Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-05-06 / 18. szám
új ifjúság 41 SZERETEM A GÉPEKET, DE A VERSEKET IS... Nézzük először a puszta tényeket: BAR- TALOS ÁRPÁD, a Bunaszerdahelyi (Dunaj- ská Streda) Mezőgazdasági Felvásárló- és Ellátó Központ körzeti műszerésze tavaly augusztusban kormánykitUntetést kapott, „A mezőgazdaság kiváló dolgozója“ címet. Ennek előzménye, hogy munkáját, újításait már több elismerésben részesítették az elmúlt években. 1982-hen például a SZISZ KB- től kapott elismerést. A kormány kitüntetését is a SZISZ járási bizottságának javaslatára kapta. A harminckét éves fiatalember Padányban (Padáü) nőtt fel, most is ott lakik. Egyelőre a szüleinél, de nemsokára beköltözhetnek új családi házukba — feleségével és hétéves kisfiával. Árpád a komáromi (Komárno) ipari szak- középiskola elvégzése után Nyitrára (Nitra) jelentkezett, a mezőgazdasági főiskolára. Sajnos, nem vették fel, így rövidesen bevonult katonának. Miután leszerelt, nyolc hónapig Allstálon (Hrobonovo) dolgozott, azután jött a felvásárló központba, ahol a gépi berendezések műszaki állapotáért felelős. Tevékeny, nyugtalan ember. Munkatársaival évente 6—7 újítási javaslatot adnak be, ezenkívül számos közéleti funkciót is betijlt, ráadásul építkezik is. Tagja Csehszlovákia Kommunista Pártjának, az üzemi szakszer- vezét vezetőségi tagja, a Járási szakszervezeti bizottság választmányának tagja. A falujában a hnb ifjú képviselője és a Cse- madok-alapszervezet elnöke. — Beszéljünk először a felvásárlóközpontban végzett munkádról, újításaidról. Mi hajt mindig új dolgok keresésére? >— Aki nem jobbít az megáll, majd lemarad a fejlődésben — mondja a megnyerő, barna fiatalember. — Nekem örömet szerez az, ha olyan valamit tudok kitalálni, amivel megkönnylthetem mások munkáját. Ilyen volt például az automata vagonberakó, amelyet munkatársaimmal fejlesztettünk ki. Azelőtt ettől a nehéz fizikai munkától mindenki Idegenkedett... Most szinte az egész folyamat gombnyomásra működik. — Melyik újításodra vagy a legbüszkébb? — A nyolcvanas évek elején készítettük el két LSO-50-es kukoricaszárító csövekkel való összekötésének tervét. Így, ha nedveKORTÁRSAINK sast 1987 sebb a kukorica, nem kell újra visszahordanunk a beöntőkosárba. Ezzel sok munkát megtakarítunk. Árpád szereti a gépeket. Saját bevallása szerint akkor boldog, ha minden jól működik. De nemcsak a gépeket kedveli. Elárulta, hogy az irodalmat is szereti, szavalni is gyakran szokott. A katonaság után azzal a gondolattal is kacérkodott, hogy népművelő lesz, de a fizetés miatt inkább a jelenlegi munkahelye mellett döntött. Tavaly vette át a Csemadok padányl helyi szervezetének vezetését. Állítása szerint az utóbbi években jóformán nem is működött ez a szervezet. Tavaly különböző évfordulókról emlékeztek meg, idén januárban Pe- tőfi-estet tartottak, s felvetődött az a gondolat is, hogy állandó színjátszó csoportot alakítanak. Árpád ezt egyelőre .korainak tartja, először irodalmi estekkel, szórakoztató összeállításokkal szeretne próbálkozni. Azon még nem nagyon lepődtem meg, hogy műszaki ember létére szereti az irodalmat, szeret szavalni, de azon annál inkább, hogy amatőr (szerinte), szerintem inkább „hivatásos“ vőfély. Gyakran hívják lakodalmakba, még az Érsekújvári (Nővé Zámky) járásba is, hogy irányítsa a mulatságot, a szórakozást, s ha kell, teremtse meg a jó hangulatot. — A verseket Bíró Kálmán bácsitól tanultam. Persze, aki megtanulja őket, abból még nem lesz rögtön jó vőfély. Kedv és rátermettség is kell ahhoz, hogy az ember megállja a helyét egy lakodalomban... A feleségem nem nagyon örül neki. ö Is gyakran jár hétvégi szolgálatokra, mivel egészség- ügyi nővér, s így előfordul, hogy szombat, vasárnap alig találkozunk. Árpád rövidesen befejezi családi házának az építését. Az ehhez szükséges pénz előteremtése miatt fóliázással és nutriatenyés?- téssel is foglalkozik. — Olvasásra, kirándulásra most nem nagyon marad idő. Épp csak arra futja, hogy az újságokat átnézzem. De ha kész lesz a ház, akkor családommal pihenni, kirándulni fogunk. Jövőre egy nagy kirándulást tervezünk. Van-e a szülőfaludban baráti társaságod, összejártok-e beszélgetni, szórakozni? — kérdezem. — Amikor legények voltunk, öten-hatan összetartottunk. Akkor azt is megfogadtuk, hogy soha nem hagyjuk el egymást. De aztán egyikünk ide került, másikunk oda, úgyhogy mostanában már elég ritkán találkozunk. Akik a faluban maradtunk, segítettünk egymásnak a házépítésben, de egy jót beszélgetni, felszabadultan szórakozni, úgy érzem, már nem tudunk ... Azelőtt például soha nem esett szó közöttünk anyagiakról. Nem mindig őrülök az olyan beszélgetéseknek, amikor kitüntetettekkel „kell“ interjút készítenem. Többször ugyanis úgy érzem, a kitüntetés mögött nincsenek igazi eredmények. Bartalos Árpáddal nagyon kellemes volt a társalgás, közben az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy az elismerést nagyon is megérdemelte. KLINKO ROBERT ANYU, ÉN MIÉRT NEM FUTHATOK? Peti testi fogyatékos. Ma, tizenhét évesen is az. Pedig képzeletben sokszor együtt futkos az osztálytársaival a zöld gyepen. A valóságban azonban erre képtelen. Nem engedelmeskedik a lába. Hiába szeretne focizni, hiába van akaratereje, hiába irányítaná önmagát. Két mankójára támaszkodva nehézkesen vonszolja magát föl a lépcsőkön, hogy pontosan hét óra negyven perckor ott üljön a tanteremben, osztálytársai között, akik már megszokták, természetes látvány számukra ez a mankóval járó srác. Hozzájuk tartozik még akkor is, ha valami miatt kilóg a sorból, s ezt mindannyian nagyon jól tudják. Amikor felkerestem Petit, s elmondtam neki, hogy írni akarok róla, csodálkozással válaszolta: — Rólam még soha senki sem írt cikket! — Egészségesnek születtél, éppúgy, mint körülötted a társaid, s ma mégiscsak mankóra támaszkodva tudsz járni. Mi történt veled? — Kétéves koromban egy este, amikor anyukám lefektetett, még nem tudhatta, hogy reggelre minden más lesz... — Más ...?! — Hát úgy, hogy nem tudok lábra állni. Hiába is akartam volna, hiába keltettek fel, nem voltam képes arra, hogy megmozdítsam a lábam. Legalábbis így tudom a szüleimtől, mert hogy is emlékezhetnék én arra, mi volt kétéves koromban ... ■— Helyzeted súlyosságát akkoriban még nem tudatosíthattad, mikor döbbentél rá arra, hogy valamiben különbözöl a többiektől? — Negyedikes alapiskolás voltam, amikor először szembe állítottak a valósággal. Osztálytársaim kinevettek, persze tudom, hogy nem gúnyból, csak mert vicces lehettem a bicegős, nehézkes, vontatott járásommal. Ők ezt az akkori gyerekeszükkel nem is tudták felfogni, ezért nem haragszom rájuk. — És a mostani osztálytársak? — Velük nagyon jól kijövök, szeretem ezt a közösséget. Sokszor sajnálnál?, amit én nem szeretek. Ha én vagyok a kivétel, akkor nekem kell hozzájuk illeszkednem! — Na jó, de a mankóidat nem dobhatod el...! — Ez igaz, de tudom azt is, hogy az ember értékét nem mindig a külső határozza meg. Én most ilyen vagyok, remélem, már nem sokáig! — Ezt hogy érted? — Nemrég megoperáltak, s ettől a műtéttől nagyon sokat várok. Elsősorban azt, hogy három-négy év múlva valóban kidobhassam az ablakon ezt a két botot. Igen, ezek nélkül kell járnom, és erősen akarnom kell, hogy így legyen! — A szüleid is ennyire bizakodók? — Talán még Jobban, hiszen ők soha sem hozzák tudomásomra, hogy hátrányos helyzetben vagyok, sőt mindenhová elvisznek, ahová csak szeretnék eljutni. Nem szégyellik, hogy a fiuk ilyen, inkább buzdítanak, hogy ne legyek elkeseredve. Pedig tudom, sokszor igen kellemetlen helyzetbe kerülhetnek miattam. — A Rimaszombati (Rimavská Sobo- ta) Közgazdasági Szakközépiskola tanulója vagy, de nem laksz itt* a városban. Hogyan jársz be naponta az iskolába? — Apukám behoz és értem is Jön autóval, vagy a szomszédunk > elugrik értem. Autóbusszal lehetetlen volna közlekednem. — Otthon mivel telik el a napod? — Először is „Jó diák“ módjára a táskámat a sarokba dobom, aztán megnézem a napi postámat. Igen sokfelé levelezek, rengeteg levelezőpartnerem van az ország minden részéből, naponta két-három levelet is hoz a postás. — És a többi idődet mivel töltőd? — Az sem vész kárba, hiszen sportolok. — Sportolsz? — Igen, pingpongozok. Én is tagja Vagyok a mozgássérült fiatalok bra- tislavai lames sportegyesületének. Nyáron rendezik meg Brnóban az országos bajnokságot, s remélem, sikeresen szerepelek majd rajta. — A sport és a levélírás mellett van még egy kedvtelésed ... — Igen, a zene, pontosabban a popzene. Sokat hallgatom ezt a műfajt, kedvenceim közé tartozik Samantha Fox és az Alphaville együttes. Tudom, furcsán hangzik, de apuék még diszkóba is elvisznek, ha nem táncolhatok, legalább a zenét hallgassam. — A jő tanulók közé tartozol, hiszen a tanulmányi átlagod a kettes átlag körül mozog. Egy ilyen komply, tizenhét éves srácnak bizonyára már van elképzelése, terve jövőjéről. Elárulnád, te mit tervezel? — A legfőbb kívánságom megszabadulni végre ettől a két érzéketlen bottól, szeretnék motorkerékpárt vezetni, s jő lenne, ha egyszer majd az atlétikának szentelhetném minden időmet. Nem, ne hidd, hogy túl igényes vagyok, még akkor sem, ha a felsoroltak megvalósulása jelenlegi helyzetemben lehetetlennek tűnik. Igazán szeretném, ha most az egyszer végre én győznék... Peti testi fogyatékos, de optimizmussal, bizalommal néz a jövőbe, járni, futni akar ő is. Talán majd egyszer... Koller Sándor A FIATALOK ÉS A KULTÜRA A Szlovák Nemzeti Tanács S. ülésén a kulturális-nevelő munkával és annak a szocialista életmód alakítására gyakorolt hatásával foglalkozott. A kormány beszámolóját Miroslav Válek kulturális miniszter terjesztette elő, majd a vitában tizenhét képviselő szólt hozzá a felvetett kérdésekhez, a megoldásra váró feladatokhoz. Az alábbiakban részletet közlünk Anna Látková felszólalásából. A Szocialista Ifjúsági Szövetség számára nem közömbös, hogyan töltik a fiatalok szabadidejüket. A SZISZ Szlovákiai Központi Bizottságának a közelmúltban megtartott 18. ülésén általánosítottuk az eddig szerzett tapasztalatokat, foglalkoztunk a