Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-05-13 / 19. szám
I Petrik József: Emlékszobor Árnyékhajó úszik a homlokodon, kürtje tölcséréből halványkéken száll fél' az ág veled füstje, csapongó sirályok szárnyukon meghozták már a messzeséget, nyirkos fátyla ráhull a hit boltívére, a parttalan vizek szelíd áhítattal várják a napnyugtát. Ez a pillanat még erősebb a létnél, karcsúan nyúlik fel, még rokona a fáknak, a szökőárnak és a kemény köveknek, feszesre dagasztja a remények vásznát — de utána nincs más, mint a fékevesztett sőcseppek orkánja, amely rárakódik a partonállókra, s a sómezők szélén megalkotja egy kék alkony emlékszobrát. Mihályi Molnár László: A Ticce hídja valaha nagy folyó hömpölygött e sekély mederben majd talált a homokban magának új utat mindig amerre szabadon folyhatott a leszakadt holtágak patkóival áradás idején újra összeért s az ott rekedt halak kiúszhattak a tengerig Kivágják a fákat láttam a kivágott fákat a kereszteződés belátható lesz ezután s az autók akár százhússzal is egymásnak mehetnek mire megszáradnak a koporsódeszkák láttam a fákat ahogy összeroppantak az ágak ahogy a fűrész húsukba szelt A szélmalmok árnyékában kilátszanak félig a téglák s mint a kőművesek az elhagyott létrát ~ emlegetjük a rég elmúlt napot de elfelejtettük már a fákat másképpen nőnek az árnyak örökkön hajszol bűntudatunk néha azért mégis itt vagyunk egy napot múlatni az ócska házban a kemence helyén magnó dudorász nem vagyunk hősök s e furcsa lázban a búsképű lovag bennünk nyargalász Igyál barátunk, jó volt a dumád! — majd forgatjuk neked a szélkereket. Addig még pihenj, fogd azt a kupát, reggelre úgyis elhisszük neked, amit csak akarsz ... A mikor Elfriede M. azon a bizonyos napon fél tizenegykor, miután az őracsörgésre fölkelt, mormogó férjét csókokkal fölébresztette, a kávénak a vizet föltette, gyorsan megmosakodott, a kávét leszűrte, a férjét a vöröses-kékes kockás ingről lebeszélte, az uzsonnáját elkészítette és becsomagolta, a férjét még egyszer (ezúttal sikerrel) a vöröses-kékes kockás ingről lebeszélte, gyorsan magába öntött egy csésze forró teát, megöntözte a satnya kis cikláment, fölkeltette a fiát, és a fürdőszobába terelte, mormogó férjét futó csók kíséretében kituszkolta az ajtón, beleharapott egy almába, majd letette, felébresztette a lányát, a fiát ismételten (sikertelenül) fogmosásra szólította föl, a maradék vízzel mentateát készített, a lányát a fürdőszobába irányította, a fia matekdolgozatát aláírta, és rögtönzött lelkibeszédben sötét jövőt Jósolt neki, a halaknak enni adott, a fiára rátukmálta a tiszta zoknit, mindkét magzatának uzsonnát csomagolt, a lányát kiudvarolta a fürdőszobából, a fiáról lehúzta a szennyes zoknit, és ráadta a tisztát, az uzsonnát belegyömöszölte a táskába, mindkettőnek alaposan megmondogatta a véleményét a csavargásról, a hebe- hurgyaságról, a hanyagságról és hasonlókról, az uzsonnát előbányászta a táskából és almát is tett melléje, az iskolai mindennapokra vonatkozóan leszögezte a viselkedési szabályokat, aztán a gyerekeket is kituszkolta az ajtón, viszonylag hosszú ideig tusolt és fésül- ködött (Jaaj, ez a frizura!), felöltözött, szemügyre vette magát a tükörben, megetette a hörcsögöt, lerámolta a konyhaasztalt, a szennyes edényt a mosogatóba helyezte, kinyitotta az ablakot, felrázta az ágyakat, a leszakított naptárlap hátulján elolvasta az esedékes „jeles mondást“: „A húsdaráló használatakor a végén csavarjunk bele egy darab zsírpapírt, így teljesen kiürül“, az ablakokat becsukta, a mosnivalót a gép előtt, több kupacot képezve szétválogatta, az egyiket a gépbe helyezte, az ötösre beprogramozta, beindította, a porszívót bedugta, majd kikapcsolta, a mosóport beleszórta a gépbe, a porszívót ismét bekapcsolta, fölporszívózta a nappalit, majd a gyerekszobát, közben a sípcsontját beütötte a fia kerékpárjának a pedáljába, és úgy káromkodott, mint egy kocsis (mivelhogy senki nem hallotta), kinyitotta az ablakokat, és néhány pillanatra kinézett, és amikor elegendő mennyiséget beszívott ebből a metszőén friss, késő őszi levegőből, merengett egy sort az esküvői képük előtt, kíváncsian szagolt meg egy miért nem dobta el még mindig parfümös üveget a lánya éjjeliszekrényén, a konyhát feltörölte, a két héttel ezelőtt kiteregetett ruhákat beszedte, bedugta a » vasalót, bekapcsolta a rádiót, kivasalta a ruhákat, aztán mindent elrakott, felhozta az újságot, de félre is tette. Amikor Elfriede M. tíz óra harminckor mindezt maga mögött tudta, kiment a konyhába, meleg vizet engedett a mosogatóba, és miközben egy jó adag mosogatószert beleöntött, arra gondolt, mennyi mindent kéne még ma csinálnia, ekkor tudatosult benne, hogy a háztartásra kapott szabadnapját szebben is el tudná képzelni. „Most pedig elmegyek fodrászhoz“ — vágta oda a FIT márkanévre hallgató folyékony mosogatónak. Átöltözött, felvette azt a csinos sötétkék pulóverjét, a kicsit lezser érettsárga vászonnadrággal, meg a fekete körömcipőt, és elment a fodrászhoz. A fodrász úgy mosolygott rá, mint ifjúkora nagy szerelmére, amire ő csinos mosollyal válaszolt, és csak másfél órát kellett várnia, pedig be sem volt jelentkezve. Elolvasott néhány agyonforgatott képesújságot és lapot, és egy kicsit rácsodálkozott a világra, amibe csak úgy él bele az ember, most erre is jutott idő, és amikor végre sorra került, és a mester értő keze a hajába matatott, eszébe villant, hogy nem kapcsolta ki a mosógépet. Ettől aztán óriási vízfoltokat látott az alattuk lakó mennyezetén, és már abban sem volt biztos, hogy a vasalót kihúzta. — Valami baj van? — kérdezte a mester, és keze a füle tájékán megtorpant. — Nem — válaszolta zavartan, és Igyekezett összeszedni magát. Az értő kezek folytatták munkájukat, a mester pedig csevegni kezdett, a szakmájához tartozik ez, amióta csak a férfiak nők szépítésére adták a fejüket. Felőlem beszélhetsz, barátocskám, gondolta, és inkább az értő kezek munkájára koncentrált. Úgyis mindig ugyanazt mondja. Vagy mégsem. — Hogy mondja? — kérdezett vissza. — Úgy bizony — ismételte meg a mester —, minden csütörtökön tizenöt órakor. Szabályszerűen az idegeinkre megy, nagyságos asszony. Habár megtiszteltetésnek vesszük, hogy egy ilyen kiváló színésznő a vendégkörünkhöz tartozik. — Majd hízelegve hozzáfűzte: — Miként ön is, nagyságos asszony. Hát igen, állapította meg magában. Mit nem tesz a borravaló. — Jómagam is láttam őt Játszani — folytatta a mester. — Egy felnőtteknek készült mesejátékban. Láttam bizony, elragadó volt. — Nyálgyöngyök spricceltek a szájából, amikor az elragadót mondta, a vendég önkéntelenül is hátrébb húzódott. — Tiszteletjegy, tetszik tudni. A valóságban is pontosan olyan, mint egy tündér — áradozott a mester. — Olyan bájos, olyan varázslatos, és annyi kedvesség van benne... Ha nem járnék úgy benn a korban ... — A mester előrehajolt, a tükörben megkereste a vendég szemét és így suttogott: — Az összes kívánságom csak vele elé- gíttetném ki. Gyanakvó pillantást vetett rá. — Miféle kívánságait? — Mindent, higgye el, mindent. Aranyat érő kezével gyöngéd, körkörös mozdulatokkal masszírozta fejbőrét. Aztán mintha észbe kapott volna, egyszerre kínosnak érezte a dolgot, ezért a tükörből visszanézve szigorúan mondta: — De ugyan kinek vannak manapság még kívánságai. A nyomaték kedvéért sóhajtott: — Megengedhetünk-e