpra állítani. Mint titkár, so­kat bosszankodom a tagság közönyös­sége miatt. Hogy csak egy példát említsek: a kedvcsinálónak szánt, el­ső SZISZ-bálunk is kudarcba fulladt. Persze, ez volt a kezdet, aztán fo­kozatosan sikerült étblllenteni a mér­leg nyelvét. Társadalmi munkát vál­laltunk a 'kertészetben, a széna- és szalmabegyűjtéskor, és más alkal­Milián János: „Reméljük, ezek még csak részeredmények.“ a közös nevezőt makkor, így az anyagi lehetőségeink is javultak, amit Igyekeztünk éssze­rűen kihasználni. A 37 tagú alap- szervezetből többen voltak az Agro- komplex mezőgazdasági kiállításon, eljutottunk a magyarországi Bábol­nára Is, legutóbb pedig egynapos ki­rándulást szerveztünk Budapestre. Sajnos, tavaly nem tudtuk bemutatni önálló kulturális műsorunkat, mert még mindig húzódoznak a fiatalja­ink. Ezen okvetlenül változtatnunk kell, annál Is inkább, mert műsorunk­kal a szövetkezetünket is képvisel­nénk a járási szövetkezeti kulturális napokon, és legalább egy kissé vi­szonoznánk a szövetkezetnek az ön­zetlen támogatást. Ezért nagyon fo­gunk Igyekezni. Szabó Ágnes: „Bosszankodom a tag­ság közömbössége miatt" ___„. A jelek biztatóak ­A szövetkezet tavalyi bő hagyma­termését tisztító és osztályozó csar­nokban lelek rá Kis Erikára, a SZISZ- alapszervezet elnökére. — Mint általában a szövetkezeti fiatalság, a ml szervezetünk Is gaz­dasági udvarok szerint tagolódik, u- gyanakkor a központi község, Méhi fiatalságának érdekeit is szem előtt kell tartanunk. Meg kellett tehát ta­lálni a közös nevezőt, de ez most is létező feladat, hiszen változások a szövetkezetben, a faluban Is vannak. Másfél évi munka után még nem le­het és nem Is szeretnék messzemenő következtetéseket levonni, minden­esetre a jelek biztatóak. Figyelemre­méltó eredményeket értünk el tár­sadalmi munkában — az aratási ver­senyben járási szinten Is —, a poli­tikai oktatással szintén elégedettek lehetünk. Az ifjúsági bálokon, kirán­Kosztúr Tibor: „Mindig is a kölcsö­nös megértésre törekedtem.“ dulásokon nagyon jól érezték magu­kat a fiatalok. És van egy hangula­tos Ifjúsági klubunk. Persze, sok min­denen lehetne még javítani mun­kánkban, gondolok az ifjúsági ver­senyekben való részvételre, a kultu­rális és sportéletünkre, az újítőmoz- galomra, a baráti kapcsolatokra és a falusi fiatalokkal való összhangra. Sok tehát a teendő, de ml nem ria­dunk vissza. Rendszares együttműködés Idillikus, meghitt környezet fogad­ja az embert a falusi művelődési ház pincehelyiségében berendezett Ifjúsá­gi klubban. Kosztúr Tibor, a központi község helyi nemzeti bizottságának fiatal titkára hívott Ide, hogy lás­suk a klub és a SZISZ közötti jó kapcsolatok eredményét. — Sokáig voltam elnöke a szövet­kezet és a falu közös ifjúsági szer­vezetének, így ismertem a helyzetet. Tudom, hogy jól jön a fiataloknak a segítség, a hnb anyagi, erkölcs! tá­mogatása. Az építési munkálatokat a szövetkezet végezte, a berendezést meg mi vásároltuk. Még hiányzik egy­két dolog, de a klubmunkához máris szinte Ideálisak a feltételek. A fia­talokra természetesen ml Is számí­tunk. Szeretnénk, ha a falun keresz­tül folyó patakot és a hnb előtti par­kot ők vennék gondjaikba, és kiven­nék részüket a választási program teljesítéséből is Természetesen nem akarjuk őket túlterhelni, csupán rendszeres együttműködést képzelünk el. Úgv érzem, a falu érdeke a szö­vetkezet érdeke Is, és fordítva, s mindezért sokat tehetnek a fiatatok. Neeyedik éve vagyok ebben a tiszt­ségben, s azóta mindig is a kölcsö­nös megértésre törekedtem. Ezen az elhatározásomon a jövőben sem fo­gok változtatni. Polgári László (A szerző felvételei) A Chvála-porta

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents