Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-05-13 / 19. szám
Lapunk tartalmából: Még mindig a környezetünkről — 3. oldal Szerelem, óh! — 4. oldal Korunk pestise? — 5. oldal Kezdődik a világbajnoki idény — 8. oldal A tündér — elbeszélés a 7. oldalon Tolmács nélkül — 8. oldal Kalandokkal teli tévésorozat, a Sógun — 9. oldal Jifí Wolker Szerelmesek Kőházakon virág füzéreket láttunk növekedni délen. Felem mellett pihent a fejed, és szád is ott volt az enyémen. Ma olyan nagy a holdfény, hogy sugara ölelésünk át nem fűzheti, de a nagy világ olyan kicsi ma, hogy nem tud közénk állani. Sziréna bűg a szeretők szivén, harsona zeng, a csend darabokra hasad. Ha utánad nyúlok, kialszik a fény, kezem érzi a szögletes tárgyakat, kőtárgyakat, alvadt vér rögeit... A virágokon gonosz átok. Hfszed-e, hogy kezemben a kő kivirít? Megvárod-e, míg veled átölelem a világot? Lator László fordítósa Májusi gondolatok —.——... Kétségtelen, hogy a szerelem ősidőktől foglalkoztatja a fiatalokat, cs tudomásunk szerint a következő években sem várható lényeges változás ebben. A teljes emberi élet része ez, amely ennél fogva több, mint magánügy. Megnyilvánulásaiban és következményeiben mindenképpen. Mi azt szeretnénk, ha a lányok és a fiók kapcsolatát az őszinte barátság, az egymásért érzett felelősség, a kölcsönös tisztelet jellemezné — általában és a szerelemben is. Az emberi tartalom nélküli, külsőségeiben lealacsonyító, megalázó kapcsolat egész életre szóló károkat okozhat. Vannak az 'életnek olyan megnyilvánulásai, amelyeket két ember bensőséges kapcsolata tesz széppé, felejthetetlenné. Mi nem prüdériát, még kevésbé aszkézist hirdetünk. Ellenkezőleg. Azt valljuk, hogy tiszta, önfeledt szerelem nélkül nincs boldog emberi élet. Ezért is szorgalmazzuk, hogy minél több szó essék az iskolában, a családban, a fiatalok körében a felelős párválasztásról, a szexuális életről. Ezt kivánja egy egészségesen gondolkodó és élő nemzedék, és az egész társadalom érdeke. f FÜGGŐJÁTSZMA V iliódzik a napfény, gombolná ki az ember a kabátot, ha egy-egy pajkosabb szellő nem ráncigálná vissza a valóságba: hűvös ez a május. Előttem fiatalasszony lépeget, pöttömnyi fiúcskát vezet kézen fogva. Mennek és beszélgetnek. A nagymamát emlegeti az asszonyka, a legényke pedig az után érdeklődik, hogy ha megérkeznek, megsimogathatja-e a nagymama macskáját. Hogy nem Jön az igenlő válasz, újból és újból megismétli a kérdést. De úgy látszik, a cicaügy eddigi tapasztalatai nem voltak valami ígéretesek. mert a fiatalasszony gyorsan körbenéz, hogy mivel lehetne áthangolni az emberpalánta gondolatait. Gömbölyű kiskutyát lát meg az egyik kerítés tövében, oldalazva szaladgál le és fel az udvar hosszában, olykor megáll és magabiztosan elvakkantja magát. Ám ha valaki feléje fordul, oda a bátorsága, iszkol az ól deszkái közé. Veszély múltán pedig kezdi ténykedését elölről. — Kiskutya — mutat az asszonyka az éppen vakkantgató szőrgomolyagra. j Felcsillan a legényke szeme, máris tipeg a kerítés felé, de ahogy közelebb lép, a kutya máris bújik a vackára. — Kutyus, kutyus, gyere ki — hallom a hívogatást, de az állatka bent kucorog, onnan ugat kifelé. — Mit mond? — kérdi a gyerek. —Azt, hogy hagyjuk békén — hangzik a válasz. Erre újabb kérdések özöne a felelet. A lényege mindennek: hogyan beszélnek a kutyák, és hogy az anya hol tanulta meg a kutyabeszédet. A nagy sóhajtás után a macskasimoga- tás újbóli felemlítése is a levegőben lóg, de az asszonyka csak meggondolja magát, s kivágja: — A kutyák nem beszélnek, a kutyák ugatnak, vakkantanák, morognak. — De megértik egymást? Bólintás a válasz. — Akkor beszélnek — mondja határozottan a ^sisfiú. — És az emberek miért nem vakkan- tanak, ugatnak, morognak? — Mert az emberek nem kutyák. Az emberek beszélnek, emberi szóval — felel türelmesen az édesanya, és igyekszik tovavonszolni a fiúcskát. Megemlíti a nagymamát is, aki várja őket, de a legényke csak áll a kerítés mellett, mint akit odacövekeltek, és lesi az 61 kijáratát. — Ha enni adunk neki, kijön az udvarra? — Lehet, hogy igen. De ha kijön, akkor megyünk tovább? — tör le az anya egy sarkot a szatyrában levő vekniből. A fiúcska alig hallhatóan böki ki az igent. A kutya, amikor meglátja az elé dobott kenyérdarabot, kidugja fejét az ólból, majd kilép az udvarra, szimatolgat, és fél szemmel a fiúcskára figyelve odaandalog az ennivalóhoz. Mohón falja fel, morog is hozzá mintegy figyelmeztetőül. — A kutya miért beszél, amikor eszik? Neki nem mondta az anyukája, hogy tele szájjal ne beszéljen? — Nem — mondja az asszony. Mérget vehettem volna rá, hogy most a „miért nem?“ következik. Úgy is lett. De ekkor már vonszolják is arrébb a legénykét. — Megígérted, hogy ha kijön az ólból, tovább megyünk. Most a kisfiú sóhajt egy nagyot. — Buta lehet ez a kutya, hogy még beszélni sem tud. Vagy még kicsike és nem tanult meg. Kisebb mint én. Igaz? — Igaz. Lassan elindulnak. Még néhányszor megállnak, visszatekinteni. A kutya ismét a kerítés mellett szaladgál. Mielőtt a sarkon betérnének, még hallani a legényke hangját. — De mama, nem feleltél arra kérdésre, hogy megsimogathatom-e a nagymama cicáját. R. Gy.