hiányosságok okaival, hogy ezzel is hozzájáruljunk a szabadidő célszerűbb kihasználáshoz. Megállapítottuk, hogy a fiataloknak csupán 50 százaléka elégedett azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a SZISZ, a kulturális és testnevelési létesítmények teremtenek a lakóhelyeken a szabadidő eltöltéséhez. A SZISZ évzáró gyűlésein és konferenciáin többen felvetették, hogy a fiataloknak kevés lehetőségük nyílik érdeklődési körüknek megfelelő tevékenységet folytatni, a rendezvények nem felelnek meg mentalitásuknak; nem tudják teljes mértékben érvényesíteni képességeiket. Nem titok, hogy a fiatalok egy része felelőtlenül viszonyul a tanuláshoz, a munkához, közömbös a kollektívával, a családdal, a társadalommal szemben. Sok fiatal megsérti a jogszabályokat, találkozhatunk az alkoholizmussal, narkomániával, rendbontásokkal. Ez azt jelenti, hogy nem töltik megfelelően szabadidejüket, nem tudtuk őket az érdeklődésünknek és a szükségleteiknek megfelelően lekötni szabadidejükben. Már néhány éve vita folyik a klubtevékenységről. Sok intézkedés, határozat született, de a megvalósítással nem lehetünk mindenütt elégedettek. Bővíteni kell a fiatalok képviseletét a nemzeti bizottságok tanácsadó szerveiben és szakbizottságaiban, hogy általuk jobban bevonjuk a fiatalokat a kulturális életbe. Nagyok a hiányosságok az etikai és esztétikai nevelésben. Gyakran találkozhatunk ízléstelenséggel az öltözködésben, a lakások berendezésében, tanúi lehetünk a kultúrálatlan magatartásnak is. Nagy a lemaradásunk a fiatalok komolyzene. Iránti viszonyában. Üj, megoldásra váró probléma’ a videotechnika, a videokazetták, a .videodiszkók kérdése, lehetővé tettük, hogy egyének videoberendezésekhez jussanak, az iskolai és kulturális létesítmények, az ifjúsági klubok pedig nem rendelkeznek velük. Tudjuk, hogy a videokazetták kínálata nem felel meg a keresletnek, a kölcsönzési díj aránytalanul magas. Ezért aztán nyugati gyártmányú, silány minőségű, köztük pornográf filmeket is terjesztenek és játszanak át. A Szlovák Filmközpontnak, a Csehszlovák Televíziónak és a zenei kiadóknak rugalmasabban kellene reagálniuk, vonzóbb, tartalmilag gazdagabb, színvonalasabb művek kínálatával Kellene megakadályozni a nyugati alkotások terjedését. Elveszett illúziók? Csemegeüzlet, délelőtt fél tíz. A pult mögött kedves, fiatal leány sürög- forog, látni, élvezi munkáját, minden vevőhöz van egy-két kedves szava, mosolyogva kérdi, ki mit parancsol. így tesz egy kedélyeskedő férfival is. — Csak ez a két üveg sör lesz, angyalka — mondja a férfi, s a pult mellett álló iádákból a táskájába süllyeszt két fiaskót. — De kérem, ez tizenkettes sbr, és nincs még tíz óra! — tiltakozik az elárusítólány. — Angyalka, de nekem háromnegyed tízkor indul a buszom, itt egy húszas, fogja le a sör árát, a többi a magáé — mondja és máris indul kifelé. — Álljon meg — kiáltja a kislány majdnem sírva, és segélykérőén néz körül. Tapasztaltabb kolléganői megmosolyogják, egyikük felvilágosítja, hogy bizony előfordul az ilyesmi, jobb feltűnés nélkül elintézni a konfliktust. „Angyalka“ hallgat, a húszast leteszi a pénztár mellé. Talán éppen most csalódott az emberekben, a munkatársakban, akik nem siettek a segítségére? Vagy éppen most jött rá, hogy nem is kell olyan következetesnek lennie, hiszen nem dicséretet kap érte, hanem kioktatást. K. M.