magunknak kívánságokat? És ugyan mire az a sok kívánság? Szükségünk van-e nekünk tündérekre? Ugyan, kérem! Csak nem dőlünk be holmi babonának? Hogy ez mit tud kérdezni, gondolta kicsit zavarodottan, és éppen mondani akarta, hogy bizony neki jól Jönne egy tündér, aki teljesíti a kívánságait, amikor a mester energikusan előrelökte a fejét, és így megfosztotta a választól. Érezte, ahogy a langyos víz végigcsor- gott a tarkóján, szorosan összezárta a szemét, na nézzük az első kívánságot! A világbékére gondolt, meg a leszerelésre, a vízvezeték-szerelőre, a kimaradt villamosjáratokra, amikor is a sampon belement a szemébe, és ettől prüszkölni kezdett, az alámerülésből magához térve a mester hangját hallotta, amikor bizalmaskodóan éppen azt mesélte, hogy egy nagyobb vitorlásra van kilátása, és egy ici-picit titkon reménykedik abban, hogy a színésznő, aki olyan ragyogóan Játssza a tündért, illetve ő maga is tündér, legalább az ő számára, szóval hogy a színésznő egy napon mégiscsak ... Csak fél füllel hallgatta. Megint az eszébe Jutott a mosógép. És a vasaló. Végre megszépülve, néhány lokniva! dúsítva nézett vissza a tükörből. Nem találta magát különösebben vonzónak, de azért elégedett volt, és nem fukarkodott sem a dicsérettel, sem a borravalóval. Kinn a friss, hűvös levegő elkábította egy kicsit. Pontosan olyan érzés, mintha ittam volna — gondolja. Otthon vízben úszott a konyha. A haját bekötötte egy sötétzöld silonkendő- vel, feltúrté a nadrágszárát, belebújt a fia fapapucsába, és nekilátott a munkának. Gyomra korgott az éhségtől. Megette az almát, amibe reggel beleharapott, aztán még egyet, és módfelett méltányolta, hogy nem tépte föl a hűtőszekrényt, hogy kalóriára vadász- szón. A vödröt oldalt állította a centrifuga elé, és a vizes ruhát beletette a gépbe. A kicentrifugázott ruhákat a fürdőszobában föltette a fregolira. I- gazságos volt a színes, műanyag ruhaszárító-csipeszekkel, mind egyformán érvényesültek. A tréfa kedvéért megszámolta őket. Három ing, két blúz, három férfialsó, két bugyi, egy gyapjúsál, ez meg hogy került ide, és tizenhárom zokni. Tizenkettő illemtudóan párba állt, de egy meghatározatlan színű és formájú csak úgy magányosan. A konyhábajinent, és olyan zenét keresett a rádióban, ami a gyerekei heves ellenállását szokta kiváltani. Veronika, itt a kikelet. Kinyitotta a hűtőszekrényt. Megkönnyebbüléssel, vegyes lelkifurdalással állapította meg, hogy eléggé üres. Délután tehát még be is kell vásárolnia. Kivette a félig üres vermutos- üveget, amiről már azt sem tudta, hogy milyen alkalomra vették és bontották föl, hozott a konyhaszekrényből egy'kicsi, vastag falú poharat, kettévágott egy citromot, és az egyik felét a pohárba facsarta, majd felöntötte vermuttal és a konyhaablakon ferdén beözönlő napfény felé emelte. Csodálatosnak találta a vermut vörös, melan- kólikus színét, amelyhez a rádió Bully és Zita dalait sugározta. Két szerető szív tavasszal. Amikor végre leült a konyhaasztalhoz, egyrészt sikeresnek érezte a szabadnapját, másrészt meg fuccsbamentnek, és nem tudta, milyennek is kell lennie egy szabadnapnak ahhoz, hogy sikerültnek érezze az ember, és milyen az, amikor tényleg fuccs- ba ment. Mielőtt gondolatmenetét az életre is kiterjesztette volna, ivott egy kortyot. Aztán a fürdőszobába ment, és az öblös poharat a tükör alatti polcra állította. Hajáról levette a kendőt, és eszébe Jutott, mire lenne jó egy tündér. Például: Add jó tündér, hogy a ruha egyszer normálisan jöjjön ki a mosógépből, anélkül, hogy bennmaradna egy fél pár zokni. Fölemelte a poharat, és mosolyogva koccintott. Juhász Edit fordítása Hans Skirecki A TÜNDÉR . ,1 Lehel Zsolt felvétele
