Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-04-29 / 17. szám

új ifjúság 4

■l| olcéves forma, barna, gön- plMdör fiúcska nyit ajtót. Ké- * a sőbb tudom meg, hogy ő a kisebbik, Jancsika. Kissé meglepődik az idegen férfi láttán, de nem ijed meg.

— Az aputól jöttél? — kérdezi tegezve, s kék szemével fürkésző örömmel méreget.

— Sajnos, nem! — mondom nevetve. — Anyukádat keresem.

— ö még nincs itthon. Csak négy után szokott hazajönni, addig tart a szolgálata. Gyere be, várd meg! — tessékel befelé az ajtón.

Most mitévő legyek? Még csak fél négy mült. Nem fog megharagudni az édesanyja, hogy csak úgy itt maradok, hisz vele még nem is találkoztam, őt még nem ismerem.

Végül úgy döntök, hogy fél óra múlva visszajövök.

— Akkor nem várod meg? — szól utánam a kisfiú, mikor látja, hogy indulok lefelé a lépcsőn.

— Nem, de mondd meg anyukádnak, hogy egy bácsi szeretne vele beszélni. Ha nincs fontos dolga, akkor legyen szíves, maradjon itthoni

A fenébe, nem voltam túl titokzatos? Mi az, hogy „egy bácsi szeretne vele beszélni“? Ettől talán olyan bizalmatlanná válik majd, hogy nem is akar velem szóba állni... Ha legalább tudnám, hogy néz ki, akkor még itt az utcán megszólítanám — mert mindezek a kétségek már a ház előtti pádon jutnak eszembe, miközben az elhaladó nőket figyelem, hátha valamelyikükben megsejtem M. Ágnest, akinek a kisfiával az imént találkoztam.

Egy újságot lapozgatok, de közben fél szememmel folyton a bérház bejárati ajtaja felé pislogok. No, most egy barna hajú, világoskék ballonkabátos nő tűnik, fel az utca végén, két nehéznek látszó bevásárlószatyrot cipelve. Az ajtó felé tart. Valami azt súgja nekem, hogy ez ő.

— M. Ágnes? — kérdezem bátortalanul, mert egyelőre nem tudom, hogy is kezdjem a mondó- kámat.

— Igen! — megáll a táskákkal, s fáradtan, szomorúan néz rám.

— Segíthetek? — mutatok az egyik szatyorra, azután illedelmesen kinyitom a bejárati ajtót, hogy ne álldogáljunk olyan kínos csöndben a bejárat előtt.

Elindulunk fölfelé a lépcsőn. A harmadik emeleten laknak, a lift nem működik.

— A férje válni akar öntől... — kockáztatok meg egy óvatos félmondatot a második emelet lépcsőfordulójánál.

— Igen. Ö küldte önt? — néz rám az asszony, s egy pillanatra megáll, hogy jobban szemügyre vehessen.

— Nem. Én csak szeretnék beszélni magával... újságíró vagyok — mondom, s egy másodpercre behunyom a szememet. Várom, hogy leszakad alattunk a lépcső.

— Újságíró. Még soha nem volt dolgom újságíróval. Hogy tudta meg a címemet?

— A bíróságon.

— Jöjjön be A gyerekek biztos nagy rendetlenséget csináltak, de mindent nem győzök.

— Hol dolgozik?

— Ápolónő vagyok itt, a városi szemészeti rendelőben. Fárasztó munka.

— Szia, anyu! — szalad ki elénk Ágnes két fia. Az egyiket már ismerem.

— Tibor — mutatja be anyja a nagyobbikat

— ö már tizenegy éves, a testvérétől meg a mamájától eltérően szőke.

— Az apjára ütött. Neki van ilyen szőke haja — magyarázza Ágnes.

— Mikor házasodtak össze?

— Kávét? — kérdi a háziasz- szony, még mielőtt válaszolna a kérdésemre, s bár nemet intek, mégis előveszi a kávéfőzőt. — Tíz éve — mondja, s látva csodálkozó arcomat, hozzáteszi: — Igen, tíz éve. Előzőleg három' évig e- gyütt éltünk, közös háztartásban.

De akkor mi lesz a gyerekekkel?

Tibor már akkor megszületett. Ez volt a második házasságom. Az első nem sikerült... Most úgy néz ki, hogy a második sem.

Ágnes elfordul, hogy ne láthassam párásodó szemét.

— A gyerekek engem vádolnak: „Anyu, miért nem engeded haza apukát? Mikor jön már haza? ...“ Barátaival küldözget u- gyan nekik ajándékokat, rendesen fizet rájuk,, de bizony az utóbbi másfél év alatt csak egyszer volt itthon, fél évvel ezelőtt ... Akkor úgy tűnt, hogy ismét jóra fordul minden ... akkor újra együtt voltunk. Ügy is, ahogy házastársaknak kell. Azt ígérte, otthagyja a munkahelyét, többé már nem megy vissza ahhoz a nőhöz ... De aztán összevesztünk, ő megint itthagyótt.

— Hol él most a férje? — próbálom elejét venni a felbuggyanni akaró sírásnak.

— Mióta összeházasodtunk, azóta Prágában dolgozik. Szerelő egy nagyvállalatnál Mindig kértem őt, hogy jöjjön haza, keressen itthon munkát, de nem akart. Azt mondta, ott sokkal jobban keres, meg a várost is nagyon szereti. Három évvel ezelőtt rájöttem, hogy nem a várost szerette. Egyszer, amikor hazajött, véletlenül kiejtett egy cédulát a kabátja zsebéből. Csekkszámla volt: hogy rendesen kifizette a [gyermektartást egy prágai nőnek. Ez nekem nagyon rosszulesett. Mindig tudtam, hogy vannak nőügyei, de azok csak futókalandok voltak. Én huszonhét ilyen esetről tudok. Csakhogy gyereke egyiktől sem született! Nem tagadom, amikor a csekket megtaláltam, jelenetet rendeztem. Ö beismerte, hogy fizet egy másfél éves kislányra, de az anyjával már rég

nem találkozott, már nem jelent néki semmit ez a kapcsolat. Ami történt, megtörtént... De én nem fogtam fel ilyen könnyedén a dolgot, szerintem jogosan. Elküldtem otthonról: most menjen, nem tudok egy percig sem együtt lenni vele. Akkor elment, s azóta csak háromszor járt itthon. Utoljára fél éve. Most három hónapja tudtam meg, hogy Prágában már van egy másik nője, akit állítólag feleségül akar venni... ö tehát válni akar. De mi lesz akkor a gyerekekkel?

Kitölti a kávét. Gyönyörű, drága porceláncsészében nyújtja felém.

— A házasságkötés előtt három évig együtt éltek. Ez az idő nem volt elég arra, hogy kiismerje? Hogy észrevegye, más szoknyák után is megfordul? — kérdezem az ízletes kávét kortyolgatva.

— Dehogynem. Láttam én már akkor is, hogy nem én vagyok az egyetlen az életében. De hiába. Nagyon szerettem. Minél inkább futott a nők után, annál jobban vonzódtam hozzá. Talán be akartam bizonyítani magamnak, hogy meg tudom tartani őt. Talán Tibit is azért szültem meg, hogy általa szorosabban magamhoz kapcsoljam Pistát. Ezt most már látom, nem kellett volna ... A férjem itt katonáskodott a városban. Én akkor kétéves házas voltam. Gyerekünk nem volt, az első férjemet nem szerettem igazán. Amikor Pistával megismerkedtem, rögtön az elején úgy éreztem: csak ő kell riekem, senki más. Mi tagadás, tudott — és még ma is tud — bánni a nőkkel.

Hallgatom az asszonyt, akinek egyre inkább megjön a szava. Mintha örülne is neki, hogy végre valakinek elpanaszolhatja a

bánatát. Hét felé jár, amikor idejét látom a búcsúzásnak. Kikísér, s az ajtóból még utánam szól:

— Én csak a gyerekek miatt. Jő lenne, ha ezt neki is megmondaná. A fiaimnak nagyon hiányzik az édesapa.

A város vasútállomása még az első köztársaság alatt épülhetett. Ha - megkaparnánk tartópillérének a fáját, talán még negyvenötvenéves szénpor is előbukkana a frissebb festékek alól.

M. István a válóperi tárgyalásra jött haza, háromnegyed óra múlva indul vissza Prágába. Örülök, hogy ezt a maradék idejét megosztja velem. Annál is inkább, mert a tárgyalásról olyan dühösen láttam kijönni, hogy teljesen letettem a beszélgetésről.

— Csak vádaskodni tud! —■ morogja maga elő a bíróság épületéből kilépvén. Azután, míg az állomásra gyalogoltunk, elpárolgott a mérge. Hosszú ideig csak úgy követtem, mint kiscsikó a valami miatt tomboló anyját. Szólni nem nagyon mertem. Éreztem, hogy a lehető legalkalmatlanabb időt választottam a beszélgetésre. Sajnos, csak így találkozhattam Istvánnal, mert Prágába nemigen mehettem volna utána, s az sem biztos, hogy ott ráakadtam volna.

— Majd az állomáson, a váróteremben beszélgetünk — mondta hirtelen, érezhetően nyugod- tabban. — Meghívnálak az étterembe, de azt most éppen festik. Megfelel a váróterem?

— Persze hogy meg — válaszolom gyorsan, nehogy időközben meggondolja magát.

Tehát most itt ülünk e füstös — bár „Dohányozni tilos!“ táblával ékeskedő —, seszínü váróteremben, és M. István a házasságról beszél.

— Én megmondtam Áginak még idejében, még mielőtt összeházasodtunk volna — s meg is mondom most is minden nőismerősömnek —, hogy én nem tudok hű maradni. Engem nem lehet megtartani, mert azt nem bírom ki. Érdekes, hogy erre mindenki, Ági is, még jóban kezdett hozzám ragaszkodni. Azt is mondhatnám: még jobban belém szerettek.

Hallgatom Istvánt, ezt a lenszőke, ápolt, szakállas fiatalembert, s nem mindig tudom megállapítani, mikor beszél komolyan.

— Három évig éltünk együtt, közös háztartásban, még mielőtt megesküdtünk volna — folytatja ö. — Ez alatt a három év alatt nekem több nővel is volt dolgom, de Ági valahogy különbözött a többiektől. Azt hiszem. Akkor nagyon szerettem őt. A magam módján, de szerettem. Tudott a nőimről, de kalandjaim nem izgatták őt különösebben. Tudta, hogy úgyis visszamegyek hozzá. Ügy látszik, még nagyobb biztonságot akart, mert egyszer csak bejelentette, hogy gyereket vár. Nem tudom, hogy történhetett, mert én akkor ezt nem akartam. Biztosan „elfelejtette“ bevenni a fogamzásgátló tablettát... Mikor Tibi megszületett, mégis közelebb kerültünk egymásnoz Ágival. Én felhagytam a nőkkel, összeházasodtunk. Az alatt a két-három év alatt nagyon jól éltünk, bár nekem rövidesen Prágában kellett mennem, a munkám után. De hetente hazajártam. Ogy döntöttünk, hogy egy gyerek nem gyerek, legyen még egy ...

Itt egy pillanatra megszakad a beszélgetésünk, mert Istvánnak egy ismerőse nyújt kezet, s néhány percre szóba elegyednek. De csakhamar abba is hagyják,

az ismerős elköszön, s ő így folytatja:

— Nem tagadom, a házasság megromlása elsősorban az én hibám. Egyszer csak észrevettem magamon,, hogy egyre Jobban unom a feleségemet. Mind többször fordultam meg idegen szoknyák után. Erre Prágában meg is volt a lehetőségem. Ogyannyira, hogy az egyiktől kislányom született. Féléves kapcsolat volt, vigyáztunk, mégis meglett a baj. Beismertem, hogy enyém a gyerek, azóta is fizetem a tartásdíjat. A feleségemnek nem mondtam el, de egyszer — egy véletlen folytán — rájött. Abban a percben vége lett a jó házasságunknak. Ahányszor csak hazajöttem, mindig veszekedéssel fogadott. Az is előfordult, hogy csak itthon becsengettem, s mikor meghallottam a hangját, már indultam is ki az állomásra. Akkor itt aludtam a váróteremben — mutat a sarokban álló fapad- ra, amelyen most is szunyókál egy borostás férfi. Bár ő nem fekszik, csak ülve hátradől, hogy a feje lebillen.

— De közb,en a prágai nőmmel szakítottunk. Elegem lett belőle. Azt mondta, neki is belőlem. Akkor orrolt meg rám, amikor nem tudtam neki idejében megadni a kölcsönkért kétezer koronát.

Egy éve viszont megismerkedtem a fővárosban egy másik nővel, akivel szeretnénk összeházasodni. Ezért is kértem a bíróságot, hogy válasszanak el Ági- -tól.

— ö azt mondja, fél évvel ezelőtt itthon voltál, s akkor úgy érezte, talán újra jóra fordulhat minden — mondom, s mondataimnak a szemben alvó férfi sűrű horkantásai adnak aláfestő zenét.

— Hazajöttem, mert látni akartam a fiaimat. Havonta nyolcszázötven koronát fizetek rájuk. Nem a bíróság kényszerített erre, magam döntöttem így két évvel ezelőtt. .. Szóval este értem haza, Ági nyitott ajtót. Vártam, hogy újra kiabálni. fog, de meglepetésemre nem tette. Hálóingben jött elém, s olyan kívánatos volt... de azután nagyon megbántam, amit tettem. Hisz ezzel csak összezavartam mindent. Én akkor már eldöntöttem: válni akarok.

— S a gyerekek? Azok nem fognak hiányozni. Én nemrég beszéltem velük. Nagyon hiányzol nekik:

— Tudom, hogy a gyerekeknek hiányozni fogok. Ök is nekem. De mit tegyek? Már nem tudom elképzelni az életemet Ági mellett.

Az iménti ismerős újra visszajön, azt ajánlja, utazzanak együtt, mert ő is Prágába megy. Néhány percig még beszélgetünk, azután megérkezik a vonat. István már az ablakából integet. Nevet.

— Ha egyszer Prágába jössz, keress meg!

Nemsokára az én vonatom is befut a pályaudvarra. Elgondolkodva ülök be egy üres fülkébe. Még mindig ez az ügy foglalkoztat. Mit lehet ilyenkor tenni? Hisz István nyíltan, őszintén beismerte, hogy ő a hibás. És kitart aiúeilett is, hogy válni akar. A felesége viszont nem. Hogy saját maga vagy a gyerekek miatt-e, azt nehéz eldönteni. A bíróság a két kisfiú érdekeire hivatkozva nem mondta ki a válást. De vajon mi jobb a gyerekeknek: egy feszültségekkel, veszekedésekkel terhes családi élet, vagy az, hogy az apjukat csak néhanapján láthatják? Sajnos, manapság nem egy hasonló esettel találkozhatunk, s valószínűleg ezeken már nem lehet segíteni. Talán csak megelőzni lehetne őket, ha az emberek nagyobb' felelősséggel házasodnának.

KLINKO RÖBERT